Budapest külső kerületeit végigjáró sorozatomban Rákospalota és Mátyásföld után most egy klasszikus kirándulóhelyre látogattam el. Közhely, hogy Budapesten hegység, síkság és folyó csodásan változatos városképet hozott létre, sokan mégis elkerülik a budai oldal magaslatait. Sőt, időnként nem is hisszük el, hogy azok is a főváros részei. Pedig légvonalban ugyanolyan messze vannak a város középpontját jelző Clark Ádám téri „0” kilométerkőtől, mint mondjuk a Népliget.

A Normafa nevét egy öreg bükkfa adta, ami mellett a mondák szerint Mátyás király is megpihent. A Nemzeti Színház tagjainak is kedvelt kirándulóhelye volt, állítólag ők nevezték el a bükköt Normafának, a Bellini Norma című opera címe alapján. Ennek az egyik áriáit adta elő ugyanis a fa alatt az egyik híres színésznő, Schodelné Klein Rozália. A fát egy villám aztán 1927-ben elpusztította, ma már csak emlékoszlop hirdeti a névadó helyét.

A Normafát leginkább a Libegő miatt szokás emlegetni (én is mentem vele egy kört), ami az elhanyagoltsága ellenére mégiscsak egy közkedvelt BKV-jármű. Az utóbbi évtizedekben nem sok minden változott körülötte, hacsak a néhány éve felújított Erzsébet-kilátó és maga a kilátás nem. A távolban látszó Budapest képe ugyanis még ilyen messziről is módosult itt-ott a Libegő 1970-es átadása óta, még ha nem is számottevően. Egy-két palota azért kinőtt a földből a közelben.

A látvány egyébként lenyűgöző, Budapest legmagasabb pontjáról, 527 méterről a tenger felett mindenkinek rá kell néznie a városra.

De a János-hegy ennél még sokkal többet tartogat. A környéket végig behálózó Jánoshegyi és Tündérhegyi utat érdemes végigjárni, -kocogni, -biciklizni. Vagy, mint ahogy én, végigtrikke-olni (a Trikke Budapest visz körbe embereket itt):

A Kolosy tér környékét mindig szerettem. Egyrészt a Bécsi út ide eső szakaszának már-már egységes, “egyszintes plusz tetőtér” házakból álló látképe szerethető, ráadásul nemrég fel is újították, a Csemete utcát pedig átadták a gyalogosoknak, amitől még jobb lett errefelé sétálgatni.

Arról nem is beszélve, hogy két nagy gasztronómiai élmény vár itt minket egymástól alig néhány kenguruugrásra: az Okuyama no Sushiban a japán konyha szerelmesei találnak zseniális falatokat, a Zazziban meg az édességből csinálnak meg-kér-dő-jel-ez-he-tet-len művészetet.

És ne feledjük, tavaly óta itt van Puskás is, ahogy a gyerekekkel játszik, szóval most már művészi látványosság is akad.

A Csemete utca felújítása egyébként nagyon jót tett az itteni üzlethelyiségekkel, megjelentek új, láthatóan nagy ambíciókkal bíró helyek, egy “közösségi és gasztrotér”, akármit is jelentsen ez, meg a Burger’s Bar. Egy hamburgerező.

Már megint egy hamburgerező, gondolhatnánk, de a Burger’s Bar tényleg nagyot gurított, egy jól kitalált hely. Egyrészt 120, 160 és 200 grammos húspogácsa közül lehet választani, nagyjából úgy, ahogy a XI. kerületi Magic Burgerben. Így biztosan annyit kapsz, amennyi neked elég, nekem a 160 grammos már picit sok is volt, de azért betoltam:

Vannak helyek, amik intenzíven hiányoznak Budapestről, de ezzel csak akkor szembesülsz, amikor nem hiányoznak többé. Tudat alatt például sejtettem én, hogy szuper lenne egy világos, rendezett, mediterrán hangulatú kulturális szórakoztatóközpont izraeli kajával, szóval egy szelet tenger nélküli tengerpart a pesti belvárosba, de amíg nem láttam a szombaton nyíló Mazel Tovot, képtelen lettem volna ezt ilyen pontosan megfogalmazni.

Most viszont, hogy elmentem a bemutatóra, már tudom, hogy egy olyan helyet kap a város hétvégén, amiben szívesen leszek törzsvendég: ami akkor is rávesz majd, hogy elinduljak otthonról szórakozni, amikor máskülönben inkább otthon tespednék.

Az első bekezdésben nagyjából le is írtam, hogy miért jó a hely. Ott a dizájn: imádom én a romkocsmákat, és hogy ezeket mi adhattuk a világnak, nem szűnő lelkesedéssel járom őket, de ez a letisztult, kulturált, nyugodt légkör nekem hiányzott:

Jó a koncepció is, az alkotók tervei szerint békésen ücsöröghet majd itt egy asztalnál zsidó, muszlim és keresztény anélkül, hogy megpróbálnák kiirtani egymást, a Mazel Tov elvileg a megértésről, odafigyelésről, közös kulturális élményekről szól, és nyilván lesznek, akik a zsidó világösszeesküvés előretolt bástyájának tartják majd a helyet, de jobb is így, mert ők legalább kimaradnak a szuper mentateából és a limonádéból:

A hely erőssége azonban a kaja. Eleve, hogy hogy van, és hogy mennyire jó van: az izraeli séf olyan fogásokat készít, amik majdnem teljesen ismeretlenek voltak eddig Budapesten, és ezek a könnyű mediterrán ízek a belső tér hangulatával és a szerethető élőzenével együtt őrült jó mixszé állnak össze. A bemutatón egyébként Petruska András játszott, akiről érdemes tudni, hogy a 4-es metró mindegyik megállójához írt már dalt (a megállók kattinthatók):

Na de, vissza az ételekhez, amiket remek társaságban kóstoltam: ott volt például “Fűszer és Lélek” Eszter, és maga Segal “A Séf” Viktor, az ország egyik legjobb szakácsa is, szóval ha valamivel kapcsolatban elbizonytalanodtam volna, tudtam volna, hova forduljak. De nem igazán volt elbizonytalanodás, mert minden nagyon rendben volt az étlapon.

A tahinis grillezett padlizsán (990) tökéletes felvezetője minden nyári vacsorának:

A pálcikára húzott marha ebben az elrendezésben nemcsak remek Rorschach-teszt, de őrült jó fogás is:

És bár nehéz elfogadnom, hogy a csirke étel, ez a grillezett darab tahinivel és salátával egyszerűen legyőzött:

Szóval: ha bármikor rám jön, hogy elmennék valahova, de inkább mégsem, esély van rá, hogy ha eszembe jut majd a Mazel Tov, akkor inkább mégis. És ha jól tudom, a tulajdonosok pontosan ilyen céllal építették a helyet, szóval az ördögi terv, legalábbis nálam, bevált.

Mazel Tov
Budapest, Akácfa utca 47.
H-V: 16:00-04:00

Múltkor annyira elkeseredtem, amikor kiderült, hogy a szomszéd sarkon nemrég nyílt orosz éttermet mindig zárva találom, amikor mennék, hogy két kerületnyit szaladtam, egészen az Arbatig egy kis olajos halért. Jól meg is írtam ennek igaz történetét.

Múlt héten viszont már esélye sem volt a Babuskának, délben mentem, NYITVATARTÁSI időben, nem is ezzel volt a baj, hanem a tömeggel: más is hallott a helyről, ezért napközben annyira tele van, hogy kihívás ülőhelyet találni. Sőt, volt, hogy konkrétan megharcoltunk egy székért egy másik vendéggel, de vesztettem (ollót mutattam, amikor ő követ).

Szóval ha délben mész, érdemes várakozással vagy elhozatallal számolni. A választék egyébként nagy, mindig van napi fogás és vannak állandó sztárvendégek is. Borscslevest kértem meg kijevi csirkemellett krumplival, de megkóstoltam a céklás halat is, csak hogy minél többet tudjak nektek mesélni a helyről.

Nem szenzációs a Babuska, de jó. A borcsleves például kevésbé ízlett itt, mint szoljanka az Arbatban, de lehet, hogy csak azért, mert jobban szeretem a a borscsnál a szoljankát: a Babuskában is kapható ez utóbbi, és elég jól nézett ki, a borccsal meg évekkel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam az Arany Kaviárban és azóta mindent ahhoz hasonlítok. Csak ott többe kerül a leves, mint itt az egész étterem. Ezzel együtt a Babuska borscsa is rendben van, jófajta, howmuch.

A kijevi csirkemell is okés volt, tud az ilyesmi száraz lenni, de itt pont annyira volt megtöltve a vajjal, hogy könnyű legyen nyelni, bár a fogás legerősebb része a tök jó krumpliköret volt, ugyanúgy, ahogy a céklás harcsánál: ott is finom volt a hal, a krumpli viszont egyenesen remek.

És mindezt Újlipótvárosban kapod meg, ahol még mindig túl kevés a jó déli menüt adó étterem, bár a Norbi és a Picante portugál kifőzde mellé beeső Babuskával már kezd elviselhetővé válni a helyzet.

Pontosabban június végén volt a szülinap, de lecsúsztunk róla. Viszont mégis szerettünk volna megemlékezni a dátumról, gyorsan összeszedjük hát a blog létrehozásának igaz történetét.

A levelezésünkből visszakereshető: 2010. június 28-án a belvárosban sétáltam, épp az új Főutcán, amikor eszembe jutott, hogy Budapestnek mennyi szerethető arca van, mégsem ír róla senki. Írjunk róla mi ketten, Ádámmal! Akkor már több mint két éve szerkesztettük az Appleblogot, volt tapasztalatunk a műfajjal, ráadásul lelkesedtünk a városért, kézenfekvő volt a blog indítása, csak azt nem értettük, miért nem jutott korábban eszünkbe az ötlet.

Tudom, ez ma már egyáltalán nem tűnik forradalminak. De akkoriban olyan őrült punk dolog volt jókat írni Budapestről, hogy a szakma évekig értetlenül állt az Egy nap a városban blog előtt, és bottal piszkálva mondogatta, hogy ilyen állat nincs.

Miközben sokan a fikajacuzziban meresztették a szemüket, mi veletek együtt összehoztunk egy szuper közösséget és kidolgoztuk a belünket: négy év alatt több mint 1400 cikket írtunk arról, hogy miért nem kell az egyértelmű nehézségek ellenére sem beszomorodva leélni az életed Budapesten, ami az elmúlt években jobb hely lett, mint valaha. És az eredmények azt mutatják, hogy ti is nyitottak vagytok erre a mentalitásra, hiszen eddig összesen 18 millió oldalletöltésünk volt, a facebookos oldalunk 35 ezresre nőtt és a városi élményeinkre alapozva elindítottuk csapatépítő szolgáltatásunkat is.

Cheers!

És hát mi bizonyíthatná jobban a formula sikerességét, minthogy azóta több hasonló oldal is indult, aminek örülünk, hiszen ez igazolja, hogy jó volt az ötlet és ez biztosítja, hogy egyre többen szeressétek a várost, amiben élünk. Ami meg a legbiztosabb módszer arra, hogy tényleg egyre jobb hely legyen Budapest.

Kösz a közös négy évet és folytassuk ugyanígy a következő legalább negyvenben!