Azért vannak ennek a folyamatos Budapest-felfedezésnek húzós pillanatai is. A blogon legtöbbször a jó élményeket hangsúlyozzuk, vagy néha a nagyon rosszakat, utóbbit annak érdekében, hogy el tudjátok kerülni az adott helyet. Sok átlagos célpontról viszont nem írunk még akkor sem, ha egyébként az élménynek van egyfajta bája, vagy éppen kalandos út vezet hozzá.

Most úgy döntöttem, megosztok egy ilyet veletek.

Nemrég kaptunk egy nagyon hasznos olvasói levelet, ami egy fülöp-szigeteki és egy afrikai büfét ajánlott, és mellékesen megemlített egy afrikai éttermet is a Wesselényi utcában. Felületesen olvastuk valószínűleg ezt a részt, pedig jól oda kellett volna figyelni a szavakra.

Van egy kameruninak nevezett étterem is a Wesselényi utcában a Körút-Csengery közötti részen, még nem ettem ott, mert kiszámíthatatlan a nyitva tartás= igazi afrikai :)
Mindenesetre az afrikai konyhán belül a kameruni az egyik legjobb, legizgalmasabb!

Két dolgot kellett volna jobban kiemelni magunknak, a "kiszámíthatatlan nyitva tartás" és a "még nem ettem ott" szókapcsolatokat. Utóbbi lehetővé teszi, előbbi pedig valószínűsíti a kellemetlen élményt.

Mi Csabával egyik délután kipróbáltuk a fülöp-szigeteki büfét (hamarosan poszt is készül erről), ecettől kissé megterhelt gyomorral elsétáltunk az African Sensation nevű szuterénbe. Morgolódtunk egy sort a Nagykörúton kívül falszerűen kezdődő lehangoló városképről, majd bekanyarodtunk, le a lépcsőn, be az ajtón.

Ekkor megcsapott egy másik kontinens illata. Legalábbis úgy gondoltuk. De lehet, hogy csak régen szellőztettek. Kissé áporodott volt a levegő, ez biztos.

Sehol senki, nagyokat köszöntünk, és hátrasétáltunk a nagyterembe, leültünk egy asztalhoz.

Megjelent a pincér is. Legalábbis én azt gondolom, ez lehetett a titulusa. Nem a standpapucsból gondoltam, amiben kislattyogott a konyhából. Nem is abból, hogy nem köszönt, és csak méregetett minket a távolból. Abból jöttem rá, hogy odasétált végül az asztalunkhoz, végig meredten Csaba szemébe nézve, két kezét a képzeletbeli tányérjaink helyére tette, kihívóan rátámaszkodott az asztalunkra, és intett a fejével, hogy na mi van. Vagyis alapvetően érdeklődő volt.

Amerikai filmekben ilyenkor valami oltári bunyó következik, fotózás helyett én is erre készültem.

Csaba arcán nem volt már egészen őszinte a mosoly, mindkettőnknek eszébe jutott, hogy nincs térerő odalent. Ezt előtte ellenőriztük. Nem volt kapcsolatunk a külvilággal.

"What do you want?" - jött aztán a rövid kérdés. Innen angolul folyt a társalgás az emberünkkel, elmagyaráztuk, hogy enni szeretnénk, és előtte étlapról választanánk. Ekkor megenyhült. Kihozta az étlapot, de kiderült, hogy az azon szereplő dolgokra ne számítsunk. "What do you have?" - folytatódott a mély filozófiai társalgás, elmagyarázta, bólogattunk, mire kihozta ezt:

Nem volt ismeretlen előttem a tányér tartalma, a Savannah étteremben szinte pont ilyet kaptam, amikor tipikus afrikai ételt kértem. Akkor és most is feltűnt, hogy a körülöttünk lévő asztalnál az afrikai származású vendégek egész mással táplálkoznak.

Betoltuk a fűszeres, zöldséges rizst a plantainnal és/vagy sült yamgyökérrel (tájékoztatásunk nem volt teljes körű, kinézetben a banánnal, ízben a burgonyával van rokonságban). A raguban az afrikai spenóton kívül leginkább marhahús volt, az állaga és a kinézete alapján a legsilányabb, ami a piacon kapható, alig bírtuk elrágni. Ezt leszámítva - sok hús egyébként sem volt benne - az étel egész ehető volt, bár néha egy kis füstölt hal íz is beletódult a szánkba, de nem tudtuk, hogy ez honnan származhat. Csaba, aki eddig csak a saját konyhájában ismerkedett a kameruni ételekkel, szintén érdeklődve tolta befelé a cuccot.

Váratlanul felbukkant egy jól öltözött emberke is az asztalok körül, aki már jobban tudott kommunikálni, komplett mondatokat formált angolul. Kicsit szürreális jelenet volt, ahogy az előzmények után joviálisan megjegyzi: ez Budapest legjobb afrikai étterme. Sürgött-forgott, meg úgy egyáltalán.

A számlán az étel 3500 forinttal volt feltüntetve, mondanom sem kell, az étlapon a legdrágább tétel kétezer forint volt. De hát így jár, aki a séf ajánlatát kéri, gondoltuk.

Kiérve a Wesselényi utcára, furcsa szagok tódultak az orrunkba. Nem ismertünk rá Budapest illatára, idegennek éreztük. Ez is mutatja, milyen jól lehet akklimatizálódni bárhol, ha az embert kicsit befenyíti a pincér, és alig kap levegőt.

Zseniális. Mi nem megyünk többet, de akinek kedve van kalandozni, csak bátran. Nagyon-nagyon bátran.

Sensation
Cím: Budapest, Wesselényi utca 49.
Nyitva: ki tudja, ugye