A héten írtam már egy kiállításról, és valamiért azt gondoltam, hogy Toulouse-Lautrecnél nem lesz feljebb, aztán belenéztem a naptárba és észrevettem a szerdán nyíló Dada és szürrealizmus kiállítást a Nemzeti Galériában.
Kis háttér: a Budapestre kerülő őrületes műtárgyak azért lehetnek itt, mert épp felújítják a jeruzsálemi Izrael Múzeumot, onnan hozták ide Duchamp, Magritte, Dalí és a többiek műveit. Kis előzmény: tavaly nyáron meg azért lehetett zseniális kiállítást rendezni ugyanitt az impresszionistákból, mert akkor is épp felújítás alatt volt a múzeum. Szóval az utóbbi idők legjobb kiállításai közül kettő biztosan a jeruzsálemi építőmunkásoknak köszönhető, legyünk hálásak nekik.
A mostani tárlat azonban egészen más, mint a tavalyi: az úszott a színekben, természetben, impresszionista életörömben, tökéletes pillanatokban. A dada ellenben akkor jött létre, amikor az emberek úgy gondolták, hogy az első világháborúval megbukott a racionális ember, és új utat kell keresni, mert a régi, polgári kultúra elvérzett. Némiképp kiábrándíthatta a művészeket az első után következő, még kegyetlenebb második világháború, ami után meg beütött a kommunista diktatúra, szóval sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas az önfeledt vizuális rötyögésre. Sötét, időnként nyomasztó kiállítás ez, tele remekművekkel.
A tárlat Duchamppal indul, hogy aki csak véletlenül tévedt be, az időben el tudjon menekülni: jó tudni, hogy amit sokan, főleg akik belemerevedtek a reneszánszba, a művészet halálának gondolnak, az pont az itt bemutatott korszakkal kezdődött, Duchampostól, Miróstól. Sokan öncélú majomkodásként, gyerekes ákombákomként tekintenek a múlt század elején született művekre, de a kurátorok nagyon sokat tettek azért, hogy mindenkinek érthető legyen a kiállítás. Még annak is, aki lassan száz éve nem képes megérteni, hogy mitől lesz műtárgy egy összefirkált piszoár.
Önmagától persze továbbra sem az, viszont aki hallott már Duchampról, a ready made-ről, arról, hogy a műtárgy nem feltétlenül az, amit látsz, hanem a gondolat, ami meghúzódik mögötte, képes izgalomba jönni egy rötyitől. Tíz éve még én sem tudtam volna, hogy mit nézzek rajta, most meg örültem, hogy ott volt előttem a Forrás névre keresztelt mű, ami továbbra is csak egy piszoár, de attól, hogy Duchamp száz éve kinevezte műtárgynak, fontos lett, sőt, azóta még fontosabb, hiszen egy korszak szimbólumává vált. Így lett végül igaza a művésznek: bármi lehet műalkotás pusztán attól, hogy kiállítják, főleg ha ilyen utóélete lesz - és ez még replikaként is ér kábé 1,7 millió dollárt (az eredeti eltűnt).
De van itt néhány olyan műtárgy is, ami nemcsak a híressége miatt izgalmas (biztos sokan lennének, akik rárepülnének egy Ebay-aukción Brad Pitt fekáliájára is): ott van például a 3 stoppolt etalon, ami három, véletlenszerűen leejtett cérnaszálat örökít meg abban a formában, ahogy 101 évvel ezelőtt ráhullottak a berlini kékre festett vászondarabra. A mulandó véletlen rögzítése valami őrületesen transzcendentális dolog, állj oda a cérnák elé, és megérted.
Persze a kiállítás nem végig elborult, idővel találsz mást is, mint furcsa kollázsokat, vagy boltban vásárolt, aztán fellógatott hétköznapi tárgyakat, de Marcel Jancót, Mirót vagy Man Ray-t sem lesz egyszerűbb megemészteni, hiába is reménykedsz a kegyelemben. Idővel aztán jönnek a szürrealisták, jön Dali, jön Magritte, valamivel egyszerűbb, érthetőbb szimbolikával, viszont a tudatalatti összes sötét mélységével fűszerezve.
Persze kiállításokra nem nevetni jár az ember, inkább elgondolkozni, vagy érzéseket átélni, amiből itt aztán kapsz bőven, és legkésőbb akkor mégis elmosolyodsz, amikor Duchamp bajszos Mona Lisája biztosít arról, hogy épp tüzel (a kép alá írt L. H. O. O. Q. franciául kiejtve kábé ezt jelenti). A náci embereszmény ellen tiltakozó Bellmer félbabájánál meg azt próbálod kitalálni, hogy melyik horrorból engedték ki a babát, de aztán rájössz, hogy ilyen nyomasztó teremtményeket eddig legfeljebb Guillermo del Toro filmjeiben láttál.
És még mindig csak a kiállítás felénél járunk, ekkor jönnek a magyarok, Tihanyi Lajos, Román Gyula, Hantai Simon és persze Ország Lili: műveik ügyesen világítanak rá arra, hogy két negatív szorzata nem mindig pozitív, és a nácizmusra érkező kommunizmus nem változtatta Kelet-Európát egy végtelenített buliparadicsommá. Szóval: kemény, de okos, elgondolkoztató kiállítás ez néhány fantasztikus műtárggyal, amik közül több önmagában is szenzáció lenne Magyarországon, most meg itt van tucatnyi.
Október 5-ig tudod megnézni, ne hagyd ki!