Amikor utazunk rajta, néha egészen hosszúnak tűnik, persze ez lehet akár azért is, mert helyenként nagyon lassan haladnak a szerelvények. Amikor meg a föld fölött állunk a dugóban, mert az útvonalunkon nincs metró, biztosan túl rövidnek érezzük.

De most vége a tippelgetésnek, Neil Freeman oldalán ugyanis megtaláltam a világ fontosabb metróvonalainak azonos léptékű vázlatát, amiből kiderül, hogy hogyan is állunk. Nyilván nehéz a hálózatokat összehasonlítani, hiszen akad, ahol az elővárosi vasút is befut a föld alá, és a térképeken ezeket is jelölik, ettől azonban még érdekes látni, hogy mekkora területről lehet bejutni a belvárosba, néhány méterrel az utca szintje alá.

Itt van tehát a budapesti hálózat, persze még a négyes metró nélkül:

Ami nem is tűnik olyan kicsinek a brüsszeli mellett. Mondjuk Budapesten 1,7 millió ember lakik, a belga fővárosban meg az egész régióval együtt is csak 1 millió (maga a város 142 ezres):

A Budapesthez hasonló méretű Bécsnek és Münchennek már azért érezhető a fölénye:

Párizs azért érdekes, mert viszonylag kis területen van nagyon sok vonal:

Míg Moszkva, Oszaka, London és Berlin meg inkább csak azért került be ide, hogy lássuk, milyen brutális méretűre tud nőni a földalatti közlekedés, ha akar.

Egyébként tervek ugye nálunk is vannak, a nyolcvanas években például így képzelték el a budapesti metróvonalat:

...amiből a hármas metró két vége nem épült meg, a Budafok-újpalotai vonal egy része most készül négyes metró néven, a Kelenföld-észak-budai vonalat más déli iránnyal meg épp most tervezik Vitézyék belegyömöszölni a következő uniós pénzügyi ciklusba.

Mindig tudhatod, hogy valami különlegeset találtál, ha belépsz egy üzletbe, ott pedig az első kérdésként ez fogad: először jársz-e itt? Tudni akarják, van-e fogalmad, hová jöttél, vagy az alapoktól kell bevezetni az új élménybe. Adni szeretnének valamit, amire fel kell készíteni, ha még sosem kaptad meg.

És ilyenkor imádom azt válaszolni, hogy "nem, még soha. Mit hagytam ki?" Jó ilyen helyre először érkezni.

Egy élményre ugyanis fel kell készülni, akkor is, ha spontán, bármennyire is ellentmondásosnak is tűnik ez. Egy spontán koncertre például az életedben meghallgatott összes zene adja a felkészülést, egy spontán vacsorára az éhes gyomrod vagy az ízeket ismerő és azokra várakozó agyad. A kávéval kapcsolatban pedig általában az álmosságra hivatkozunk, de valójában gasztronómiai élményt jelent mindenkinek. Kivéve ha bojlerből engedik langyos vizet az instant kávéra, de ez szerencsére nem gyakran fordul elő.

Szóval ott tartottam, hogy beléptem a Tamp&Pull kávézóba, a Corvinus új épülete mellett, a Czuczor utcában, és nekem szegezték a kérdést. Körbenéztem, hatalmas, plexi hátlapú kávégép (most láttam először egy kávégép belsejét, tényleg egy gőzgép benyomását kelti), a falon még egy, leszuperált darab, kávék különös, piros csomagolásban a darálókban, és egy vidám, ugrásra kész lány középen, őszinte kedvességgel és lelkesedéssel.

Mit innátok? Kávét, haha. Felnézünk a táblára, és úgy érezzük, teljesen elvesztünk. Már a kategóriákat sem értjük: short, long, white, wow, soft, yamm. Közben a pult mögül további neveket sorolnak, ristretto, cortado, Kicker, Jailbreak, Kalita. "Te mit javasolsz?" - a kedvenc kibúvóm. Természetesen a "wow" kategóriát javasolták, így én egy Lumiát, Évi pedig egy Big Z-t kért.

A továbbiak megértéséhez tudnotok kell: a hely egy barista szentély, sőt egy barista bajnok, Molnár Attila saját üzlete. Itt a legnagyobb fokú tisztelettel bánnak a kávéval, és művészetet próbálnak faragni a kávékészítésből. Itt egy szimpla capuccino is nagyságrendekkel jobb, mint amit majdnem mindenhol (a "nem-szentélyekben") kapsz, de én most a különlegességek között is a legkülönlegesebb kávét kértem. Mint aki először ül zongorához, de kapásból Rahmanyinov D-moll zongoraversenyét próbálná eljátszani. Magában hordozza a kudarc lehetőségét.

Évi kávéja mesés volt. Ez egy kicker, vagyis nagyon tömény, savas kávé meglágyítva rengeteg krémmel és habbal, alul csokis sütivel és mangósziruppal. Az ízeknek olyan zsibongása minden egyes kanál - mert ezt inkább kanalazni érdemes csak -, hogy át kell programoznom a fejemben a kávé felhasználási módjainak listáját.

Előttem három kis pohárban ristrettók, amik aljára egy-egy meglepetést csempésztek. Fehér csokit, dzsemet vagy tejszínt. Belekanalaztam mindegyikbe, de földhöz vágott a hihetetlen töménységű és savú kávé, mintha sót nyalogatnék. Próbáltam figyelni az ízösszetevőkre, amit lehet érezni, a gyümölcsökre, a lime-ra, a narancsra, de a gondolataimat beterítette a sav. Tudtam, éreztem, hogy ha fel lennék készítve erre az élményre, akkor tudnám értékelni, de kezdésnek ez durva volt. Mintha a kicker névadója, a piros bakancs rúgott volna szájba.

Később már tudtam, hogy finomabban kell kezdeni. Kértem egy cortadót, ennek is ristretto az alapja - magyarázza a pult mögött álló barista -, vagyis kávéesszencia, ami kétszer töményebb az espressónál, de ebben meleg tej is van, ami a savasságot ellensúlyozza. A kezdők szerencséjére, így már én is el tudtam merülni a kávé különféle ízeiben. És tényleg rengeteg ízösszetevőt találtam, a borokon edzett nyelvem most először kapott a szőlő levén kívül olyan táptalajt, ahol kedvére kalandozhatott a lehetőségekben.

Azt is észrevettem, hogy ennél a kávénál nem érzem szükségét a cukornak. Legalábbis nem azt a mennyiséget kell beletenni, mint amit otthon szoktam. Különleges ízű, görög "a kanál megáll benne" joghurtot is lehet is venni (a cukor hiánya miatt először meglepő, aztán rájössz, hogy nagyobb mennyiségű lekvár van az alján, mint gondolnád), van csoki, szendvics meg hasonlók. De a kávé az elsődleges, ami miatt érdemes ide jönni.

Vissza fogok ide járni, mert tetszik a hangulata a helynek, a kiszolgálás kedves, és mindenre kiterjedő magyarázatot kapok a kávékat, termőhelyeket, elkészítési módokat illetően, és még a második látogatás után is teljesen tudatlannak érzem magam.

Ami jó, mert így lehet elkezdeni tanulni.

Aki egy kávéértő leírásra vágyik a helyről, a Kávékorzó cikkét javaslom.

Cím: Czuczor utca 3., nyitva hétfőtől péntekig 7:00 - 20:00, szombaton 9:00 - 18:00

A mai feladvány könnyű lesz. Hol járunk?

Nehézség 1/5.

A képet Anita készítette, a checkmybudapest.blogspot.hu oldal készítője.

Megfejtéssel este frissül a poszt.

Megfejtés: hát mindenki eltalálta, tényleg nem volt nehéz, ez a Déli pályaudvar épülete van a képen. A vasutallomasok.hu-ról idézünk:

A pályaudvart 1861-ben adták át az osztrák tulajdonú Déli Vasút saját budai végállomásaként, ez volt Buda első vasútvonala. A pályaudvar elnevezése is innen származik: Déli. A vonal Székesfehérváron át Nagykanizsára vezetett, majd később bővítették egészen Fiuméig.

A mai felvételi épület Kőváry György Ybl-díjas építész tervei alapján épült, a pályaudvart két lépcsőben építették át. Az elsővel 1963-ban végeztek, egy kisebb várócsarnokot és ehhez vezető kecses vasbeton lépcsőket mutatott az épület a Vérmező felé. A második lépcsőben, 1970-1975 között épült ki a fejépület mai teljes tömbje. Az építész ezen munkájáért kapta az Ybl-díjat.

Végül egy fotó a Vérmező felől fotózva a II. világháború utáni időszakból:

Mondjuk ma pont nem az a szabadban járkálós idő van, de ez a sétahelyszín pont élvezhető csöpörgő esőben is. Mondhatni az adhatja meg a hangulatát.

A Bónusz Brigádnál volt egy ajánlat, a Szoborparkba 990 forintért belépőt és egy 1956-ról szóló képeskönyvet adtak, szemben az egyébként 1500 forintos belépővel. Mivel épp terveztem kilátogatni a volt kommunista emlékművekhez, kaptam az alkalmon, és vettem kettőt. Múlt héten pedig elmentem.

Furcsa egy temető ez. Egyrészt ugye valóban az, mert azok a szobrok kerülnek ide, amiket az oroszok kivonulásával már nem tűrt meg a város, esetleg amiket ledöntöttek akár 56-ban, és már nem állították helyre. Tíz kilométerre a városközponttól, a semmi közepén viszont már nem zavar senkit, itt nyugodtan ki lehet állítani ezeket.

Másrészt pont emiatt mégsem nevezhető temetőnek, hiszen a szobrok pont a pusztulás helyett kerültek ide, és látogatják is ezeket rendesen, akár magyar, akár külföldi kommunizmus-turisták. Sokakat gyerekkorára emlékeztetnek a szobrok, és bármennyire is elítélhető az alkotások mögötti eszme, maguk a formák, a látvány mégiscsak emlékeket idéz meg sokakban. Jókat, rosszakat, ez most mindegy.

De akiben nem, az is hallhatta eleget, amint szülei, nagyszülei még mindig úgy mondják, hogy az Osztyapenkó felé kell menni. Így nézett ki, amíg ott állt a szobor a Budaörsi út - Balatoni út találkozásánál:

Izgalmas kiállítás zárul ma a kArtonban, aki siet, még odaér délután ötig. Nincs nagyon sok kép, húsz percre is érdemes lehet benézni, hiszen nem mindennap van Budapesten kiállítás a tokiói luxusbordélyokról. Konkrétan egyről, az Alpha Inről, ami talán a leghíresebb Tokióban, ezért is pont oda költözött be hónapokra a kanadai Nathalie Daoust. Aztán elkezdett fotózni.

A kiállításnak két érdekessége is van. Egyrészt, hogy a téma ellenére nem különösebben polgárpukkasztó. Nincsenek valódi erotikus jelenetek, a képeken látható meztelen csajoktól legfeljebb néhány szexuális kisebbség fog felizgulni, hiszen az izgalmak kimerülnek néhány fejjel lefelé megkötözött nőben. Nincs szó elcsípett aktusokról, orgazmusközeli arcokról, Daoust kiállításához képest Mappletrhorpe-é például olyan, mint mondjuk egy hóvirág egy orchidea mellett.