Javában tart az idei színházi évad, amit nemrég a Thália színházban bemutatott KOMA-darabbal, az Áldja meg az Isten, Mr Vonneguttal ünnepeltük, vagyis kezdtünk meg. Hiányzott már a színház.

Hogy is kezdjem. Egyrészt nem tudom kifejezni Vonnegut művei iránti rajongásom mértékét. Zseni volt. Nemcsak kiváló, és kifinomult humorral rendelkező író, de egy olyan feneketlen kútként gondolok rá, ami a legártatlanabb viccel is képes volt ezt a mélységet lazán megnyitni.

A mélységet a drezdai bombázás ütötte rajta, és élete végéig nem tudta azt becsukni. Ezekből születtek a művei, abból az élményből, amikor a saját országának repülőgépei a földdel tették egyenlővé a várost, neki pedig a hullákat kellett utána eltakarítani, csinos kis halmokba.

Nem, ez már sok. A "csinos" szót ő ízléstelennek találta volna, ilyennel csak az dobálózik, aki még nem csinált ilyet. Mit írt volna ő? Szabályos, mondjuk. Szabályos kis halmokba.

Ez sem az igazi, de hát ezért nem vagyok én Vonnegut. Na mindegy.

A KOMA társulat előadása egyrészt a rajongásom miatt érdekelt, másrészt kíváncsi voltam, hogy lehet Vonnegutot színpadra állítani. Az ő regényei nem drámaiak, és nem a történet, hanem a helyzetek, és a helyzetek abszurditása adja a lényegüket. És mindig, minden egyes mondatban ott van az író, kitörölhetetlenül. A karakterei nélküle teljesen elvesznek, és az egy szavas mondatainak nagyobb a hatása, mint a leghatásosabb színpadi szenvedésnek. Ésatöbbi.

Tudta ezt Valcz Péter rendező is, egy írásában erről is megemlékezik. Hogy hogyan közeledett az íróhoz, és mit talált ki a probléma megoldására. Egyszerű: Vonnegut szerepeljen a darabban. Legyenek karakterek, emberi drámák, sírás és nevetés, de mindezt a bajszos mester narrálja, vagy akár csak figyelje. Ha ő csak néz, félmosollyal, egy csepp szarkasztikus humorral a szemében, már akkor is átértelmezi a darabot, vonnegutizálja.

Ehhez kellett Vékes Csaba remek játéka, a közönséghez való kiszólásai, kommunikációja, a nagyvonalú, magabiztos jelenléte, ami a könyveket is áthatja. Az a kíméletlenségnek tűnő lazaság, amivel a karaktereinek szenvedését szemléli, sőt előidézi, majd föléjük hajolva csodálkozást tettet, lám-lám, holott mindenki tudja, hogy ő már nem csodálkozik semmin. 45 óta semmin. Vékes Csaba mindezt kitűnően csinálta, még akkor is, ha ez egy valótlan kép. Valótlan, de igaz.

Miért mondom ezt? Vonnegut karaktereihez kötődő viszonya több, mint amit mi érzünk a könyveit olvasva. Ha Vonnegutra egy szereplőként gondolunk a saját könyvében, pontosan azt látnánk, mint itt a színpadon, de az író valódi, titkos viszonya a karaktereihez más. Ha csupaszon ábrázolnánk Vonnegutot, mint embert, más megközelítést kellene választanunk, a szenvtelen, szarkasztikus humorral fűszerezett félmosoly kevés lenne. Ezért állítom azt, hogy nem valódi, viszont igaz, mert ráismerünk, ott van benne Vonnegut minden rezdülése, vagy pontosabban fogalmazva tollvonása.

Úgy éreztem, kicsit találkoztam vele. Hogy ő tette fel a kérdést a közönségnek, amire én válaszoltam, és ő megköszönte. Vonnegut rám nézett, és megköszönte.

De még ebből a köszönetből is folyt a szarkazmus.

Azért ne feledkezzünk meg a másik két szereplőről sem, Szabó Vera és Fekete Zsolt remekül aládolgoztak az írónak, hihetően és jól adták elő az elhidegülést, az örömöt és a kétségbeesést, a mély érzelmeket, amik felett egy óriás nézett el, és gondolkozott el azon, hogy mi is ez az izé, amin át kell egymást végül is segítenünk.

És visszamegyek megnézni a darabot, mert megint szeretnék vele találkozni.

A Tháliában 2012.11.10-én és 2012.11.27-én játsszák újra.