Mondjuk ma pont nem az a szabadban járkálós idő van, de ez a sétahelyszín pont élvezhető csöpörgő esőben is. Mondhatni az adhatja meg a hangulatát.

A Bónusz Brigádnál volt egy ajánlat, a Szoborparkba 990 forintért belépőt és egy 1956-ról szóló képeskönyvet adtak, szemben az egyébként 1500 forintos belépővel. Mivel épp terveztem kilátogatni a volt kommunista emlékművekhez, kaptam az alkalmon, és vettem kettőt. Múlt héten pedig elmentem.

Furcsa egy temető ez. Egyrészt ugye valóban az, mert azok a szobrok kerülnek ide, amiket az oroszok kivonulásával már nem tűrt meg a város, esetleg amiket ledöntöttek akár 56-ban, és már nem állították helyre. Tíz kilométerre a városközponttól, a semmi közepén viszont már nem zavar senkit, itt nyugodtan ki lehet állítani ezeket.

Másrészt pont emiatt mégsem nevezhető temetőnek, hiszen a szobrok pont a pusztulás helyett kerültek ide, és látogatják is ezeket rendesen, akár magyar, akár külföldi kommunizmus-turisták. Sokakat gyerekkorára emlékeztetnek a szobrok, és bármennyire is elítélhető az alkotások mögötti eszme, maguk a formák, a látvány mégiscsak emlékeket idéz meg sokakban. Jókat, rosszakat, ez most mindegy.

De akiben nem, az is hallhatta eleget, amint szülei, nagyszülei még mindig úgy mondják, hogy az Osztyapenkó felé kell menni. Így nézett ki, amíg ott állt a szobor a Budaörsi út - Balatoni út találkozásánál:

forrás: fortepan.hu

És így fest most:

Vagy itt van egy másik híresség, a Tanácsköztársasági emlékmű. Ő a Felvonulási térről származik, 1969-ben emelték. Szinte hallja az ember a fejében a kiáltást, hogy előre!. Vagy: fegyerbe! A szobrászt mindenesetre dicséret illeti.

Ezek a domborművek pedig a Sztálin szobor talpazatául szolgáló dísztribün részei voltak, 56-ban megrongálták, és már nem is állították helyre. Az alkotáson a szovjet ember búcsúzik a családjától, és harcol addig, amíg fel nem szabadítja a magyar családot.

De a kedvencem a Kun Béla emlékmű. Egy mozgalmas, izgalmas szobor, mindenki percekig járja körbe, vizsgálja a napernyős asszonyt, a katonákat, ahogy a levegőben lógó lábukkal törtetnek előre, felettük pedig Kun Béla alakját. Amíg a helyén állt, a Vérmezőn, gyűlölték az emberek, és mindent megtettek, hogy megakadályozzák a felállítását. Érthető is, 1986-ban emelték, a magyarországi Tanácsköztársaság tényleges vezetője születésének száz éves évfordulójára emlékezve.

Egy részletes és érdekes írást találtam az artpool.hu-n arról, hogy a szobor emelői is tisztában voltak a veszéllyel. Komplett levelezéseket olvashatunk az MSZMP Központi Bizottsága és az iparművészeti intézmények között arról, hogy egy ekkora volumenű műemlék túlzásnak tűnhet, és kiválthatja az emberek ellenérzését. Talált.

1983-ban fontolgatták először a szobor elkészítését, a Munkaelosztó Bizottság zsűriztette szobrászok terveit, ki is választották a legmegfelelőbbet. Ennek ellenére egy később felállított Kun Béla emlékbizottság elhatározta, hogy Varga Imre készíti a szobrot és slussz. Sértődésnek ugye nincs helye.

A Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója azonban kételyeit fejezte ki:

A terven menetelő vöröskatonák 3 sora közül emelkedik ki Kun Béla alakja. A kis terv magában hordja egy kiváló emlékmű lehetőségét. A harcra buzdító figura, harcba induló katonák tömege jól érzékeltetheti a Tanácsköztársaság harcát, lelkesedését stb. Mérete is ennek megfelelő, kb. 12 m hosszú és kb. 4 m magas. Méretében, megjelenésében, tartalmában egyaránt monumentális emlékmű.

Személy szerint nekem ez a monumentalitás okoz problémát. Ugyanis ez az emlékmű már nem Kun Béla emlékműve, hanem a Tanácsköztársaságé. De a Tanácsköztársaságnak már van egy emlékműve a Dózsa György úton, Kiss István alkotása.

Lehet-e, indokolt-e egyetlen személynek monumentálisabb emlékművet állítani, mint az egész Tanácsköztársaságnak? Volt-e ilyen kiemelkedő szerepe 1919-ben Kun Bélának? Nem tudom! Ennek megállapítására vannak illetékesebbek, de ezt nem egy szobor ürügyén kell megvitassa egy képzőművészeti intézmény.

Érdekes észrevenni, hogy az MSZMP Központi Bizottsága a leveleiben nem Vérmezőként hivatkozik rá, hanem az Attila út és a Krisztina körút közötti parkként utal az ideális helyszínre. Ami mégsem a budai vár, de nem is Csepel - ezek a helyszínek is felmerültek ugyanis. A Vérmező katonai jellege egyértelmű, itt rendezték Kun Béla 1919-ben a díszszemlét a frontra indulóknak, és itt mondott beszédet a magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata előtt.

Egy újabb fontos idézet:

Szilágyi András építész, a Budapest Galéria köztéri képzőművészeti osztálya vezetőjének a visszaemlékezése szerint ez volt az egyetlen szoborállítás a praxisában, amikor érzékelhető lakossági ellenállást tapasztalt. "A kivitelező vállalat felvonulási kocsija például egy nap rejtélyes módon kigyulladt, az állványozáshoz kiszállított faanyag leégett. Egy másik nap a darus kocsi szélvédőjéhez valaki egy üveg paradicsomlevet vágott hozzá -szegény darus azt hitte, hogy a szélvédőn folyik a vér."

Az avatásra végül is 1986. november 22-én 10 órakor került sor. Két év után az emlékmű tökéletes ronccsá vált, a díszkivilágítást szétverték, a talpazat alá hajléktalanok költöztek. 1991-ben felkerült a főváros területéről eltávolítandó önkényuralmi jelképek listájára. Mielőtt 1992-ben, a felállítása után hat évvel szétszedték és elszállították volna, a lakosság feldíszítette a saját ízlése szerint a szobrot: Kun Bélára fehér szellemruhát és csörgősapkát tettek, az erről készült fotó bejárta az összes lapot. Végül ide került, ezzel a szobor által közvetített üzenet átírásra került, és újra rá lehet csodálkozni az alkotásra, önmagában.

Szóval szerintem érdemes egyszer végigbóklászni a területet, akár vezetéssel együtt, mert sok felirat nincs a szobrok mellett. Persze érdekes lehet csak önmagában is nézegetni a szobrokat, észrevenni a vastag lábakat, az alulról induló erőt, ami különös módon áll ellentétben az akkor hangoztatott magasabb eszmékkel. A Szoborpark újraértelmez.

A kijáratnál, rögtön a Trabant mellett még egy érdekes kiállítási darab, búcsúzóul: egy telefonfülke, ahol egy kérdésekkel teli könyvet találunk. Ha eltaláljuk az évszámokat, és ezeket beütjük a telefonba, meghallgathatjuk az akkori vezetők beszédeit.

Megindult a celebesedés folyamata.