Javában tart az idei színházi évad, amit nemrég a Thália színházban bemutatott KOMA-darabbal, az Áldja meg az Isten, Mr Vonneguttal ünnepeltük, vagyis kezdtünk meg. Hiányzott már a színház.

Hogy is kezdjem. Egyrészt nem tudom kifejezni Vonnegut művei iránti rajongásom mértékét. Zseni volt. Nemcsak kiváló, és kifinomult humorral rendelkező író, de egy olyan feneketlen kútként gondolok rá, ami a legártatlanabb viccel is képes volt ezt a mélységet lazán megnyitni.

A mélységet a drezdai bombázás ütötte rajta, és élete végéig nem tudta azt becsukni. Ezekből születtek a művei, abból az élményből, amikor a saját országának repülőgépei a földdel tették egyenlővé a várost, neki pedig a hullákat kellett utána eltakarítani, csinos kis halmokba.

Nem, ez már sok. A "csinos" szót ő ízléstelennek találta volna, ilyennel csak az dobálózik, aki még nem csinált ilyet. Mit írt volna ő? Szabályos, mondjuk. Szabályos kis halmokba.

Ez sem az igazi, de hát ezért nem vagyok én Vonnegut. Na mindegy.

A KOMA társulat előadása egyrészt a rajongásom miatt érdekelt, másrészt kíváncsi voltam, hogy lehet Vonnegutot színpadra állítani. Az ő regényei nem drámaiak, és nem a történet, hanem a helyzetek, és a helyzetek abszurditása adja a lényegüket. És mindig, minden egyes mondatban ott van az író, kitörölhetetlenül. A karakterei nélküle teljesen elvesznek, és az egy szavas mondatainak nagyobb a hatása, mint a leghatásosabb színpadi szenvedésnek. Ésatöbbi.

Tudta ezt Valcz Péter rendező is, egy írásában erről is megemlékezik. Hogy hogyan közeledett az íróhoz, és mit talált ki a probléma megoldására. Egyszerű: Vonnegut szerepeljen a darabban. Legyenek karakterek, emberi drámák, sírás és nevetés, de mindezt a bajszos mester narrálja, vagy akár csak figyelje. Ha ő csak néz, félmosollyal, egy csepp szarkasztikus humorral a szemében, már akkor is átértelmezi a darabot, vonnegutizálja.

Ehhez kellett Vékes Csaba remek játéka, a közönséghez való kiszólásai, kommunikációja, a nagyvonalú, magabiztos jelenléte, ami a könyveket is áthatja. Az a kíméletlenségnek tűnő lazaság, amivel a karaktereinek szenvedését szemléli, sőt előidézi, majd föléjük hajolva csodálkozást tettet, lám-lám, holott mindenki tudja, hogy ő már nem csodálkozik semmin. 45 óta semmin. Vékes Csaba mindezt kitűnően csinálta, még akkor is, ha ez egy valótlan kép. Valótlan, de igaz.

Miért mondom ezt? Vonnegut karaktereihez kötődő viszonya több, mint amit mi érzünk a könyveit olvasva. Ha Vonnegutra egy szereplőként gondolunk a saját könyvében, pontosan azt látnánk, mint itt a színpadon, de az író valódi, titkos viszonya a karaktereihez más. Ha csupaszon ábrázolnánk Vonnegutot, mint embert, más megközelítést kellene választanunk, a szenvtelen, szarkasztikus humorral fűszerezett félmosoly kevés lenne. Ezért állítom azt, hogy nem valódi, viszont igaz, mert ráismerünk, ott van benne Vonnegut minden rezdülése, vagy pontosabban fogalmazva tollvonása.

Úgy éreztem, kicsit találkoztam vele. Hogy ő tette fel a kérdést a közönségnek, amire én válaszoltam, és ő megköszönte. Vonnegut rám nézett, és megköszönte.

De még ebből a köszönetből is folyt a szarkazmus.

Azért ne feledkezzünk meg a másik két szereplőről sem, Szabó Vera és Fekete Zsolt remekül aládolgoztak az írónak, hihetően és jól adták elő az elhidegülést, az örömöt és a kétségbeesést, a mély érzelmeket, amik felett egy óriás nézett el, és gondolkozott el azon, hogy mi is ez az izé, amin át kell egymást végül is segítenünk.

És visszamegyek megnézni a darabot, mert megint szeretnék vele találkozni.

A Tháliában 2012.11.10-én és 2012.11.27-én játsszák újra.

A megfejtés a kép közepén pirossal látható, csak épp olvashatatlanul elforgatva.

Nehézség: 4/5

Este frissül a poszt a válasszal.

Megfejtés: Ez a Trafó Kortárs Művészetek Háza épülete, a kép közepén a jellegzetes Trafó felirat látható, oldalról. 1909-ben épült, trafóházként szolgált 1945-ig. Negyven évig kihasználatlanul állt, majd kulturális színtér lett. 1998-ban nyitotta meg kapuit a már hivatalossá lett kortárs művészeti központ. (forrás: Budapesti folyóirat és persze a mindig felkészült Ildikó:)

Vagy Grand Hotel Budapest. Végül is, nekünk mindegy.

A blogon szorosan követjük az eseményeket a filmmel kapcsolatos híreket, hiszen Wes Anderson akármilyen témához nyúl, arannyá változik a kezében, de legalábbis egy olyan filmmé, ami hihetetlenül egyedi és intenzív hangulattal mindenkit beszippant.

És most Budapesthez nyúl, ami nekünk nagy előny. Ha ő festi le Budapestet, akkor mindenki számára romantikus célponttá változik, aki látja.

A film forgatását januárban kezdik meg, és Anderson szokása szerint nem sokat árul el a készülő projektről, így csak találgatni lehet. Először azt hitték, hogy Johny Depp is játszik a filmben, aztán kiderült, hogy nem. Bill Murray elárulta, hogy Berlinbe utazik a forgatásra, vagyis úgy tűnt, talán nem is Budapesten játszódik a film.

Aki viszont ismeri Anderson mozijait, tudja, milyen erős szerepe van bennük a belső helyszíneknek. Babaházként bánik egy szűk rókalyukkal, egy tengeralattjáróval és egy New York-i kastéllyal is, így aztán nem csoda, hogy egy hotelben játszódó filmnél a legfontosabb a szálloda kiválasztása. A megfelelő szállodáé, ami egyáltalán nem biztos, hogy Budapesten van. Simán el tudom képzelni, hogy Berlinben leforgatják a beltéri jeleneteket, a film magját, Budapesten pedig a külső helyszíni felvételek következnek majd. Ha kimozdulunk egyáltalán a szállodából.

Wes Anderson ugyanis nem Budapestért van oda, hanem Európáért, neki egy európai története van, amit el akar mesélni. Végre meg is szólalt a filmmel kapcsolatban, és megerősített néhány dolgot:

Németországban készülünk filmet forgatni. Ez a Grand Budapest Hotel, vagy Grand Hotel Budapest. Ahogy a címből is látják, egy hotel játszik benne jelentős szerepet. Leginkább 85 évvel ezelőtt játszódik majd. Olyan európai... valamennyire a hollywoodi Európa inspirálta, és néhány európai író abból a korból.

A kérdésre, hogy milyen filmekre kell gondolni, mik inspirálhatták, Anderson a To Be or Not to Be, a Shop Around the Corner és a Love Me Tonight mozikat hozta fel, mint a hollywoodi Európa példáit.

A cél tehát 1927, a két világháború közötti Európa. Magyarországon ekkor vezették be a pengőt a korona helyett, és elfogadták március 15-ét nemzeti ünnepnek, de ezekről biztosan nem lesz szó a filmben. Budapest historizáló építészete ekkoriban fordul át a modern felé, a ma hallatlanul réginek tűnő épületek divatja, ami megadja a város alaphangulatát, ekkoriban cseng le.

Anderson tett utalást a kor íróira, még ezen töröm a fejem. Vajon kire gondolhatott? Thomas Mannra, és az 1924-es Varázshegyre? Szerintem Andersonnál jobban senki nem vihetné vászonra ezt a regényt, mintha neki tervezték volna. Kipling is hatással lehetett Andersonra, bár ő az első világháború után kevésbé volt termékeny és elismert, részben fia halála miatt. George Bernard Shaw, H. G. Wells? Lehet találgatni.

Amikor elkezdtem nézni a Terápia című magyar sorozatot az HBO online felületén, nem értettem, hogy mire megy ki a játék. A tévé legyárt egy zseniális sorozatot láthatóan sok pénzből, majd ingyenesen közzéteszi azt az oldalán. Nem kell regisztráció, nem kell feliratkoznod a hírlevélre, csak elkezded nézni és élvezed. Most, az ötödik rész után, amikor a hatodikat nézném, de ahhoz már elő kéne fizetnem az HBO-ra, kezdem érteni a koncepciót: legalább tíz éve nem jutott eszembe előfizetni a csatornára, most meg azt nézegetem a szolgáltatómnál, hogy mennyi a havidíj, annyira nézni akarom tovább a Terápiát.

Persze a hatás elérése érdekében az HBO a létező legaljasabb eszközökhöz nyúlt. Megvett például egy nemzetközi formátumot, egy világszerte sikeres sorozatot, ami egyszerre elgondolkoztató, nyomasztó és közben minden porcikájából sugárzik a minőség. Aztán fogták a szuper alapokat, és akkora büdzsét raktak alá, amiből nemcsak egy tisztességes stábra, de jó díszletekre, világításra, filmalapanyagra is jutott.

De ne ugorjunk át a stábon, mert ebben a műfajban nyúlt a legszemetebb módszerekhez az HBO: remek a zene, a rendezés, a fény, a kép, erre megkapjuk főszereplőnek Mácsai Pált, aki olyan átkozottul tehetséges színész, hogy szerencsére csak egy van belőle. Kár lenne ezt a színvonalat hígítani, minden sarkon találkozni vele, egy Mácsai az olyan, mint egy jó bor, vagy egy három Michelin-csillagos étterem, ünnepi alkalmakra tartogatja az ember. Minden perce, nézése, hanglejtése zseniális a pszichológus szerepében, aki minden nap fogad egy pácienst, majd az ötödik részben felkeresi saját mentorát, és kifakad a nyugalom megingathatatlannak hitt szobra.

De remekül alakít az összes társszereplő is, Nagy Ervin nemcsak színházban, de a kamerák előtt is remek, ahogy Csákányi Eszter és Sztarenki Dóra is olyan átéléssel, hitelességgel hozza a szerepeit, amilyet ritkán látunk magyar sorozatban. Inkább azt mondanám, ilyet eddig még nem láttuk.

Az epizódok alig 25 percesek, ennyi idő alatt kapunk benyomásokat a mindenféle gondoktól terhelt szereplőkről, a frissen megkért gyönyörű nőről, aki azt ecseteli a pszichológusnak, akibe mellesleg titkon szerelmes, hogy miként verte ki egy idegennek éjjel egy bár vécéjében. A szupersikeres vállalkozóról, aki mégsem annyira tökéletes, mint hitte. A sportolóról, aki hiába esélyes az Olimpiára, inkább meghalna a rá nehezedő nyomás miatt. Elkezdenek kibontakozni a karakterek és visznek minket magukkal, mert néhány problémájukban magunkra ismerünk, a többi bajuk meg csak egyszerűen érdekes. Úgy adják elő, hogy érdekel, mi történik velük.

Remek sorozat a Terápia, aminek az első öt részét ingyen lehet megnézni az HBO Go oldalán, nehezen tudok elképzelni ennél jobb szórakozást a következő négy szabad napban. Minden napra egy rész, vasárnapra kettő.

De vigyázat. Csak az álljon neki, aki nem fél attól, hogy az ötödik rész végén ellenállhatatlan vágyat érez majd az előfizetésre. Ami az én szolgáltatómnál 2390 forint. Tudom. Megnéztem.

Az egész 2010. októberében indult New Yorkban, amikor a berlini Aram Bartholl a falba préselt egy usb pen drive-ot. Nem volt rajta semmi, leszámítva a readme.txt-t, amiből kiderül, hogy mi az a dead drop, és hogyan kell használni.

Tök egyszerű: a lényege, hogy a közterületeken eldugott pendrive-okra bárki rámásolhat bármit, le is lehet tölteni a teljes tartalmát, lényegében egy offline fájlmegosztóként működik, vagy ha úgy tetszik, digitális graffitiként, aminek a segítségével az emberek üzengethetnek egymásnak. Csak odamész, rádugod a laptopod, reméled, hogy aki előtted volt ott, nem helyezett el semmilyen kórokozót a pendrive-on és megnézed, mit hagytak ott neked. Vagy te hagysz ott valamit: a fotód, a versed, a képet, amit festettél, akármit.

Az egésznek ugye egyrészt semmi értelme nincs, másrészt van benne éppen elég játékosság és titokzatosság ahhoz, hogy érdekes legyen.

Főleg, hogy most már nem kell miatta New Yorkba utazni, ugyanis Budapesten is elkezdtek terjedni a pendrive-ok. Az egészet az adattárolásban utazó Verbatim indította útnak, de az első pendrive óta már sok másik is felbukkant a MÜSZi-nél, a Castro Bisztróban, a Fogasházban, a Toldiban, a Kisüzemben és a Szatyorban, de lényegében akárhol belefuthatsz egy pendrive-ba az utcán, a híd alatt, a sikátorban, bárhol. Meg el is helyezhetsz, ofkorz.

Ha találtok valahol valamit, osszátok meg velünk, hogy tudjuk, milyen irányba tart az üzengetés Budapesten.