Tegnap, meg az elmúlt három napban fellépett Budapesten Joan Català, a barcelonai születésű művész. akinek a performanszai a tánc, a színház és az újcirkusz határait feszegetik, egymás irányába és szétfele.

Joan Català Barcelonában született, kortárstáncot, fizikai színházat és bohócművészetet tanult. A színpadot egy lehetőségnek látja, ahol tárgyak, emberek és közeg találkozhatnak és összeolvadhat a játék és a munka azokon az eszközökön keresztül, amiket az egyes résztvevők magukkal hoztak. Az utcai, a városi tér érdekli.

Ennyit tudtam, amikor ellátogattam az Eiffel térre, délután ötkor, ahol olyan emberek verődtek össze, hogy egy kicsit máris Barcelonában éreztem magam. Különös, hogy az ilyen művészeti projektek köré gyűlő arcokkal soha máshol nem találkozhatsz, mint ilyen művészeti projektek körül.

Joan Català egyszer csak megjelent, vállán egy gerendával.

Sétált, áthelyezte a súlyt, kézzel nem érintette a fát. Aztán egyszercsak a nézők felé vette az irányt, a rönk a fejek felé suhant, a fejeket elkapták, az utolsó pillanatban. Vagy a rönk állt meg az utolsó pillanatban. De végül mindenki, a legkeményebbek is elfeküdtek, ha a rönk pár centire az arcuktól lopta a millimétereket.

Az egésznek tényleg volt egy artista + bohóc jellege, mindenki felszabadult, várta, mikor kerül rá a sor. Közben a földre rajzolt krétával jeleket Joan, ekkor még nem tudtuk, miért. Később rájöttünk, hogy kijelölte egy későbbi mutatványához, a segítőinek, a megfelelő pontokat. Hogy hová álljanak.

És idáig tudok beszámolni arról, milyen volt Joan Català előadása a nézőtérről. Ugyanis a következő pillanatban Joan Català három másikunkkal együtt odahívott magához, azokra a már említett krétapontokra, hogy legyünk a segítői. A hátizsákomat az egyik nézőnek adta, a zakómat egy másiknak, a pénztárcámat egy vödörbe dobta. A Nyugati Pályaudvar egyik bejárata mellett, mondom, izgalmas volt. Nem mondom, hogy az életem volt a táskában, de úgy egymillió forintnyi érték igen.

Időnként egy artista, időnként egy bohóc segítői voltunk. Amikor artistának segítettünk, nagyon kellett figyelni. Rögtön utána viszont a bohóc segítőiként nevetett rajtunk mindenki. És ezt a feszültséget használta nagyon ügyesen.

Megpörgetett minket, azán megpörgettük egymást. Vittük a rönköt, dobtuk a kötelet. Énekeltünk, hangosan, vidáman. Felszabadultunk, gyerekek voltunk.

Joan baromi szimpatikus, nyílt tekintetű, kedves. Mindenkit rávett mindenre, amit akart. Egy darab fotóm nincs semmiről onnantól, hogy kihívtak, az egyik nézőtől kértem el képeket, ezt sikerült. Én pont nem vagyok rajta, de a fő attrakció, az általunk tartott póznára való felmászás, és a tetején egyensúlyozás előtti pillanat igen.

Főleg főiskolás koromban fordult elő, hogy hentesnél, talponállóban, hurkát, kolbászt ettem. Olcsó volt, friss, és viszonylag kellemes. Piacokon, strandokon a mai napig hasonlókat lehet kapni, bár ritkábban találkozunk már a jelenséggel, főleg a régen megszokott minőségben. Ahogy az átlaghenteseknél kapható húsok minősége csökkent, és már válogatni kellett közülük ahhoz is, hogy ne a szupermarketes hígalevét kapjuk, úgy csökkent a vágyam ezzel kapcsolatban.

Ági azonban elvitt egy henteshez, ahol olyan élményben volt részem, aminek nemhogy helye van a mai budapesti gasztronómiában, de könyörgöm, hozzuk vissza ezt a műfajt.

A Petró nevű hentesüzlet a Széll Kálmán téren régi motoros, az itt lakók jól ismerik a sarki bejáratot, ami a Fény utcai piac közelsége ellenére tudott egy igen népszerű célpont lenni. Gondolhatjátok, mivel sikerült ezt kiérdemelni.

Igen. Húsokkal.

Ágival, az Egy nap a városban túraszervezőjével épp a környéken jártunk, a Pivo Halléban próbáltunk megkajálni, de miután senki nem kérdezte meg jó sokáig, mi járatban vagyunk, és a konyhán sem láttunk senkit sürgölődni a mérgezett egérként rohangáló, valamivel nagyon foglalatoskodó pincéren kívül, inkább eljöttünk. Ági ezt mondta:

“Te, mindjárt zár a Petró, nekem megvan az üzlet száma. Felhívjam őket, hogy rakjanak félre valamit?”

És így lett, Ági felhívta a henteseket, és melegen tartást indítványozott oldalas, hurka és csülök tekintetében.

Áginak az egyik törzshelye, én, bevallom, most voltam itt először. Az üzlet szakasztott olyan, mint egy hentesüzlet a gyerekkoromból, az árak piros filccel vannak felírva egyéb színnel keretezett papírlapokra, a tejespultban roskadásig rakva a Ráma - közvetlenül a zsír felett -, alul zacskós kakaó. A pult mögött a hentesek, magasak, szélesek, többnyire bajszosak. Kéken fogó toll a fül mögé tűzve.

Balra, egy három négyzetméteres üvegketrecben, a kassza mögött a tulajdonos ül, nála kell fizetni. Kikéred a húst, megkapod a jegyet, jegyre fizetsz a főnök úrnál. A főnök úr, Petró József pedig, kézhez kapva az összeget, a szemedbe nézve, hosszasan köszöni meg a vásárlást. Már elkapnád a szemed, de látod, hogy ő még tartja, és mondja, és udvariasan te is válaszolsz. Bár nincs meg a szókincsed ahhoz, hogy viszonozd, hiszen már sok éve csak néhány szót vakkantasz ki, válaszolva a kivakkantott gesztusokra.

Távozáskor a tulajdonos feláll a székéből, és úgy búcsúzik el, további köszöneteket kifejezve. A záróra után két perccel.

És hiába vagy az utolsó vendég, mindenki udvarias, és ami fontos: nyugodt. A műszak végén a hentesek úgy sétálgatnak a pult mögött, mintha csak most érkeztek volna. Persze a derűs arcuk, a széles mosolyuk köszönhető Áginak is. Ide érdemes csinos hölggyel érkezni - már amennyiben nem a párunk -, mert garantáltan megismerhetjük a régies udvarlási gesztusokat, amik sosem lépnek át egy határon.

"Köszönöm, kisasszony, bearanyozta az estémet a szépségével!"

“Már zárunk, de Önnek itt maradunk éjfélig is. Kisasszony, nézzen rám. Tényleg, komolyan mondom. Éjfélig.”

És hasonlók.

És még egy szót sem szóltam a húsról, amit kaptunk. Fantasztikus élmény volt, semmi finomkodás, kérésre széttrancsírozott csülök és oldalas, remek véres hurka - ebből a nagyapámnál ettem utoljára ilyen jót -, szuper kenyér (nem kézműves, de jó állagú, vastag héjú, tömör és finom), kicsapva egy papírlapra házi torma, mustár, és fantasztikus ízű cseresznyepaprika. Nem úgy finomak ezek együtt, mint egy fenszi húsos bisztróban, hanem épp úgy, mint a falusi nagyszülőknél voltak, disznóöléskor.

Látszólag ugyanaz, beleharapva azonban élmény. Ketten hülyére ettük magunkat kétezer forintért. Ebben a mutatványban segítségünkre voltak az árak:

Ahogy kiléptünk, lecsukódott mögöttünk a roló. Előtte még nagy üdvözlések voltak. Nem tudom, vajon Ági nélkül is ekkora élmény lett volna a dolog? A hús biztosan ugyanaz lett volna, a tulajdonos udvariassága nekem is szólt. De a szépségemre vonatkozóan biztosan nem kaptam volna megjegyzést, és ez így is van jól.

Nem menő hely. Nem PC hely. Nem szép hely. De jófajta nosztalgiát ébreszt, ami teljesen átitat itt mindent: a vevőkkel történő kommunikációt, a berendezést, a sültek ízét, frissességét, egyszerűségét.

Petró hús-hentesáru
Cím: 1024 Budapest Margit körút 105.

Saly Noémi összeállításában nemrég nyílt a Gellért100 kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, aminek épp annyira unalmas a neve, mint amennyire izgalmasak - és a gasztronómiát, vendéglátást kedvelő embernek különösen - a kiállításai. Szóval ez az új időszaki kiállítás a gyönyörű fürdővel rendelkező, minden magyar és külföldi, oda még soha nem látogató ember fejében patinásnak gondolt szálloda történelméről.

Az előző mondatomból kihagytam mindenkit, aki már járt ott. Tényleg döbbenet elmenni ma a szállodába, garantáltan eltér a valós kép a fejedben élőtől, ha még nem jártál bent egy lakosztályban, vagy a folyosókon mondjuk. Vagy nem elegyedtél szóba Tamással, a szobapincérrel. Egy muzeológusnak azonban nem csak ez a mai állapot a szálloda, hanem annak teljes történelme. “Az egész elmúlt száz évünk ott van benne a Gellértben” - mondja Noémi, aki ezt a száz évet mutatja meg. Alapos munkával, változatosan, élvezetesen.

Most vasárnap mentem el a kiállításra, ami véletlenül egybeesett az “Ősz a Krúdy negyedben” nevű rendezvénnyel, amiben az aprócska Mókus utca összes intézménye képviselte magát, a múzeumon kívül a helyi zeneiskola, a Mókuskert, a Kéhli vendéglő és az Óbudai Társaskör. Az aprócska Óbuda-szigetet körbeölelő tízemeletesekből pedig lesétáltak az itt élők, akik felültek a fiákerre egy körre, és büszkén nézték az ő kis skanzenjüket, amiben az egyik épület szinte elnézést kér, hogy a XVIII. században épült, mentségére egy táblán hozza fel, hogy középkori falak felhasználásával jött létre, tehát valójában korosabb.

Már több mint fél éve tekintek úgy Budapestre, mint egy óriási edzőterem-komplexumra. Ez nekem eléggé megfelel, mert nincs két nap, amikor ugyanarra mennék a városban, így amikor edzeni támad kedvem, nem kell eljuttatnom magam a megszokott intézménybe, a megszokott dolgokat csinálni. Rákeresek, mi van a közelemben, és simán besétálok.

Most azonban új távlatok nyíltak: mivel a kártyával már személyi edzéseket is lehet kérni, akár edzőteremben, akár a szabad ég alatt, így most már tényleg a teljes város egyetlen hatalmas edzési lehetőséggé változott a szememben.

Mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet a Budapesten egyre több helyen felbukkanó street workout pályákon mozogni, fegyencedzeni (az Urbanistán szedték össze a helyeket egy elég jó anyagban), így a személyi edzés helyszínéül a margitszigeti, a Margit-híd alatti pályát választottam, ami a valóságban egyáltalán nem olyan szatíros, mint amilyennek elsőre hangzik.

Ide jött Dóri. Bemutatom Dórit, és szemelvényeket a teljes összeomlásomról a cross training edzés alatt.

Ugyanis ha van valami, ami képes kicsinálni fél óra alatt, az a cross training. Én azt hittem, hogy eltinglitanglizunk, megdicsérjük egymás izmait meg ilyenek, ehelyett a “csináld máááár, neaváégénaddfeeeel” kiáltásokat hallom, miközben lógok valami szeren.

Hát mikor adjam fel, ha nem a végén? Az elején?

Annyira fájt, hogy kijött belőlem a mélyen szunnyadó Hrabal.

Na tessék Dóri, mutasd meg, neked hogy megy. De Dórinak csúszott a keze a testápolótól, úgyhogy nem minden sikerült neki, amit eltervezett a korlátokon. Viszont legalább pihenhettem, és közben végre mégiscsak az volt, amire számítottam. Tinglitangli, egymás izmainak dicsérése. Na jó, inkább Dóriéinak, az enyémekről senki egy szót sem szólt, de megértem, mert eltakarta őket a hasam.

Gyönyörű időnk volt, a szabadban edzettünk. Körénk gyűltek a fiatalok, és lesték a mozdulataimat, legalábbis szerettem volna ezt gondolni, de belül pontosan tudtam, hogy nem miattam jöttek, nem bizony, Dóri izmait csodálták, mindegy volt, hogy mozog-e vagy mozdulatlan. Közben Dóri azt mondta, menjünk futni, és én mondtam neki, menj, kocogj nyugodtan, én megvárlak, én ma már semmire nem leszek képes, mert annyira kikészültem.

Az edzés mintegy három percig tartott, de megesküdtünk egymásnak, hogy legközelebb hosszabb lesz. Meg hogy lehet, hogy nekem inkább a thai box edzés lenne a megfelelő, Dóri ugyanis thai box edző. Van Sportkártya-elfogadás, ahol dolgozol? Még nincs, de nemsokára. Oké, akkor ott találkozunk. Hogy Dóri másodszor is lealázhasson.

Hazafelé levezető biciklizést hajtottam végre, nem elhanyagolható háttér előtt. Ezért jó a Margitszigeten edzeni.

A térképen egy ceruzával körberajzolható, a környezetétől erősen elütő, erős atmoszférájú budapesti helylistánkat egy újabb kis térrel bővítem. Aminek nagyon neve sincs, annyira jelentéktelen, felülről nézve.

Odaérve azonban egészen megváltozik a róla alkotott képünk, és úgy érezzük, megtaláltuk a város legcukibb helyét.

Hol járunk? Az Erzsébet hídról zúgnak le az autók, egyrészt az Attila útra, másrészt fel, a Hegyaljára. Ebben a zajban és forgalomban minden csak másodlagos lehet, próbálkozás lehet a szépítgetésre. Pedig ennek a helynek, az itteni hatalmas, de alig látogatott, autópályával átszelt parknak az identitása sokkal erősebb volt a századfordulón. Itt volt a Tabán, a lerombolt, életteli, őszinte falu a nagyváros közepén.

Érdemes a nagy forgalomtól eldugott Döbrentei utca felől érkezni. Ez az utca önmagában egy csoda, annyira csendes, annyira régi, több ház bejárata is mélyen a föld alatt helyezkedik el, lépcső vezet le, a bejáratig. Ez pedig azt jelenti, hogy az árvízvédelmi feltöltés, vagyis 1872 előttiek ezek az épületek, köztük a Mesemúzeum is.

Kiérve az utca végére egy kis facsoportot találunk - ez még mindig nem az, amit keresünk -, a fák között egy elhagyatottnak tűnő harang-emlékmű. Emléktábla nincs, és ha nem vagyunk elég ügyesek, a harangot lévő feliratokon sem találunk magyar nyelvűt. Ez a Tabáni harangláb: itt állt 1949-ig a Szerb Ortodox Székesegyház - a Tabánban már a 14. századtól jelentős szerb közösség alakult ki -, előtte terült el az előváros központját jelentő vásártér. Végül a világháborús sérülések miatt lebontották az épületet, ez az emlékmű maradt belőle.

Innen induljunk visszafelé, a Vár irányába az Attila út mentén, nehéz eltéveszteni, tisztán látszik innen a Déli Rondella és a Budapesti Történeti Múzeum szárnya, amíg ki nem penderítik onnan az intézményt.

Innen nem kell sokat menni, hiszen jól látható az Alexandriai Szent Katalin templom, ami előtt egy kis parkolót, és a keresett teret találjuk, amit egy Asztalka nevű cukrászda tett imádnivalóvá.

Én Magyarországon még sosem ültem egy templom bejáratához ennyire közel, egy vendéglátóhelyen. Az egész perspektíva különös, a fölénk tornyosuló épülettel, az asztalon hímzett terítőkkel, letámasztott dísz- és valódi bicajokkal.

Úgy érezzük, hogy bármikor megérkezhet a plébános, aki barátként üdvözöl minket, mert mindannyian ugyanabban a kis faluban élünk, és jól ismerjük egymást. Pedig dehogy.

Budapest rejtett szigeteiről eddig megjelent posztok:
Tarasz Sevcsenko tér
Lőrinc pap tér
Filozófusok kertje
Gül baba utca
Krúdy negyed