A McDonald's, meg a többiek úgy bevésték az agyunkba a profi, brandszagú dizájn és a nemzetközi étteremláncok közti kapcsolatot, hogy el sem tudjuk képzelni őket egymás nélkül.

Például ki gondolná, hogy itt a képen egy sima sarki pizzázóról van szó a Vígszínház közeléből, nem egy kajmán-szigeteki központtal működő, ezerkarú óriásról?

Pedig ez a helyzet. És a dizájn hatása óriási: ha elhiszed, hogy ahova betérsz, nem előzmény nélküli, ha el tudod képzelni, hogy több tucat, esetleg száz étterem működik hasonló kínálattal a világban, szívesebben teszel te is próbát. Bízni kezdesz. Innen nézve átverés az egész. Máshogy meg inkább becsülendő: vették a fáradtságot és teljes élményt adnak, ami nemcsak a kajára, de a körítésre is vonatkozik.

Az elképzelés egyébként pofonegyszerű: az adag a szelet, az ár kétszáz. Lehet ezt még cifrázni, üdítőt kérni vagy menüt, az alap mégis az egy szelet pizza, aminek az ára állandó, függetlenül attól, hogy ananászosról, sonkásról vagy magyarosról van szó.

Az igazi kérdés persze az, hogy milyen a pizza. Az átlagosnál jobb. A tészta nem nagy durranás és kicsit sokáig hagyják eladatlanul az árut, ezért kicsit száraz - ez például biztosan nem történhetne meg egy hagyományos gyorsétteremláncnál, ahol előírják, hogy 5-10-15 perc után ki kell dobni az árut, mert már nem hozza az elvárható minőséget.

De ha kifogsz egy friss szeletet, mázlid van: a feltétek tök jók, a felvágottak, zöldségek ízletesek, a fűszerezés meg sokszor az igazi olasz pizzákéval vetekszik. És végül is kétszáz forintról beszélünk, amennyiért egy melegszendvicset sem kapsz.

Ha arra jársz, érdemes kipróbálnod, ha másért nem, hát azért, hogy pörgesd a keresletet és ne fordulhasson elő, hogy valaki egy kicsit megszáradt szelethez jut.

Hajrá!