Barátaim, Kata és Tamás értesítettek arról, hogy autókázás közben valami különlegesbe botlottak, és ezt nekem is látnom kell. Betöltötték a Google Maps-et, egy kicsit keresgéltek, majd ezt mutatták:

Nem sokat lehetett hozzátenni, ez bizony egy családi ház kertje, szemaforokkal. “Vagy mik ezek?” - kérdeztem. “Azok, vagy… mit tudom én, sorompók, vasúti relikviák” - beszéltük meg a látványt Tamással, minden csepp tudásunkat bevetve. Tovább néztük a képet, de csak nagy sokára mertem feltenni az adekvát kérdést:

De minek?

Hát ez az! - válaszolta nevetve.

Mi, és miért és hogy?

Úgyhogy elautóztam a XVI. kerületbe, egészen addig mentem, amíg a hatalmas oszlopok fel nem bukkantak mellettem. Ha nem emiatt jöttem volna - gondoltam magamban -, akkor is megállok ebben a szent minutumban. Annyira lenyűgöző látványt nyújtanak a kábé 2-300 négyzetméteres kertben ágaskodó monstrumok, amik a horizontális témából - a kertből - egy vertikális valamit állítanak elő. A kert magasabb a szélességénél. Lámpák nyúlnak felfelé, amik elvileg vonatokat igazítanak el, bár mondom, én ebből nem vagyok túlságosan kiművelve.

Szerencsére az udvaron dolgozott épp a tulajdonos, aki stílszerűen épp egy vasúti terepasztalt festett. Szűcs Miklós - mutatkozott be, és itt szeretnék előreszaladni az időben, amikoris az autóban rákeresem a nevére rábukkantam erre a videóra.

Ez az ő asztala, ahogy Gödöllőn 2015-ben felállította. Miklós, aki egyébként szobafestő-mázoló, profi terepasztal-építő hírében áll tehát.

Ezt akkor még nem tudtam, de teljesen egyértelmű volt, hogy az úr tudja, miről beszél, amikor azt mondja:

"az egy vízdaru".

Mármint ez:

Én nem tudom, mi a vízdaru, de nagyon nehéznek látszik, és tényleg, az is. Miután megvásárolta százezrekért, egy trélerrel hozatta a házához, és egy darut is bérelt, hogy beemelje a kertjébe az sokszázkilós szörnyet. Meg persze előtte egy néhány köbméteres beton talpazatot már leöntöttek számára, a megfelelő helyen. (A légkábel alatt, hogy a daru véletlenül se tudja beemelni. Nem minden hobbi könnyű, ugye.)

A kert füves része tehát csak látszólag természetes. A fű alatt hatalmas betontömbök hatolnak a talajba, és tartják meg a sok tonnás emléktárgyakat, amiket Miklós megmentett. Mert feldarabolnák, kidobnák, beolvasztanák. Pedig egy vasutat szerető számára ezek kincsek, csak le kell festeni őket.

(Festeni pedig szeret, és tud. Említettem már Miklós szakmáját, ugye?)

Elmesélte, hogy a Vasúttörténeti parknak is felajánlott egy szemafort. Kifestette, odavitte, már csak a betontalpat kellett volna elkészíteni, de erre nem kapott engedélyt. Az adomány azóta is ott rozsdásodik a kerítés tövében - meséli. És hogy az olajlámpák helyére az ötwattos izzókat kellett beépíteni, mert drága lenne olajjal világítani, mert hogy este, sötétedés után felgyúlnak a szemaforok fényei a Thorma János utcában, és adják a fényt az arra járóknak, akik ugyan nem vonatok, de jobb híján ez is megteszi.

Miklós minden bizonnyal a világ legkiegyensúlyozottabb embere. A szakmája mindig is keresett volt, munkája mindig akadt, most pedig már fél évre előre lefoglalják, annyira nincs szakember. De azért csak annyi munkát vállal el, hogy tudjon a terepasztalaival foglalkozni, a hobbijának élni, mert az fontos. És a hobbiját nem csak magának készíti, hanem másoknak is élvezetet nyújt, legalábbis akik véletlenül járnak ebben az utcában, és meglátják a művet, tutira leesik az álluk.

Két budapesti kávézóban éreztem eddig úgy, hogy nem vagyok kompatibilis vele. Az egyik eset a Tipo kávézóban történt, a Benczúr utcában, ahol a szuterénbe érve egy hatalmas csendbe, és a pult mögött álló hölgy kötekedőn kérdő tekintetébe futottam bele. Ebből azt olvastam ki, hogy mi járatban vagyok, így zavaromban gyorsan kértem egy kávét. Zene nem szólt - ami alapból nem baj, csak úgy kódoltak minket a tulajdonosok évtizedek alatt, hogy ez a zárórát jelenti egy vendéglátóegységben -, a felszolgált rosszízű kávét nem bírtam meginni. A hely egyetlen pozitívuma egy vizsla volt, aki hátul aludt az egyik asztalnál.

A másik hely, ahol nem éreztem magam teljesen odavalónak - ez még tavasszal történt - az a Helló Anyu volt. Ami ugye egy üdvözlést jelent magyarul (a helló a szia, az anyu pedig az anyát jelöli), és apákról, meg általában férfiakról nincs benne szó. Így, mivel sem a lányom, sem a feleségem nem kísért el, semmilyen mentségem nem volt arra, hogy mégis bementem. De bementem.

Kedvesek voltak, mindent elmutogattak - gyorsan kiderült, hogy abszolút családbarátok, és az apukákat is szeretik -, adtak egy tűrhető kávét és kellemes sütit, szuper zöldturmixot. Van ebédmenü, meg zabkása, tojások ígyúgyamúgy. Adnak szódát is, az Isten áldja meg őket! Közben a lábamnál egy egyéves forma fiú mászott, és nézett fel rám, kérdőn. Próbáltam szóba elegyedni vele, ez nekem egyébként jól megy az egyévesformákkal, de valahogy nem volt sikerem.

A Helló Anyu egy nagyon is létező piaci rést szólít meg: a babájukat otthon nevelő anyukákat. Ők azok, akik számára leginkább a játszótér szokott lenni A Célállomás, meg egy kis kötetlen séta, de egy közösségi hely, ahol a többi hasonló problémákkal küzdő, örömöket átélő sorstársával tudnak dumálni, miközben a szőnyegen egymást méregetik a hason fekvő tokás-hurkás gyerekeik, azért nem akad minden bokorban. A városi életben az a jó, hogy ilyen is van, megél, sőt.

A hely eléggé szokatlan időpontokban is eléggé tele van. Ez köszönhető annak, hogy a “Kávé Plusz Valami” koncepciót annyira továbbgondolták, hogy a kávé mára tök mellékes, inkább workshop-helyszín, előadások színtere és mindenféle program megálmodója a hely, ahol az elvileg helyes neveléstől a lelket megszabadító mantrákig mindenféléről lehet szó. Egyik este söröző öregurakat láttam odabent, biztos meghirdették a nagypapák éjszakáját.

A “muszáj nem megőrülni” gondolati körtől itt papíron el lehet jutni az “új távlatok az életemben”, sokkal inkább termékeny és pezsdítő állapotig, de hogy az elmélet mennyire tud helyt állni a valóság talaján, nem tudni. Az biztos, hogy a gyerek áldás, gyönyörű és imádnivaló, de mindenki tudja, miért mondom, amikor mondom:

Még több ilyen helyet!

Helló Apukat!

Hello Anyu
Cím: 1077 Budapest, Csányi u. 7.

További kávézó+valamik itt.

Oké, kezdjük ott, hogy imádom a smoothie-t. Meg a turmixokat. Gyakorlatilag mindent, amiben friss gyümölcsök és zöldségek vannak beledarálva, zúzva, keverve. Nagyon jól esik néha kihagyni a nehéz, fajsúlyos étkezést, de sokszor nem tudok helyette semmit kitalálni. Ilyenkor általában semmihez sincs kedvem, ha de a préselt levekhez még ilyenkor is van.

Így amikor megláttam, hogy a Home of Franziskában lehet tállal venni smoothie-t, mintegy levesként, ráadásul kókusztejjel készítve (tej nélkül), már ott is voltam. A Batthány tértől nem messze, az utcassarkon, ahol már jó pár édesség- és alternatív ételkészítő megbújt.

A Home of Franziska azonban mindegyiknél szebb enteriőrrel csapott le itt nemrég:

Ha jól láttam, Franziska korábban paleo kekszeket meg hasonlókat árult webshopon keresztül, igényes csomagolásban, most történt először, hogy saját üzletet nyitott. Nem vegán, nem mentes, nem túlszabályozott elgondolás mentén, bár nyilván van vegán és mentes étel is. Meg tejes, meg húsos, ha az kell. Nem tudom, jól jött-e át az üzenet, de úgy tűnt, hogy náluk a cél általában, hogy szakszóval

jó

legyen, amit adnak. Meg életerő. Meg felelősséget vállaló. Hogy bízhass az alapanyagokban, meg az újrafelhasználásban, meg a jószándékban. Bocs, ha félreértettem.

Szóval a tálban smoothie, lássuk:

Gyönyörű. Műalkotás. És nem csak kinézetre, a sűrű, kókusztejes lé olyan, mintha egy jó zsíros tejjel készítették volna el, egy maréknyi gyömölccsel összeturmixolva, amibe egy másik maréknyi gyümölcsöt szórtak volna. Higgyetek nekem, az utóbbi két évben kóstoltam bolti zabtejet, mandulatejet, kesudiótejet, mogyorótejet, rizstejet, kókusztejet, egyik sem emlékeztetett a tejre. Ez - házi - erősen. Amúgy meg minden friss, életteli, roppan (a ribizliszár különösen, de azt vegyétel ki). Sűrű, laktató. Csodálatos.

Egyébként speciality kávézó is a hely egyben, remek kávét is adnak, meg kérésre szódát, az isten áldja meg őket.  Jó, nem olcsó, a presszókávé árát most először láttam 5-ös számmal indítani (utána még két 0, szóval ne legyünk nyápicok, 490-es hely van épp elég), de a lokáció, meg az életvidámság nagyrészt igazolja ezt. Teákat a Zhao Zhoutól vesznek, erről itt írtam. De az itallapon fellelhető kókuszvíz, uborkás víz, minden típusú borból egy-egy fajta (habzó, fehér, vörös, rozé), különféle Spritz-ek, délelőtt reggeliket, déltől ebédeket is választhatunk.

Az egész étlap szimpatikus, modern, és ha a fenti példából indulunk ki, valószínűleg jó is. Mert hát ez a cél, nemde?

Home of Franziska
Cím: 1011 Budapest, Iskola utca 29.

A Decathlon a mai nappal indította el a „Csendes nyitvatartás” kezdeményezését, ami annyit tesz, hogy mostantól minden hónap első hétfőjén 10 és 12 óra között különleges szabályokat vezetnek be.

• nem szolgáltatnak zenét
• csökkentik a világítást
• a hangosbemondókat csak biztonsági esetben használják
• a kasszasoroknál előre engedik az érintett vásárlókat és családtagjaikat

Én is elmentem ma délelőtt, hogy megtudjam, milyen egy áruház, amikor halk és sötét. És noha a Decathlont sosem gondoltam egy kimondottan harsány bevásárlóhelynek, inkább egy halk zenével megtámogatott raktár ugrik be róla, azért biztosan érzékelhető lesz a különbség, gondoltam.

És az is volt.

A képek alapján semmi. Mi van, ha videón nézzük meg ugyanezt, egy horrorfilm atmoszféráját kölcsönözve?

Amíg el nem mész egy ilyen konstellációra, nem is érted meg, mennyire befolyásolnak téged is ezek a dolgok. A sok fény, az ugribugri zene mind egyfajta tudatállapotba hoz, amit lehet, hogy sokan szeretnek, de nyilván sokan egyáltalán nem. Milyen egy ilyen nyugis időszak? Egy köhintés balról, polcszerelés ismétlődő hangjai szemből. A légtechnika állandó zúgása. Valaki leejt egy kulcsot. A hangok önmagukban értelmezhetőek, nem valami mellékes kiegészítésként egy háttérzene mellett. Azt vettem észre magamon, hogy elkezdek nagy belső nyugalommal körülnézni, válogatni. Beszippantott.

Persze az egész nem miattam van. És még az autistáknak sem egy általános recept. „Sokan azt gondolják, hogy a probléma a zajok megszüntetésével és a fényhatások csökkentésével egy csapásra orvosolható. Az autizmus, vagy ahogy más néven hívjuk spektrumzavar azonban ennél összetettebb és egyénenként változó.” – mondta Kővári Edit, az Autisták Országos Szövetségének elnöke, aki közösen dolgozott az áruházzal a Csendes nyitvatartáson. De az akció érzékenyítette az ott dolgozókat, és végül is sokkal könnyebb így a bevásárlás spektrumzavarral is.

Aztán visszakapcsolták a lámpákat. Nem volt sokkal fényesebb az áruház, de jobb volt előtte. Elindult a zene, nem hiányzott. Megállapítottam, hogy a Csendes nyitvatartás sem egy félhomályos teázói hangulat szantálfa-illattal, nem egy meghitt nyugalomszigete, de sokkal jobb, mint a hétköznapi változat.

Én már lassan feladtam. Van egy erős, egyre erősebb kézműves pékközösség Budapesten, akik nemcsak ismerik a jó kenyér elkészítésének menetét, de hajlandóak is annyi ideig készíteni egy veknit, amennyi idő alatt tökéletes lesz. Etetni a kovászt minden nap, megvárni a kelést (nincs kelésgyorsító), dagasztani, és így tovább. Elutasítani minden adalékanyagot.

Ezek a pékek már csoportba is szerveződtek, és egységet alkotnak. A legjobbak neveit, az á table-t, az Artizánt, a a Jaques Lisztet, a Marmorsteint, a Panificio il Basilicót, a Pékműhelyet, a Pipacs pékséget már három-négy éve ismerjük legalább, és ez alatt a három-négy év alatt ők terjeszkedtek valamennyire, de új szereplő alig bukkant fel (azért akadtak, például a Három tarka macska, a Kiskovász vagy a - reméjük most már tényleg - nemsokára nyíló Nor/ma, amiről majd írok tesztet). Pedig a piac kong az ürességtől, úgy értem a kenyeret szerető embereknek, hacsak nem Budán laknak, sokszor kilométereket kell megtenniük egy igazi kovászos, liszt-víz-só triumvirátusért.

Pedig annyira van igény erre, hogy tízszer ennyi pékséget is elvinne a város.

Most a Mészáros utcában - megint Buda, természetesen -, nem messze a város legszórakoztatóbb, Karinthy lelkületű zöldségesétől nyílt egy hely, A kis pékinas. Hát lássuk.

Látványpékség látható a bejárattól jobbra. A pult mögött egy érett korú férfi, a kiállásából nyilvánvalóan következik, hogy a cégkönyvekben is említik a nevét. Kérdésemre (“Ön a pék?”) el is árulja gyorsan, hogy az egyike a tulajdonosoknak, akik korábban a szálloda-vendéglátóiparban dolgoztak. “A kovász ott van valahol hátul?” - jöhet a kovászos kenyerek szerelmeseinek következő beugratós kérdése, ha új helyre mennek. Persze, ott van, etetjük naponta, akkor is, ha szabadnapos a pék.

The beginning of a beautiful friendship.