Szombat este a Gellért hotelbe voltam hivatalos a Márton napi borfesztiválra. A Borjour tartott négy mesterkurzust a fesztiválon, és kedvenc borszakíróm, Sebi meghívott, hogy ragadjon rám is valami.

Naná, hogy mentem, a borokon kívül kíváncsi voltam a szállodára is, egy csomószor mentem el mellette, de még az ajtón sosem merészkedtem be.

Jól tettem. Pontosan ekkor, egy Márton napi borgőzös éjszakán kellett először találkoznom a hely összes csodájával.

Minden emberre igaz, hogy ha szeretnél minél gyorsabban minél többet megtudni róla, adj neki egy liter bort. Ez úgy tűnik, a hotelekre is igaz. Ha szeretnéd megismerni egy szálloda eszenciáját, vigyél be vagy kétszáz kartonnal, hagyd feloldódni, aztán nézz körül.

Az este egyébként szokványosan indult. Igaz, a belépéskor kicsit megütköztem a kerítések körülzárt, félelmükben harci állásba helyezkedett szerencsétlen libákon, akik fölé egy festett biciklit lógattak, de ezen még úgy túltettem magam. Körülöttünk egy csomó ember nyüzsgött, én pedig az aprócska előtérből közvetlenül felmentem a workshopokra. Így nem jutottam el a hatalmas, kupolás csarnokba, a rengeteg ember közé, amit nem is bántam: inkább 20-30 fős előadásokra ültem be, hogy 2013-as újborokat kóstoljak, vagy például a Dénes hegybirtok 2011-es rajnai rizlingjét, amiből rögtön rendeltem is néhány palackkal. Öko művelés, a természetes élesztők miatt egy kis maradékcukor is maradt a borban, ami tökéletesen áll neki. A bor a somlói, sós kövek, a rizlinges jegyek és a cukor háromszöget rajzolja fel a fejben, és kitűnően egyensúlyoz középen. Pukkantak 40 eurós palackok is, például egy 2011-es Krutzler Perwolff, ekkor a hangulat már kellően oldott lett az előadóban is.

De ami egészen különössé tette ezeket a workshopokat, az a környezet volt. Az egyik a szálloda Nixon lakosztályában kapott helyet.

Hagyom, hogy átjárja mindenkit ez a név: Nixon-lakosztály. Megvárom, hogy mindenki előtt megjelenjen valami pazar kép, a Gellért-fürdő szecessziós szépségéből faragott csoda, ami annyira előkelő, hogy Nixon elnök is simán lakhatna benne, ha nem halt volna meg majdnem húsz éve.

Ehelyett mutatom:

Én esküszöm, hallottam a Szomszédok zenéjét időnként ebben a felszolgáló elmondása szerint háromszáz eurós csodában, ahol olyan gyér volt a fény, hogy csak úgy sejtettem a borok színét.

Ami elfogadható volt, az a kilátás:

Emellé viszont az igénytelenség minden foka, a legolcsóbb műanyag fürdőszobai kukától kezdve a koszos tapétáig és a leharcolt, lyukméretű vécéig. Minél többet iszol, ezek a jelenségek annál ijesztőbbek. Pedig a legjobb még hátravan. Tamás, a szobapincér (a képen jobbra).

Ő 1980, vagyis 14 éves kora óta itt dolgozik, és körülbelül annyira része a helynek, mint az ablak alá beállított íróasztal. Pont oda illik.

Annyira klasszikus fazon, hogy egy kicsit minden vendég megbántja minden percben, mert nem ismerik a szállodai illemkódexet, ami az ő fejében láthatóan máig él. "Akik ma ide jönnek, azok legtöbbször nem vendégek, hanem fogyasztók" - állítja. És tényleg fáj neki, az arcán látom, hogy a Nixon lakosztályt már nem egy üzletember béreli ki egy hónapra, hanem négy ukrán perkálja le érte a pénzt, és kér két pótágyat.

Mesél kicsit Alfonsóról, aki itt élt, a szállodában, és más özvegyekről is, akik évtizedekig voltak itt vendégek, mai áron napi tízezer forint körüli összegért, kedvezményesen. "Vannak olyan szobák is, ahol nem tudom letenni a tálcát, mert nincs hely az ágyon kívül, mégis 150 euróért adtuk ki, amikor telt ház volt" - meséli Tamás.

És most először fordult elő velem, hogy percekig hallgattam egy embert, és fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Nem állt össze a kép. Nem értettem, hogy látva a Nixon lakosztály, meg úgy a szállodai folyosók lelakottságát, a használaton kívüli takarítónő- hordár- és szobaszerviz-hívógombokat, a Szomszédokból megismert nyílászárókat, villanykapcsolókat, falilámpákat, ez az ember hogy tud ilyen alázattal belepasszolni ebbe a képbe, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna? És hogyan tudta ezt rámragasztani, hogyan kezdtem én is lelassulni, belemerülni egy külön világba, a Gellért-univerzumba, ahol minden máshogy van, mint odakint?

És Tamás nincs egyedül, vannak még 20-22 éve itt dolgozók.

Az este folyamán valamikor találkoztam a szálloda egyik vezetőjével is. Belőle csak az egyik története maradt meg élesen, ami arról szólt, hogy külföldön dolgozott felszolgálóként, és a személyzet összelopkodta a borosüvegek aljáról a maradék bort, a zsebükben meg a sajtot, és együtt kóstolgatták műszak után, hogy érezzék azt, amit az urak. Szinte könnybe lábadt a szeme a nosztalgiától. Ebből az emberből is sugárzott valami földönkívüli életszemlélet.

Én nem tudtam, hogy a szállodai világ tényleg, még ma is lehet olyan, mint a filmekben. Nagyon várom Wes Anderson jövő évben bemutatásra kerülő moziját, ami ezt a világot dolgozza fel, mint ahogy nagyon szeretem a Hrabal könyvéből készített Őfelsége pincére voltam című Menzel-filmet is, de most úgy éreztem, hogy ők csak a felszínt kapargatták. A Gellért az igazi király.

Ez a szálloda maga az élő múzeum, mert itt nemcsak a tárgyak, de az emberek,a tempó és a világnézetek is konzerválódtak. És ezeket érintetlenül hagyja, hogy Danubius Hotels, meg PR menedzser, meg menő fesztivál, meg fényágyú a homlokzatra. Menjetek ide, amikor mindenki iszik, és ámuljatok.

További képek a galériában: