Korábban folyton lehoztunk mindenféle cikket arról, hogy épp a világ melyik szegletében találták a legjobbnak Budapestet. És miért. Annyira lelkesen folytattuk ezt a tevékenységet, hogy aztán mások is eltanulták tőlünk, úgyhogy mi szépen kivonultunk erről a területről, mostanában már tényleg csak hébe-hóba közlünk toplistákat, ha valamiért nagyon megtetszik valamelyik.

A Huffington Poston most lehozott cikk pont ilyen: összegyűjtötték a világ ötven kötelező városát, ezeket állítólag mindenképp meg kell nézned, mielőtt meghalsz (az eredeti listát a minube.net utazói rakták össze). És persze Budapest ott van rajta.

A cikket átnézve egyrészt kiderült, hogy van még miért élnem, az 50 városból ugyanis még csak 24-et láttam, másrészt tök jó, hogy Budapest majdnem egyedüliként bukkant fel a listán az egész régióból. Oké, ott van még mellette természetesen Bécs és Prága, de Bukarest, Pozsony, Zágráb esetleg Belgrád sehol sincs. Ahogy nincs rajta a listán egy rakás zseniális város sem, de hát ezek már csak ilyen szubjektív összeállítások, bár annak elég népszerűek: eddig 952 ezren like-olták a cikket, 176 ezren osztották meg és 738-an kommentelték.

Az összeállítás szerint egyébként Budapest azért jó hely, mert sokan uralkodtak a városon, és ezek az eltérő hatások egyszerre látszanak rajta: ettől tartja rengeteg turista nemcsak a régió, hanem egész Európa legszebb fővárosának. Ha ehhez hozzáadjuk az őrületes éjszakai életet és a termálvizes forrásokat, egyértelművé válik, hogy miért kötelező felkeresni Budapestet.

Nektek hány város volt meg az ötvenből? És mit emelnétek ki egy turistának, amit feltétlenül meg kell néznie Budapesten?

A házhoz szállítós étel örök probléma Budapesten: alig akad olyan hely, amelyik tényleg minőségi kaját adna, és egy idő után nagyon unalmassá válik ugyanannak az öt étteremnek a vetésforgója. Még katasztrofálisabb a helyzet, ha valami olaszt ennél: nyílt néhány igazán jó pizzázó a belvárosban, ezek viszont nem szállítanak házhoz, ami egyébként dicséretes törekvés: ne hozzák ki, ha attól érdemben romlana a minőség.

Van viszont egy hely, amit mostanában fedeztünk fel, és bár nem olcsó, hatalmas a különbség a pizzáik és az átlagos házhoz szállítós rettenetek közt.

És ez a hely az Il terzo Cerchio (kábé: il terco cserkio), Budapest egyik elit olasz étterme, ahol elég mélyen a zsebedbe kell nyúlni egy kiadós vacsoráért. Sose gondolnád, hogy pont ők vállalnak házhoz szállítást, ráadásul nem is brutálisan drágán.

A pizzák átlagos ára 2200-2400 forint között mozog, ami duplája a térfogatnövelőkből készített izék árának, de ki akar térfogatot enni?

Ha további feltéteket rendelsz, még magasabb lesz az ár, de itt nem viccelnek: a négysajtosra kértünk egy kis pármai sonkát és úgy megszórták, hogy alig látszott alatta a tészta. És kábé 40 perc alatt kint volt. És olyan volt az íze, mint annak a zseniális pizzának Rovinjban, amit tegnap ettünk, és ami az egész Isztrián a legjobb. És az Isztria már csak egy köpésre van Olaszországtól, ahol tényleg majdnem minden pizza jó, de ez a rovinji simán versenyben van velük. Ahogy az Il terzo Cerchio meg az isztriaival.

Ilyen a pizza:

Őrült jó a tészta. Kívül ropogós, belül puha. Sehol sem száraz. Vékony, de csodásan vékony. A feltétek minőségiek. Fantasztikus a gorgonzola. Remek a paradicsomszósz. A pármai tényleg pármai. És hát igazából ennyi egy jó pizza. Ez nem megy másoknak. Itt meg kisujjból kirázzák. Ha jó pizzát akartok rendelni, nyugodtan próbáljátok ki őket, egyúttal írjátok már meg kommentben, hogy nektek kivel van jó tapasztalatotok.

A héten írtam már egy kiállításról, és valamiért azt gondoltam, hogy Toulouse-Lautrecnél nem lesz feljebb, aztán belenéztem a naptárba és észrevettem a szerdán nyíló Dada és szürrealizmus kiállítást a Nemzeti Galériában.

Kis háttér: a Budapestre kerülő őrületes műtárgyak azért lehetnek itt, mert épp felújítják a jeruzsálemi Izrael Múzeumot, onnan hozták ide Duchamp, Magritte, Dalí és a többiek műveit. Kis előzmény: tavaly nyáron meg azért lehetett zseniális kiállítást rendezni ugyanitt az impresszionistákból, mert akkor is épp felújítás alatt volt a múzeum. Szóval az utóbbi idők legjobb kiállításai közül kettő biztosan a jeruzsálemi építőmunkásoknak köszönhető, legyünk hálásak nekik.

A mostani tárlat azonban egészen más, mint a tavalyi: az úszott a színekben, természetben, impresszionista életörömben, tökéletes pillanatokban. A dada ellenben akkor jött létre, amikor az emberek úgy gondolták, hogy az első világháborúval megbukott a racionális ember, és új utat kell keresni, mert a régi, polgári kultúra elvérzett. Némiképp kiábrándíthatta a művészeket az első után következő, még kegyetlenebb második világháború, ami után meg beütött a kommunista diktatúra, szóval sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas az önfeledt vizuális rötyögésre. Sötét, időnként nyomasztó kiállítás ez, tele remekművekkel.

A tárlat Duchamppal indul, hogy aki csak véletlenül tévedt be, az időben el tudjon menekülni: jó tudni, hogy amit sokan, főleg akik belemerevedtek a reneszánszba, a művészet halálának gondolnak, az pont az itt bemutatott korszakkal kezdődött, Duchampostól, Miróstól. Sokan öncélú majomkodásként, gyerekes ákombákomként tekintenek a múlt század elején született művekre, de a kurátorok nagyon sokat tettek azért, hogy mindenkinek érthető legyen a kiállítás. Még annak is, aki lassan száz éve nem képes megérteni, hogy mitől lesz műtárgy egy összefirkált piszoár.

Önmagától persze továbbra sem az, viszont aki hallott már Duchampról, a ready made-ről, arról, hogy a műtárgy nem feltétlenül az, amit látsz, hanem a gondolat, ami meghúzódik mögötte, képes izgalomba jönni egy rötyitől. Tíz éve még én sem tudtam volna, hogy mit nézzek rajta, most meg örültem, hogy ott volt előttem a Forrás névre keresztelt mű, ami továbbra is csak egy piszoár, de attól, hogy Duchamp száz éve kinevezte műtárgynak, fontos lett, sőt, azóta még fontosabb, hiszen egy korszak szimbólumává vált. Így lett végül igaza a művésznek: bármi lehet műalkotás pusztán attól, hogy kiállítják, főleg ha ilyen utóélete lesz - és ez még replikaként is ér kábé 1,7 millió dollárt (az eredeti eltűnt).

De van itt néhány olyan műtárgy is, ami nemcsak a híressége miatt izgalmas (biztos sokan lennének, akik rárepülnének egy Ebay-aukción Brad Pitt fekáliájára is): ott van például a 3 stoppolt etalon, ami három, véletlenszerűen leejtett cérnaszálat örökít meg abban a formában, ahogy 101 évvel ezelőtt ráhullottak a berlini kékre festett vászondarabra. A mulandó véletlen rögzítése valami őrületesen transzcendentális dolog, állj oda a cérnák elé, és megérted.

Persze a kiállítás nem végig elborult, idővel találsz mást is, mint furcsa kollázsokat, vagy boltban vásárolt, aztán fellógatott hétköznapi tárgyakat, de Marcel Jancót, Mirót vagy Man Ray-t sem lesz egyszerűbb megemészteni, hiába is reménykedsz a kegyelemben. Idővel aztán jönnek a szürrealisták, jön Dali, jön Magritte, valamivel egyszerűbb, érthetőbb szimbolikával, viszont a tudatalatti összes sötét mélységével fűszerezve.

Persze kiállításokra nem nevetni jár az ember, inkább elgondolkozni, vagy érzéseket átélni, amiből itt aztán kapsz bőven, és legkésőbb akkor mégis elmosolyodsz, amikor Duchamp bajszos Mona Lisája biztosít arról, hogy épp tüzel (a kép alá írt L. H. O. O. Q. franciául kiejtve kábé ezt jelenti). A náci embereszmény ellen tiltakozó Bellmer félbabájánál meg azt próbálod kitalálni, hogy melyik horrorból engedték ki a babát, de aztán rájössz, hogy ilyen nyomasztó teremtményeket eddig legfeljebb Guillermo del Toro filmjeiben láttál.

És még mindig csak a kiállítás felénél járunk, ekkor jönnek a magyarok, Tihanyi Lajos, Román Gyula, Hantai Simon és persze Ország Lili: műveik ügyesen világítanak rá arra, hogy két negatív szorzata nem mindig pozitív, és a nácizmusra érkező kommunizmus nem változtatta Kelet-Európát egy végtelenített buliparadicsommá. Szóval: kemény, de okos, elgondolkoztató kiállítás ez néhány fantasztikus műtárggyal, amik közül több önmagában is szenzáció lenne Magyarországon, most meg itt van tucatnyi.

Október 5-ig tudod megnézni, ne hagyd ki!

Pont fél éve készült el az első lista, valójában egyébként egyáltalán nem pont, mert hét tizenhárom hónapja (oké, elég sokáig ezt reszeltem az újat). Azóta nyílt egy rakás jó hely, szóval érdemes volt összerakni egy frissített toplistát, az új kedvencekkel.

Amin persze rajta vannak azok a régiek is, akiket egyszerűen képtelenek vagyunk elengedni, akkora állócsillagok. Semmi értelme csoportosítani a helyeket, hiszen csak annyi a közös bennük, hogy gyorsan elfogyasztható, finom ételt készítenek, úgyhogy menjünk abban a sorrendben, ahogy eszembe jutnak. Lássuk!

Most, hogy elkészült végre a Madách tér felújítása és megnéztük a nemrég átadott Almássy teret is, tovább fokoztam a feszültséget és váratlanul lefotóztam a belvárosi térköveket.

Tudom, elég furán hangzik, és a következő logikus lépésnek az emberevés tűnik, de esküszöm, itt megállok a beteges hobbik felé vezető úton, és a fényképek készítése sem volt öncélú: a burkolat alapvetően határozza meg egy terület hangulatát, mint ahogy Sasha Baron Cohennek se mindegy, hogy öltönyben vagy mankiniben jelenik meg egy rendezvényen:

Sajnos Budapestre elég ritkán húznak Armanit, gyorsan nézzük végig a belváros leggyakrabban használt térköveit és értékeljük is őket.