2011. egyik legszimpatikusabb felújítása a Kiskörút rendbetétele volt. A belvárosi autópályából szerethető zöldterületet alakítottak ki úgy, hogy az áteresztőképesség sem csökkent érdemben, csak kevesebb sávban vesztegelnek egymás mellett az autók (az Astoriánál eleve beszűkült). Sokan ugyan marhaságnak tartották, hogy a zöldterületek nagy része a gyalogosoktól távol, a két sáv közt terül el, de gyalogosként, biciklisként szerintem rendben van ez így: amúgy sem a füvön sétálgatnék, Budapesten többnyire nem is lehet, azon meg, hogy szebb a fű, mint az aszfalt, nem változtat a távolság sem. Nyolc méterről is pont ugyanolyan jól néz ki, mint közelről.

Szóval a terv remek volt, első blikkre a kivitelezés is, de az első őszre kiderült, hogy azért voltak problémák: amikor a fákat beemelték, nagy volt a hőség és ezt nagyon sok közülük nem tudta elviselni. Őszre el is kezdtek száradni, és néhány közülük menthetetlenül elpusztult.

Akkor jött a második etap: újra nekiálltak az ültetésnek, amikor már jóval enyhébb volt az idő, és azt ígérték, nem ismétlődik majd meg a fapusztulás.

Azóta lement két elég forró nyár, és úgy fest, hogy igazat mondtak: a kockafák különösebb megrázkódtatás nélkül élték túl az elmúlt egy évet, még ha olyan nagyon nem is kezdtek el nőni. Egyelőre legalábbis nem látom azt az egybefüggő, hosszú oszlopot formázó lombsort, amit ígértek. Viszont legalább a fű is szép maradt, és nincs tele szeméttel minden sarok, mint tavaly.

Amikor először beszéltem Limbacher Tivadarral és Szabadkai Attilával 2012 elején, még csak pár hónapja működött a startupjuk. Az viszont ígéretes volt: azt találták ki, hogy megkeresik a budapesti színházakat, hogy féláron értékesítsék a jegyeiket. Ez azért éri meg az intézményeknek, mert a Ma este Színház csak az előadás napján kezdi el árulni a jegyeket, amikor már senki nem vesz helyet a szabadon maradt székekre. És persze jobb félárat beszedni, mint semmit, ugye.

Jó volt ez nekünk, színházba járóknak is. Hiszen legtöbbször hónapokkal korábban meg kell venni a jobb helyekre a jegyeket, és mire odaérünk, már el is felejtjük, miért akartuk megnézni annyira ezt az előadást. A Ma este Színház hírleveleinél meg többször előfordult velem, hogy reggel láttam: van még jegy egy olyan darabra, amit szívesen megnéznék, nyolc-tíz óra múlva pedig már ott ültem a színházban, és vártam a becsengetést. Kábé annyi tudatosságot követel az embertől, mint egy moziba járás. És egyébként annyiba is kerül így a jegy, mint ott, ha már itt tartunk.

Ha emlékeztek, akkor gyorsan le is csaptunk Csabával a kínálkozó lehetőségre, és a blogon jobb oldalon kitettünk egy Ma este Színház dobozt, amibe én minden reggel kézzel válogattam ki az általam ajánlott előadásokat, és szintén a saját kezemmel írtam mellé nektek egy személyes ajánlót. Nem üzleti megfontolásból tettem ezt, nem volt semmi anyagi érdek az akció mögött, egyszerűen csak úgy gondoltam, jobb lesz az oldalunk egy ilyen megjelenéstől, és ezzel Tivadart és Attilát is segítjük.

A szezon végén aztán levettük a dobozt, és értékeltül az átkattintásokat. Nem volt olyan sikere, mint amilyenre számítottunk, így a következő évadban már elmaradt a Ma este Színház ajánló box. Megmaradtam vásárlónak.

A srácok közben megállás nélkül dolgoztak, reggeltől estig szervezték a vállalkozást, keresték a színházakat, egyeztettek, töltöttek, programoztak, tárgyaltak, utaztak. Iszonyú mennyiségű munkát beleöltek a projektbe, így a huszonnégy színházból mára 66 lett, naponta 30-35 last minute előadást kínálva. Nem ritka már a koncert sem a repertoárban, és a Dumaszínház szórakoztató szösszenetei is rendszeresen megjelennek az oldalukon.

Sokáig mégsem sikerült az áttörés. Tavaly év végén már azon gondolkoztak, hogy rendben, ez nem fog menni, soha nem jön vissza a befektetett munka. És ha nem megy, nem erőltetik tovább.

Ismerős érzés ez nekem, mint ahogy azt ezt követő események sorozata is. Ugyanis a gondolatot követően varázsütésszerűen megindultak az eladások, havi tízezer vásárló özönlött hozzájuk, és úgy tűnt, mégis sikerült. Két év megfeszített munka mégis meghozta a gyümölcsét, és a Ma este Színház marad, a közel 77 ezer Facebook-követővel együtt.

Sőt, jó vállalkozók révén egyből magasabb fordulatba kapcsoltak. Új weboldalt terveztettek, amit egy sajtóeseményen lepleztek le előttünk. Ide meghívták a Momentán társulatot is, akik remek, közönséget is megmozgató előadást rittyentettek a málnaszörp mellé.

Ilyen volt:

Ilyen lett:

Egy rakás tervük van még, és most továbbra is éjjel-nappal dolgoznak, hogy még jobb legyen a Ma este Színház. Nemrég a Rögtön jövök pályázatra is meghívták őket, mint inspiráló vállalkozókat, és az ő fotójukkal díszítették fel a Király utca 75-öt. Hogy inspirálják az arra járókat: hahó, itt egy üres üzlethelyiség, ami akár lehet a te sikertörténeted első állomása is.

Én is ezt javaslom mindenkinek, aki érez magában ambíciót. Kezdje el, valósítsa meg, és kitartóan dolgozzon rajta. Ne szegje kedvét, hogy akár évekig nincs, vagy alig van belőle pénze: ez mindenkivel előfordul, aki nem a pénzre ugrik, hanem szívből dolgozik. Velünk is megesett a blogok esetében, megesett a Momentán társulattal is, ahogy a Ma este Színházasokkal is. Ilyenkor feléljük a tartalékainkat, és bízunk az eljövendő napfényes jövőben. Aztán amikor már majdnem feladjuk, akkor történik valami. Mondhatnánk véletlennek, de különös, hogy milyen sokan beszámolnak erről a jelenségről olyanok, akik imádták a vállalkozásukat. Beindul a bolt, az utolsó pillanatban.

Ez persze nem tuti recept, inkább egy inspiráló történet. De az ilyenek a leginkább hasznosak a közösségnek, mert ezek miatt vágnak bele újabb és újabb emberek abba, amit szeretnek csinálni. És minél többen szeretik azt, amivel foglalkoznak, annál jobb lesz ez a város. Meg az ország. Meg a Naprendszer.

Ide kívánkozik egy ámen, de be kell érnetek egy egyszerű ponttal.

Lassan megvalósul Jókuti álma, aki szeretné a világ összes konyháját Budapesten látni, és akkor nem kéne külön repülőjegyet vennie minden ebédhez, hanem lenyomhatná a teljes hetet az Amerikai út és a Moszkva tér között. Mostanában ugyanis találtunk egy rakás kis éttermet, amik nem a fősodorral haladnak: nem levest adnak, vagy minőségi hamburgert, esetleg házi tésztát vagy pho-t, hanem egy addig Budapesten ismeretlen konyha nevében csáklyázzák meg a várost.

Ilyen a néhány hete bemutatott kameruni étterem, ahonnan a legnagyobb meglepetésre élve távozhattunk, és ilyen az a kis Fülöp-szigeteki étterem is, ami tök észrevétlenül működik a Dohány utca és a Szövetség utca sarkán.

Lásd be, te sem feltétlenül mennél be:

Pedig odabent, hátul a konyhában Daddy dolgozik, aki egyébként száz százalékban Fülöp-szigeteki, és azért van épp Budapesten, mert magyar a felesége, és mert elege lett abból, hogy a világot járja körbe és körbe, miközben ő egy hajó konyhájában dolgozik szünet nélkül. Még akkor is többet lát a világból, ha életében többet nem mozdul ki a Dohány utcai boltból.

Daddy egyébként tök szimpatikus, a kameruni élményekkel szemben itt egy másodpercig sem éreztük, hogy váratlanul majd kimiskárolnak minket, ellenben jó sztorikat hallottunk a hajózásról, a Fülöp-szigeteki gasztronómiáról, meg arról, hogy a helyiek mindent azzal az ecetes lével öntenek nyakon, amivel mi is bátran elsavasítottunk a belső szerveink javát.

De előtte még megettük ezt a szalonnás kukoricalevest, ami kábé annyira autentikusan Fülöp-szigeteki, mint Lou Diamond Phillips, de attól még nagyon jó, ki ne hagyjátok!

Ezután kikértünk egy csomó húsnyársat, olyanféléket, amikkel az egész dél-kelet-ázsiai térség tele van, és amiket a legtöbb országban gond nélkül kóstolhatsz az utcán, mert ami frissen és alaposan sült, azzal nagy gond nem lehet. Hát az alapossággal Daddy-nél sem volt gond, a frissességgel már inkább, a nyársak ugyanis már készen vártak minket, pedig biztos jobbak lettek volna, ha előttünk készülnek el. De így sem voltak rosszak, rendben volt a fűszerezés, jellegzetesen ázsiai a legtöbb fogás, és mellé a pult alól vette elő Daddy a csontritkítóan, narancsbőr-élénkítően savas otthoni szörnyűséget is, amitől kétség kívül autentikusabbá vált a fogás, és amitől olyan gyomorgörcsöm támadt, hogy spontán brékelésbe kezdtem fél órával később az utcán.

Persze hazudok: nem volt komoly gyomorgörcsöm, de tagadhatatlanul éreztem a szószt, amit viszont ki ne hagyjatok, ellenben óvatosan tunkoljátok, akár a hússal, akár a lumpiának hívott töltött tekerccsel itatjátok fel.

A Daddy's BBQ-t jó szívvel ajánljuk nektek, Daddy-nek meg azt, hogy merítsen bátrabban, többet az otthoni konyhából, lesz bőven vendége, érdeklődő közönség a budapesti. Különben is, Jókuti egyedül is eltartja őket, ha rátalál a helyre.

A Dohány és a Szövetség utca sarkánál keressétek az éttermet.

Adrienn nevű olvasónk írt nekünk, hogy feltétlenül ki kell próbálnunk egy titkos helyet, ami méltatlanul van elhanyagolva. Így írt:

A büfé berendezése és a dizájn sajnos nem igényes, itt korábban egy kínai büfé (elég rossz) üzemelt és tőlük így vették át az üzletet abban bízva, hogy ha beindul, akkor majd fejlesztenek. Ha nem a szomszédos házban laknék, én sem futottam volna beléjük már a nyitásuk hetében, a lepukkant belső tér sem invitált volna azonnal, de kipróbáltuk, és mára törzsvendégek vagyunk, néhány barátot is vittünk már és mindenki odáig van az ételekért.

A hely egy köpésre van a Nagykörúttól, a Stex ház mögött nem sokkal nyílik. A belső tér tényleg nem hívogató, vakító neonfény, olcsó járólap és szörnyen sivár, sárga színű falak.

Este érkeztem, nem sokkal zárás előtt, így a kirakott ételek egy részén már elszíneződött kéreg volt, így azok felé fordultam, ahol még ez nem látszott. "Mindjárt kész a csirke tikka masala" - jött az életmentő javaslat az eladó lánytól, amire lecsaptam. Kértem mellé egy vajas naant, és egy sherpa thuppa levest marhahússal.

Oké kezdjük a mélyponton: a leves iszonyú volt. Már amikor kiszedték, megcsapott az ecetszag, és belekóstolva majdnem úgy jártam, mint a Dang Muoiban a csigával. Odanyújtottam a pultos lánynak, aki szintén majdnem taccsolt. Hátravitte a szakácsnak, aki azt üzente, ez ilyen. Ezen picit felidegeltem magam.

Rosszul indult tehát az este. Nem hittem volna, hogy innen sikerül javítani, aztán én csodálkoztam a legjobban, hogy micsoda vigyorral az arcomon jövök ki a végén.

Gurung (így hívják a hely egyik tulajdonosát, a nepáli szakácsot) előrejött, és kedvesen elkezdett magyarázni magyarul a levesről. Semmit nem értettem. Leves...serpa...citromlével szokták, de az megromlik gyorsan...savanyú...legközelebb kiteszem az cetet, hogy annyit amennyit... Ennyit értettem, pedig lediktált vagy százötven szót. Semmi baj, mondtam mostanra már megenyhülve, mert láttam, hogy pökhendiségnek nyoma sincs. Gurung tök aranyos volt ugyanis, ahogy magyarázott. "Hozok még egy levest, ez nem lesz olyan savanyú" - mondta, és hátrament.

Közben elkezdtem enni a tikka masalát és a naant. Te jó isten! Elnézést, itt kénytelen voltam egy hatásvadász felkiáltó mondatot írni. Ez a naan tényleg kegyetlenül jó. Meg a csirke tikka masala is nagyon rendben van, bár abban olyan sok hús nem volt. Nem is hiányzott mondjuk, a vajas naanhoz volt kiegészítő inkább. Izmos, ízletes, csípős kiegészítő.

Hirdetőnk az Olympus, akiknek a fényképezőgépeiről most jól elmondjuk a véleményünket.

Bizonyára ti is észrevettétek, hogy nagyjából hat héttel ezelőtt, a vidámparkos videóval elindítottunk egy Olympus kampányt a blogon. A kampány lényege az volt, hogy a kezünkbe nyomtak néhány kompakt gépet, hogy ismerkedjünk velük. Ez alatt az idő alatt csaknem mindegyik posztunkba ezekkel készültek a képek, ahol nem, ott általában nem is volt fotóillusztráció.

Most, ennyi idő után elmondjuk a véleményünket a gépekről. Nem tesztet írunk, azt megtették helyettünk mások már korábban, mi inkább azokra a benyomásokra koncentrálunk, ami a mindennapi használat során egy laikusnak feltűnnek.

Ideális tesztalanyok vagyunk: mindig is kompakt gépekkel dolgoztunk. Egy olyan megoldásra volt szükségünk ugyanis, ami könnyű, kis helyen elfér, és mindig velünk lehet. Hiszen nem csak akkor futunk bele poszttémákba, amikor kifejezetten keressük azokat: akkor jönnek szembe a legnagyobb meglepetések, amikor nem is számítanánk rá. A méret ráadásul azért is fontos, mert ha elkezdünk egy tükörreflexes géppel bűvészkedni egy étteremben a tányér felett, azonnal látszik rajtunk, hogy valójában tesztelni jöttünk. Azt meg nem szeretjük.

Adná magát, hogy a telefonunkat használjuk - mindketten iPhone 5-össel mászkálunk -, ami viszont nem minden helyzetben jó. Nappal, sok fény mellett első ránézésre például már alig van különbség a telefonnal és egy jó kompakttal készített épületfotó között, ha azonban elkezdünk zoomolni, meg a zoomolt képből kivágni, mert a posztba például a homlokzat díszítése vagy kopott felülete a téma, kilóg a lóláb (a lenti fotók a két készülék maximális felbontása mellett készült képekből lettek kivágva úgy, hogy az eredeti fotók ugyanazt a homlokzatrészletet jelenítették meg):

Alkonyatkor, vagy egy félhomályos helyiségben pedig még jobban elbillen a mérleg nyelve egy kompakt javára. De nem is kell várni estig: az éttermek nagy részében nincs elég fény egy szép ételfotóra. Vagy totál félhomály van, mint mondjuk a Savannah-ban, de olyan is előfordul, hogy ugyan jól megvilágítják az asztalt, de minden egyéb része az étteremnek totál sötét, mint mondjuk a Nobu esetében. Ne is beszéljünk a színházakról, lépcsőházakról. Ilyenkor a mobilos fotóink élvezhetetlenül zajosak, és kell valami olyan filtert rakni a képre a telefonon, ami próbálja feledtetni a minőséget. A blog viszont nem Instagram, az éjszakai életet bemutató képeket leszámítva szeretünk természetes színekkel bemutatni azt, amit láttunk.

Három gépet mutatunk be tehát, és kezdjük rögtön a legkülönösebbel, a TG-2-vel.

Ha a másik nevét elárulom, mindenkinek leesik, mi a különleges képessége. Tough. Bizony, ezt le lehet ejteni betonra két méterről, bele lehet ejteni a vízbe, bármit, ami egy Duna partján épült aszfaltrengetegben csak előfordulhat. Erről egy videót készítettünk, hogy lássátok, miről szól a dolog:

Hozzám végül az Olympus XZ-2-es csúcskompakt került állandó munkatársnak. Ez egy masszív, fémházas dög, érezni, hogy benne van az anyag. Általában full automata beállításokkal használom a kompakt gépeket, mert nincs sok idő fotózni, így az XZ-2-est is sokáig csak így használtam. Fürge volt: gyorsan mért fényt, távolságot, ha nyomva tartottam az ujjam az exponálón, akár sok képet is lőtt egymás után. Ez jól is jött, mert akármilyen nagy is az LCD kijelzője, ekkora felbontásnál nem látni elsőre, bemozdult-e a kép, vagy épp tűéles. Mindenről készítettem két-három felvételt, biztos ami biztos.