A Gül Baba utca mindig is egy külön világ volt nekem. Ahogy a Margit körút nyüzsgésétől egy utcányira, a Budai Irgalmasrendi Kórház árnyékában, vele szemben megindul felfelé ez kis utca, amin a macskakő mindig is úgy festett, mint egy szanaszét kalapált acéllemez, a házak meg bebújtak a földbe, mintha a kalapács néhány ütése rájuk is mért volna néhányat, érezni lehetett a kort. Nem azt a századfordulós, eklektikus, merengős kort, hanem azt a középkorit, amit ritkán érezni még Budapesten is.

Az utca közepén egy lépcsősor indul meg balra, amin felcaplatva egy téglafal mellé értünk. Jó magas téglafal, előtte jobb híján kutyafuttatónak használt koszos, füves sáv, amin gyalogösvény jelezte, hogy a fallal párhuzamosan érdemes menni. Mások is azt teszik.

Jobbra kanyarodva egy barlanglakással találtuk szembe magunkat, a falban látható ajtónyílásra egy lepedőt aggattak fel. Itt egy meredek lejtőhöz értünk, amivel szemben egy menő lakópark állt, áll a mai napig. Köztünk, és az épület között a lejtőn rózsaültetvények, teraszosan, több emelet magasan. Gül baba, magyarul Rózsa atya: az egész Rózsadomb róla kapta a nevét - turbánját rózsa díszítette -, az 1870-es évek elején ez a hely a török-magyar barátság jelképe lett. Törökország ekkor ugyanis lehetőséget kapott, hogy felújítsa az épületet, a 3. budai pasa által emelt türbét, amit a harcos szerzetes tiszteletére emeltek, és ami zarándokhellyé változott az építését követő évszázadok alatt.

Hasonlóan 1996-ban, majd az elmúlt években újították meg ismét, és már jó néhány hónapja el is készült, török-magyar megosztott forrásból. Mivel még nem adták át - várják a török miniszterelnököt az ünnepséggel -, ezért nagyjából szellememlékműként járható ma is körbe az épület, csak néhány turista érdeklődik a bejárat körül, amin lerövidítve a “majd egyszer megnyitunk” információ olvasható. “Today?” - kérdezi tőlem az egyik. “I don’t think so. Maybe in a few months.” - válaszolom.

A türbe környezete pedig erősen megváltozott.

A fenti leírásból a rózsatelep és a “balra felkanyarodunk” még stimmel, minden más új köntöst kapott. Egyrészt a Gül baba utcát újrakövezték, semmi kalapácsnyom, semmi göcsört, de macskakő maradt. Az igénytelen, roskadozó házakat vagy felújították már, vagy most bontják épp. Mehetünk arra is, amerre fent említettem, itt az igénytelen füves sáv helyett egy kétszintes sétányt alakítottak ki, egyiken téglapadok, a másikon inkább csak a bokroknak hagytak helyet, kutyát sétáltatni tilos. Fűre lépni is.

Kiérve a “rózsalankához”, egy öreg gesztenyefát találunk itt, aminek a törzsét kőlapokkal vették körbe. Tényleg megható módon az állítólagos atyjának a tiszteletére kapott ilyen gyűrűt ez a növény, hiszen a “hagyomány szerint” Wagner János műépítész, építőmester ültette ide a faóriást, hogy aztán a halála - az ültetőé, nem a fáé - után 110 évvel így emlékezzenek meg rá - az ültetőre, nem a fára.

Egyébként elég menő lett a környezet, az újnak ható épület, a kifogástalan gyep, a vízporlasztó, ami ködbe burkolja a sétányt, meg az egész. A barlangszállást is elbontották már.

A türbébe nem jutunk ugyan be, de egy kilátóhoz elsétálhatunk azért, ahonnan körbenézetünk, sőt beláthatunk a sírhely körül elkészült udvarba is. Nagyban élvezhetjük a felújítást annak ellenére, hogy egyelőre nem engednek be minket.

Szóval nagyon megváltozott a Gül baba utca és a türbe is az elmúlt években, de ami ugyanolyan maradt: még mindig egy elvarázsolt utcácskából nyíló meglepetés azoknak, akik rábukkannak itt, és érdemes ellátogatni ide, a lenti állandó zaj és autós forgalom után frissítően hat majd.

Néhány előtte - utána kép.

Budapest rejtett szigeteiről eddig megjelent posztok:
Tarasz Sevcsenko tér
Lőrinc pap tér
Filozófusok kertje