Ha valakit úgy hívnak, hogy Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, nem sok jóra számíthat. A kereskedelem, meg a vendéglátóipar olyan, mint a térfogat, meg a gipszkarton. Rengeteg dologra jók, de egyik sem tűnik izgalmasnak.

Viszont ha szétszedjük a nevet Közértmúzeumra, Kávéházmúzeumra, Kocsmamúzeumra, Szatócsmúzeumra, Vasedénymúzeumra, Bazármúzeumra, Ebédlőasztal-múzeumra meg ki tudja még hányféle egységre - ahogy egyébként a múzeum felépül -, máris egy rakás izgalmat találunk.

Hát nézzétek, nem így van?

De ne rohanjunk ennyire előre. Hol is járunk tulajdonképpen? 

Az épület Óbudán, a Krúdy-negyedben található. Ez talán a legóbudaibb Óbuda, amit elképzelni lehet, giccsmentes, szerény kis rezervátum ez, a hatalmas panelházak között. Ide "száműzték" Krúdyt, miután már egyik szállodára sem volt pénze - nagyjából egész életében hotelekben élt -, kiutaltak neki egy szerény kétszobás lakást a mostani múzeum épületnek első fertályában, ahol most a Krúdy kiállítás kapott helyet. Három évvel az ideköltözése után meghalt az akkor már mellőzött író, és valószínűleg álmaiban sem gondolta, hogy nyolcvan évvel később a két kis szobája köré konzerválódik a mostani szemnek nagyon is kedves és szeretni való régies városrész.

Az idén ötvenéves múzeum egyébként nem itt őshonos. A 19. század végétől érlelődő, Glück Frigyes, a magyar szálloda- és vendéglátóipar egyik vezető képviselőjének magángyűjteményével is megtámogatott, mégis csak 1966-ban megalapított múzeum a várnegyedben, a Fortuna fogadó épületében indította meg karrierjét, felettük pedig a vendéglátó vállalat működött, erről ezt tudjuk: 

A rendszerváltáskor beszüntették, szétlopták, elmentek, majd ezt követően valakinek eszébe jutott felmenni a padlásra, ahol is azt tapasztalta, hogy a kétszázegynéhány éves barokk fedélszéknek a fagerendáiról kötegekben lóg a könnyezőgomba. Aminek köztudottan csak egyetlen orvossága van: a tűz.

Saly Noémivel, az intézmény muzeológusával azért nagyon érdekes bejárni a helyet, mert általában képes így fogalmazni minden egyes mondatában, egyik a másik után.

Szóval innen a Bazilika mellé kerültek, míg aztán ezt az épületet eladás céljából kiüríttette a polgármester - egy iskola is áldozat volt -, így kis híján utcára kerültek: ezúttal "elfelejtődött" kötelező feladat lenni az elhelyezésük. Végül a kulturális örökségvédelmi szakszolgálat épületét szerezték meg, ezt a mostanit, ami szinte könyörög, hogy múzeumi kiállítótereknek adjon otthont: a restaurátorok munkája miatt a falak gazdagon tagoltak voltak áram-áram-áram-ablak-vízcsap-vízcsap-vízcsap-ablak-ablak-áram összeállításokkal.

A sarkon egy szatócsbolt működött, találjátok ki, mi van annak a helyén jelenleg.

Egy szatócsbolt-kiállítás. Megőrülsz.

Alapvetően a Szerzetesek asztalánál című időszakira jöttem volna, mert a "lássuk, mit esznek azon foglalkozású emberek, amilyen foglalkozású ember te a büdös életben nem leszel már?" kérdés eléggé megmozgatott. Ráadásul valamiféle kóstolási lehetőséget is emlegetett a weboldal, így különösen kíváncsi lettem. Valamiért az "étkező szerzetes" szóösszetételre nekem sült liba, kacsamáj, egészben sült malacok képe ugrott be, semmiképp sem jutott eszembe, hogy szerencsétlenek alig esznek húst, a hosszú böjtök esetén pedig van, hogy szilárd táplálékot sem vehetnek magukhoz.

Szerencsére ezért volt jó sok folyékony kenyerük, vagyis sörük.

Egyébként a kiállításon megkóstolhatjuk az ostyát - aki még életében nem áldozott templomban, most simán kipróbálhatja, hogyan tapad fel a szájpadlására -, van egy almás kosár is, de sem sört, sem más csalogató táplálékot nem kínálnak elénk.

Viszont megismerhetjük, hogyan készítették az ostyát, a bort, a sört, hogyan dolgozták fel a gyógynövényeket, hogyan termesztettek mézet, készítették a sajtot, hogyan vezették könyvben az alapanyagokat, és milyen szakácskönyvet használtak.

Sőt. Megtudhatjuk, mit jelent a hemina, amely néven a Pannonhalmi Apátság borászata ad ki palackot. 

Szent Benedek regulájában szól egy rész az ivásról. Ebben az áll, hogy a legjobb, ha a szerzetes nem inna bort, de a mai világban - kb. 500-ban járunk - nem tilthatjuk meg nekik, hogy igyanak. Viszont legyen nekik elég egy hemina bor. 

Azóta sem tudja senki, mennyi a hemina. Most ez az elfogadott álláspont: 

Olyan 3-5 deci, vagy amennyi pont elég. 

A kiállításon a méhekről is találunk egy imádnivaló leírást egy korabeli szakkönyvből:

A méh egy repdeső, tiszta és csinos állat. 

De az egész múzeum egy izgalmas, alig otthagyható kiállításfolyam, és nem vitrinekkel, hanem berendezett boltokkal, utcával, egy csomó ismerős reklámmal, amik felkeltik bennünk a plázaforradalom előtti időkre szóló nosztalgiát. Szinte minden teremben találunk valamilyen interaktív lehetőséget gyerekeknek és felnőtteknek, fel kell ismerni a fűszereket, asztalültetést elrendezni, megemelni egy fűszereszsákot, a rákóczi túrós hozzávalóit összeválogatni, a falon érintőképernyős táblagépek ontják a kvízkérdéseket és így tovább. Két órát úgy el tudtam időzni az épületben, hogy gyorsan kellett végigszaladnom mindenen. Visszamegyek majd.

Az összes kép a galériánkban látható:

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Cím: 1036 Budapest, Korona tér 1.
Nyitva: K-V 10:00 - 18:00
A Szerzetesek asztalánál kiállítás látogatható lesz júniusig, a Múzeumok Éjszakájáig. Az állandó kiállítások az idők végezetéig, remélhetőleg.