Saly Noémi összeállításában nemrég nyílt a Gellért100 kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, aminek épp annyira unalmas a neve, mint amennyire izgalmasak - és a gasztronómiát, vendéglátást kedvelő embernek különösen - a kiállításai. Szóval ez az új időszaki kiállítás a gyönyörű fürdővel rendelkező, minden magyar és külföldi, oda még soha nem látogató ember fejében patinásnak gondolt szálloda történelméről.
Az előző mondatomból kihagytam mindenkit, aki már járt ott. Tényleg döbbenet elmenni ma a szállodába, garantáltan eltér a valós kép a fejedben élőtől, ha még nem jártál bent egy lakosztályban, vagy a folyosókon mondjuk. Vagy nem elegyedtél szóba Tamással, a szobapincérrel. Egy muzeológusnak azonban nem csak ez a mai állapot a szálloda, hanem annak teljes történelme. “Az egész elmúlt száz évünk ott van benne a Gellértben” - mondja Noémi, aki ezt a száz évet mutatja meg. Alapos munkával, változatosan, élvezetesen.
Most vasárnap mentem el a kiállításra, ami véletlenül egybeesett az “Ősz a Krúdy negyedben” nevű rendezvénnyel, amiben az aprócska Mókus utca összes intézménye képviselte magát, a múzeumon kívül a helyi zeneiskola, a Mókuskert, a Kéhli vendéglő és az Óbudai Társaskör. Az aprócska Óbuda-szigetet körbeölelő tízemeletesekből pedig lesétáltak az itt élők, akik felültek a fiákerre egy körre, és büszkén nézték az ő kis skanzenjüket, amiben az egyik épület szinte elnézést kér, hogy a XVIII. században épült, mentségére egy táblán hozza fel, hogy középkori falak felhasználásával jött létre, tehát valójában korosabb.
Végül a múzeumban felmentem a Gellért100 kiállításra, amit a rendezvény miatt élőemberes interakvít elemekkel dúsítottak fel. A bejáratnál két dáma fogadott, elegáns korabeli ruhába öltözve, és rögtön szóba elegyedtek a betérőkkel. Olyan hangulatba hoztak, mintha tényleg a Gellért teraszára érkeztem volna. A hölgyek a fotó kedvéért másodpercekig mozdulatlanok lettek, mert azt gondolták, hogy még mindig így készülnek a képek.
Egy szerepjátékba kerültem, beszélhettünk a mosónővel, a pincérrel (1919-ből) és a szakáccsal (1920-40 körül). A pincér, azon túl, hogy bemutatta a terítésnél használt evőeszközöket - köztük a húspuhító masztikátort és a sörmelegítőt -, pletykált a szállodába beköltöző ingyenélő verőemberekről, akik itt puhították meg a rendszer által gyanúsnak ítélt elemeket. A szakács új munkaerőt keresett, így mindenféle kérdéssel tett minket próbára, rájövünk-e, melyik tálban készítik a gyümölcskocsonyát, melyikben a morzsapudingot. Megtudtuk, mi a különbség a délelőtti és a délutáni uzsonna között a Gellértben (a délelőtti mindig hideg, könnyű és csak sört szolgálhatnak fel hozzá, a délután meleg, könnyű, és bor dukál hozzá).
Egyébként az előtte látható ételkártyák az 1920 és 40 közötti Gellért étlapról vannak. Maga a kiállítás csak ez után következett, rengeteg korabeli tárggyal, étlappal, plakáttal, fotóval, tállal, vázával. Egy berendezett szobát is találunk a kiállításon, úgynevezett “Horthy barokk” stílusban.
Rengetegen voltak a múzeumban - egyébként ingyenes volt a belépés a felturbózott kiállításra -, Noémi több mint ezer látogatóról számolt be. Aztán odakint, a Mókuskertben savanyú sört ittam - kicserélték -, olcsón ettünk nem is rossz kaját, hallgattunk előzenét, követtük a tárlatvezetéseket (izgalmas elgondolni, hogy a szemben lévő Kéhliben ötezer forint felett van a tatár beefsteak, itt meg 1800 forint körül ugyanaz a nevű étel, tehát Noémi szavaival élve nem csak a Gellértben van benne minden, de a Krúdy negyedben is).
Az "Ősz a Krúdy negyedben" egy lassú, nyugis, békebeli rendezvény, pont olyan, mint ami a környékhez illik. Tavasszal is lesz hasonló, csak az "Tavasz a Krúdy negyedben" névre hallgat majd. Érdemes eljönni ide (máskor is).