Mielőtt elmentem volna az Angyalok Amerikában című darabra a Nemzeti Színházba, elolvastam néhány kritikát. Érdekelt, hogy mit tud az a darab, ami folyamatosan telt házas, lényegében másfél hónapra előre is eseményszámba megy rá szerezni egy jegyet.

Olvasgattam a kritikákat, de nem derült ki belőlük semmi. Sem a sztori, sem az előadásmód, a szerzők többsége láthatóan nagyon át akarta adni az élményt, de végül alig sikerült megfogniuk valamit. Néhány egymástól független, levegőbe lógó állítás a kritikák többsége.

Aztán megnéztem a darabot és kiderült, hogy miért: egy elsőre szétesőnek látszó, valójában nagyon is koherens, de bonyolult műről van szó, aminek a története lényegesen összetettebb annál, hogy csak úgy össze lehessen foglalni. Vagyis pont nem: a közel négyórás darabban néhány AIDS-es és nem AIDS-es homoszexuálist látunk, akik a nyolcvanas évek közepén próbálnak boldogulni az Egyesült Államokban. Néha meg felbukkan egy-egy nő, akik aztán eltűnnek, majd visszatérnek. Időnként más karakterként.

Mondom, nem nagyon lehet ezt leírni. Össze lehet foglalni, de nem érdemes. A lényeg ugyanis nem a sztori, viszont fogalmam sincs, hogy helyette mi az. Mondhatnám, hogy a karakterek árnyaltsága adja az előadás gerincét, de ez sem igaz, mert sok közülük alapvetően képregényszerű: akad hataloméhes szemétláda, van republikánus, jószívű, házas, homoszexuális mormon ügyvéd, van szeretetre vágyó haldokló, bizonytalan esendő, és néhányan le is írnak bizonyos jellemfejlődést a négy óra alatt, de nem vádolhatjuk azzal az Angyalok Amerikában című darabot, hogy valami szédítően mély jellemrajzot ad a karakterekről.

Akkor miért álltam a negyedik óra végén a fél színházzal együtt vastapsolva a nézőtéren? Fogalmam sincs. Pontosabban tudom: azért, mert zseniális előadást láttam, amilyenbe csak ritkán fut bele az ember, de nem tudnék kiragadni egyetlen olyan momentumot sem, ami felelős lenne ezért az elsőosztályú szórakoztatásért. Akárhova nyúlok, semmit markolok és rájövök arra, hogy egy jó darab több az elmesélhető sztorinál.

Persze jó az alapanyag, hiszen attól még, hogy képtelenség összefoglalni az eseményeket, nagyon sok izgalom történik a színpadon (kábé mint a Száz év magányban: foglalja össze nekem valaki a történetét, ha tudja). Megelevenedik a nyolcvanas évek Amerikája, tisztán láthatóvá válnak a korszak szereplőinek vívódásai, amik szerencsére örök érvényűek: nemcsak az amerikaiaké, nemcsak a nyolcvanas éveké és nemcsak a homoszexuálisoké. Oké, a keretet az AIDS adja, a betegségtől való félelem és szenvedés alakítja, irányítja a szereplők viselkedését, az a fordulópont. De függetlenül attól, hogy a betegség a fejlett nyugaton már a gazdasági válság és a gyorséttermi kajálás mögé szorult a legveszélyesebb ellenségek listáján, a történet működik. Mert végül is tök mindegy, hogy mi indítja el a folyamatokat, lényeg, hogy azok elindulnak, változásokat okoznak az emberi kapcsolatokban, és ez a változás, ez a dinamika az, amit a darab tökéletesen megfog, amitől elkezdenek érdekelni minket ezek a felskiccelt karakterek. Hogy merre hömpölyög méltóságteljesen tovább a darab. Főleg, hogy az egész vázat nyakon öntötték egy tankhajónyi misztikummal és drogos látomással.

Az élvezhetőségben persze óriási szerepe van a remek színészgárdának, a nyolc szereplő közül nincs olyan, akiért ne lehetne lelkesedni. Nekik köszönhetjük, hogy hiába csak kis darabot látunk a karakterekből, pontosan tudjuk, hogy mennyi minden van mögöttük. Miattuk lesznek tökéletesen háromdimenziósak a szereplők. Alföldi Róbert olyan elegánsan, szórakoztatóan és természetesen haldoklik, hogy mindenki képes azonosulni a problémáival. Kulka János végig uralja a teret a szemét hatalomember szerepében, aki a kommunisták üldözése idején az állam megbízottjaként vizsgálatokat folytatott a homoszexuálisok ellen, most meg AIDS-es. Ja nem. Ha bárki kérdezné: rákos. Aztán ott van László Zsolt, aki lényegében abban a pillanatban elhagyja élete szerelmét, amint az elkezd szenvedni és haldokolni. Vagy a visszatérő Stohl András. Tenki Réka. A tucatnyi szerepet eljátszó Udvaros Dorottya. Söptei Andrea. Szabó Kimmel Tamás. Azért írom le a nevüket, mert mindannyian annyira jók, hogy muszáj.

És ott áll az egész mögött Andrei Şerban sztárrendező, aki állítólag a nyári próbákon még maga sem tudta, hogy miként áll majd össze a két négyórás darabból a történelem során most először egyetlen négyórássá gyúrt Angyalok Amerikában, de aki végül hozta a csodát. Kapott már egy csomó nemzetközi díjat, igazi sztár ő Amerikában is, szóval ezt vártuk tőle.

És persze ott áll még Şerban mögött is Alföldi, aki hajlamos úgy tenni, mintha ez nem az ő biznisze lenne, mintha a szerzőé és a rendezői lenne az érdem, pedig nemcsak remek színészként, hanem kivételes színházigazgatóként is segítette a darabot. Lehetővé tette. Amikor a nézőtér felállva ünnepelt, amikor a darab olyan vastapsot kapott, amilyet ritkán lehet magyar színházban hallani, akkor az nemcsak a zseniális előadásnak járt (az is megérdemelte volna), hanem annak a társulatnak, iránynak is, ami most a Nemzetit jelenti. Ami vagy megmarad nekünk, vagy nem. Alföldi megbízatása ugyanis az idén lejár, és bár újra pályázott az igazgatói székre, egyáltalán nem biztos, hogy minden sikere ellenére is ő viheti tovább a színházat.

Pedig a nézők szerint biztosan neki kéne.

Ádám mondta, hogy nézzünk el valami rendezvényre, amiről épp csak azt nem tudtam, hogy hol lesz, hánykor, és miről fog szólni, de a közös hamburgerezés után a Kiskörút felé vettük az irányt, és nem sokkal később már egy Bródy Sándor utcai ház második emeleti decens termében találtuk magunkat. Öltönyök és kosztümök között.

Viszonylag hamar feltérképeztem a hátteret. Az épület Brody House néven fut, ami egy csomó mindent jelent egyszerre. Tartozik hozzá hotel olyan ötletesen berendezett terekkel, amik ordítva emelkednek ki a négy-, és ötcsillagos szállodák konfekciószobái közül. Itt van pár kép, hogy lássátok, miről van szó:

De a Brody House nemcsak hotel, sőt, nem elsősorban az. Egy klub, rendszeres rendezvényekkel, amiken olyan keretek közt beszélik át a zene, a művészet, az irodalom, a film, a divat, a gazdaság és a politikai fontos kérdéseit, hogy azok bármikor beillenének egy New Yorkban játszódó Woody Allen film jelenetei közé. És most nem arra célzok, hogy a Brody House a sznob felső tízezer gyülekezőhelye.

Nem az, egyrészt mert tökéletesen megfizethető a belépő a Brody House által szervezett rendezvényekre, gyakran annyiba kerülnek, mintha beülnénk a moziba, de most például kaptunk egy bort is a jegy mellé.

És nem az, mert amit kapunk, az feltétlenül sokkal többet ér egy mozinál. Tényleg van tartalom. Vicces, máskor elgondolkoztató, de mindig tökéletes közérthető megközelítésben hallhatunk rengeteg újdonságot a téma szakértőitől, nemzetközi nézőközönség és elegáns díszletek társaságában.

Amikor megtudtam, milyen rendezvényre érkeztem, arra gondoltam, hogy az este csak hangulatában és nem témájában (divat) lesz érdekes a számomra, ehhez képest öt perc után azon kaptam magam, hogy nagyon is figyelek arra, amit hallok. Mert nem kötési tanácsokat hallottam vagy azt, hogy mennyire fogyjon le egy modell a kifutóhoz, sokkal általánosabb kérdéseket feszegettek a beszélgetőpartnerek. A szabásminta például keveseket érdekel, de amikor a szépség általános definíciójára hallunk különböző válaszokat, az már izgalmas. Talán sosem töltenénk tíz másodpercnél többet egy kifutó mellett, de azt meg akarom hallgatni, hogy egy divattervező miből merít inspirációt és miként tölti fel magát: ezek hasznos tanácsok lehetnek, akár festők vagyunk, akár gyári munkások.

A helyszín adottságai mellett persze óriási szerepe volt Johann Bayle-nek is abban, hogy remekül sikerült az este. A bűvész olyan ügyesen kötötte át és moderálta a beszélgetéseket, hogy egyszerre vált az est főszereplőjévé és láthatatlan terelőjévé. Elképesztő bűvésztrükköket mutatott be, de egyik sem volt öncélú, mindegyik valamilyen módon a szépség megfoghatóságával foglalkozott. Mindig volt egy tökéletesen odaillő idézet a fejében, elegánsan, könnyedén lendítette tovább a beszélgetéseket, vonta be a nézőket.

És persze a legfontosabb az volt, hogy érdekes előadókat kapjunk, ami szintén pipa. A divattervező Tamara Barnoff és Tóth András, a set designer Varga Judit, valamint az ékszertervező Svetlana Nesterushkina mind más karakterek, más utat járnak, mást tartanak fontosnak, más megközelítést használnak, de lényegében ugyanazt keresik: próbálnak hatni az emberekre és adni nekik valamit, amihez szeretettel tudnak viszonyulni. Márpedig ez elég kemény meló.

A Brody House rendezvényeit meg ezentúl figyelni fogom, ha csak kicsit is érdekel a téma, vagy épp nincs mit tennem, beülök hozzájuk szívni egy kis New Yorkot, Párizst és Budapestet, egyetlen szippantással.

Fodrász és a kiállítás közt volt húsz percem ebédelni, A Presto meg pont a kettő közt volt félúton, úgyhogy végre megtörtént, amit hetek óta tervezgetek: megkóstoltam a házi tésztájukat.

Az étterem alig másfél hónapja nyílt, és tökéletesen beleillik az új budapesti helyek koncepciójába: ezek mindegyike egyszerűségre törekszik, alapvetően egyféle ötletet valósít meg, erős a fókusz és az igény a friss, vagy saját alapanyagokra, a jó dizájnra és az eredetiségre. Korábban ez a mentalitás tökéletesen hiányzott Budapestről, most viszont szinte hetente nyílik egy ilyen hely. A teljesség igénye nélkül ide sorolnám a Halkakast, a Szelet Pizzát, a Borsot, a Leves.-ot, a Cserpest (amiből nemsokára új nyílik), a Cukorkát, a Pig 37 Blitz Grillt, a Habos Gofrit.

Ez ma a trend.

És ne legyenek kétségeink, ez a legjobb dolog, ami a magyar gasztronómiával történhet. A mi generációnknak és az idősebbeknek nehéz dolguk volt, mert évtizedeket éltünk le úgy, hogy nem volt megfelelő gasztronómiai minta, hiányoztak az alapok, és most felnőtt fejjel kell pótolnunk ezt a hiányt. A most felnövő budapestieknek viszont esélyük van arra, hogy az olcsóbb árkategóriákban is megismerjék a minőség fogalmát, így ők már biztos nem akarnak majd fagyasztott húsból készült zombihamburgereket vásárolni, ha választhatnak okosan összerakott szendvicseket és házi péksüteményeket is. És ők lesznek azok is, akik kikényszerítik majd a változást, akik elérik majd, hogy egy-két évtizeden belül csődbe menjenek a lehúzós budapesti, Balaton-parti és egyéb helyek, és elkezdjenek virágozni azok, amik valódi minőséget tesznek a tányérodra.

Kicsit patetikusra meg hosszúra nyúlt ez a kitérő, de mégis az a lényeg, hogy a Presto-szintű helyekre szükség van, és alapvetően remek hír, hogy a belvárosban is van már egy házi tésztával dolgozó megfizethető étterem.

Reggelit és pizzát is tudsz náluk enni (sőt, házhoz is szállíttathatsz), engem viszont a pasták érdekeltek, úgyhogy megkértem a szimpatikus pincérlányt, hogy ajánljon valamit, aki a sütőbe épp pizzát rakó fickóval együtt a "ház gnocchiját" javasolta. Ez egy pármai sonkás, póréhagymás tészta tejszínes-paradicsomos mártással, ami elég jól hangzott ahhoz, hogy megkóstoljam. 1290 forintért nem kockáztattam sokat.

És a fogás tökéletesen rendben volt. Nagyon ízlett a tészta, érezni lehetett rajta, hogy ezt nem másfél éve készítették, szárították, most meg csak lefőzték, friss volt, puha, élvezetes. A szósz meg telitalálat: egyszerre édeskés és kesernyés egy kicsit, a sonkától karakteres, a hagymától friss. És hiába nem tűnik nagynak, bőven laktató volt, késő délutánig nem éheztem meg utána.

A Presto tökéletesen beleillik a cikk elején bemutatott sorozatba. Lehet még mit fejleszteni, szerintem például méltatlanok a műanyagtányérok ide, ráadásul környezettudatosnak sem gondolnám őket, ahogy fontos lenne az is, hogy legyen bor a kínálatban, mert az nagyon hiányzik a tészták mellé (a hatályos szabályozás szerint nem árulhat alkoholos italt az a hely, ahol nincs mosdó, először azt kell építeni a Prestóba, csak utána jöhet a bor). Ezzel együtt egy jó helyre, jól pozicionált étteremről van szó főleg fiataloknak.

Még sok ilyet.

A Presto
1065 Bp. Hajós u. 13-15.

Sokan mondjátok, hogy milyen jó lehet az Egy nap a városban blogot írni, hiszen az életünk a vég nélküli szórakozásból, kajálásból, kulturálódásból áll. Ez részben igaz, csak egyrészt a szórakozás fedezetét elő kell teremtenünk, másrészt öt próbából jó ha egy jön be: ti csak azt látjátok, ami tetszett nekünk, és nem hallotok arról a rengeteg pocsék helyről, amiknél lukra futottunk. Amik nem voltak elég jók a bloghoz.

Ehhez képest most a partnerünk, a Bónusz Brigád, fogja mindazt, ami jó a mi munkánkban, és kivesz belőle minden zavaró tényezőt, tehát röviden: létrehozta a tökéletes melót.

Egyetlen mázlistának. Akár neked.

Figyeljetek csak: adnak havi bruttó 400 ezer forint fizetést, havi 500 ezer forint értékű bónuszt, egy szuper Apple-laptopot és egy iPhone 5-öt annak a szerencsésnek, aki a legszórakoztatóbban tud blogolni a Brigád szolgáltatásairól. A nyertesnek csak annyi a dolga, hogy egy éven át hetente legalább háromszor készít egy videós vagy fotós posztot, ír mellé egy rövid szöveget, aztán publikálja azt a Brigád blogján.

Ha nem írnám az Egy nap a városban blogot, esküszöm, jelentkeznék.

Ti viszont legjobb tudomásom szerint nem írjátok, szóval aki szívesen végezné az álommelót egy évig, az itt nézzen körül, a weblapon minden kiderül.

Disclaimer: a Bónusz Brigád az Egy nap a városban blog hirdetője.

Talán még emlékeztek, hogy nemrég elhatároztam, utánajárok a budapesti szusiknak, nagyrészt a Jiro film hatására. Az első próbálkozásaim egyike pedig elég kalandosra sikerült, de remekül példázza, hogy Budapest mennyire a meglepetések városa. Ha nyitott szemmel nekivágunk, biztosan részünk van egy-két kalandban.

Egyik este sétálgattam a Bajcsy-Zsilinszky út körül, ahonnan az Ó utcába kanyarodtam be. Egy gyors vacsorát szerettem volna valahol. Nem messze a saroktól megütötte a szemem egy kirakat. Japán betűk, ételekről készült fotók tobzódását láttam az egyébként megvilágítatlan, redőnnyel takart ablakaban. Először csak elmentem mellette, lefotóztam, bár mivel nem volt nálam rendes fényképezőgép, az eredmény nem adta vissza azt a különös hangulatot, ami elfogott. Mintha egy titkos helyre bukkantam volna. Arigato japanese restaurant. Na mindegy, mentem tovább.

Aztán később visszafordultam. Úgy éreztem, nem voltam elég nyitott az újdonságra. Hiszen vacsorázni indultam, ez meg egy étterem, ami még érdekes is lehet. Benyitottam.

A tulajdonos japán házaspár felkapta a fejét a jöttömre, a hölgy elém sietett, és angolul kérdezgette, hogy egyedül vagyok-e. Harmadszorra megértettem, az első két alkalommal nem esett le, hogy Budapesten egy japán hölgy angolul faggat, nagyon erős akcentussal.

Két magyar pincérlány sietett ki, hogy kiszolgálja a látszólag teljesen megzavarodott vendéget. Közben körülnéztem, és még kevésbé éreztem a helyemen magam. A bejárattal szemben a pincébe lehet jutni, jobbra fordulva viszont pár lépcsőfokon feljutunk a néhány asztallal és egy pulttal tagolt térbe. A falakon és polcokon körben étterembe kevésbé illő tárgyak sorakoznak, harcművész ereklyék, DVD-k, könyvek, zacskók japán felirattal.

Két asztalnál már ültek, az egyiknél két negyvenes japán férfi, a másiknál négy-öt japán fiatal beszélgetett hangosan, miközben lapátolták be az ételt. A hangszórókból japán popslágerek szóltak. Teljesen olyan érzés kerített hatalmába, mintha országot ugrottam volna, magyarként egyértelmű kisebbségben éreztem magam a helyen. Persze nem olyan volt a hely berendezése, mint egy tokiói étteremé, inkább a budapesti kínai éttermek hangulatához állt közel az érzés. Mégis otthonosan éreztem magam, és láthatóan a városban élő japánok is ide járnak ugyanezért az élményért.

Szusikat egyenként is lehetett kérni 400-900 forintos darabáron, így válogattam magamnak egy tálra valót, mellé árpateát kértem, mert fogalmam sem volt, mire számítsak vele kapcsolatban. Sok jóra nem számíthattam, mert a felszolgáló úgy jellemezte: olyan, mint az amerikai hosszú kávé. Pontos leírásnak bizonyult.

Makréla és lazac szusit kértem, tofuba sült szusit és egy tekercset. Ezt kaptam, a kép minőségéért elnézést még egyszer:

Mellé egy láthatóan használt pálcikát. Ezzel szemeztem egy ideig, próbálva meggyőzni magam, hogy az éttermi villákat is sokan használják, mondjuk nem fából vannak, satöbbi, de körülnézve láttam, hogy a többi vendég teljes lelki nyugalommal falatozgat vele, senki nem vette elő az otthonról hozott evőeszközét. Egyszer vagyok Japánban, gondoltam, és én is nekiláttam.

A szusik meglepetésemre nem voltak rosszak, sőt. A makréla, a lazac is teljesen rendben volt, állagra omlós, friss benyomást keltettek, a rizs kellően ruganyos, harapásra mégis könnyen szétesett. A tofuba sült szusiról nem sokat tudok mondani, hiszen ebbe csak rizst rejtettek, vártam volna valami meglepetést. A szusitekercsen az alga kissé gumiszerű volt, de még pont elment, a hal és a rizs itt is teljesen rendben volt. Nem volt egy nobus élmény, de korrekt szusik voltak.

Kértem a számlát, kicsit meglepődtem a végösszegen: 3500 forint a néhány szusi és a tea. Ezt soknak éreztem az átadott gasztronómiai élményhez képest, viszont összességében, a meglepetéssel és a hangulattal együtt már nyugodtabb szívvel fizettem ki az összeget. Nem találtam meg ugyanis Budapest legjobb szusiját, viszont megtaláltam a legotthonosabb japán helyet, amit nem a külsőségek tesznek autentikussá, hanem a benne dolgozó és étkező emberek.

Felvettem a kabátomat, a tulajdonos kifutott a pult mögül, és egy mély meghajlással hangos arigatóval köszönt. Visszahajoltam. Nem volt színpadias, sem kellemetlen, belülről jött neki is, nekem is.