Az elmúlt két hónapot nagyrészt külföldön töltöttem, így majdnem megúszta a Szépművészeti Toulouse-Lautrec kiállítása, hogy írjunk róla, de csak majdnem.

Sajnálom.

Szóval április végétől augusztus végéig lehet megnézni egy rakás posztert, sokszorosított grafikát, litográfiákat, annak örömére, hogy épp 150 éve született az épp 150 centi magas, csontbetegségtől szenvedő, fiatalon meghalt, de alapvetően nagyon szórakoztató életet élt művész.

És Toulouse-Lautrec élete, közege biztosítja a háttérzenét a művészetéhez, emiatt lesz ennek a kiállításnak a megnézése valamivel bohémebb kaland, mint átmulatni egy estét a Gozsdu udvarban. Mulatni ugyanis igazán a 19. század végén, a Montmartre-on tudtak, és ennek a hangulatnak az eszenciáját ragadta meg a művész néhány végtelenül egyszerű vonallal és színnel. És ezt az érzést képes lemorzsolódás nélkül visszaadni száz évvel később és ezerötszáz kilométerrel arrébb egy csöndes, nyugodt kiállítótérben ez a tárlat. 

A gazdag sorba született Toulouse-Lautrecről hamar kiderült, hogy fizikailag nem lesz alkalmas a családi biznisz továbbvitelére, így megengedték neki, hogy inkább a párizsi fertőben elmerülve művész legyen. És ő onnantól kezdve ki sem tette a lábát a mulatók-kurvák-italok aranyháromszögéből, emiatt érzett rá olyan pontosan a hangulatra, mint senki más. A kiállításon láthatod a korszak sztárjairól, a ma már szépnek azért nehezen nevezhető Yvette Guilbert-ről, Jane Avrilről készült korabeli fotókat, amiken inkább esetlen nőket, mint dögöket látsz, aztán megnézheted utánuk Toulouse-Lautrec képeit, aki akció közben, egy-egy jellemző pillanatot kiragadva örökítette meg őket, hogy kiderüljön, mennyivel kifejezőbb, többet árul el egy néhány vonallal felskiccelt kép, mint egy tökéletesen alapos fotó. De ezek váltakozása, a fényképek-litográfiák pergő ritmusa a kiállítás egyik nagy erőssége is egyben, ez segít, hogy megismerd adatszinten a korszakot, majd utána Toulouse-Lautrec képeivel be is indítsd a statikus világot. Őrült izgalmas!

Ahogy például az is, amikor olyan sztárokat nézel, mint Sarah Bernhardt: Mucha rengeteg képet készített a színésznőről és izgalmas látni, hogy a két művész teljesen eltérő módszerrel, de ugyanazt a szenvedélyes nőt ábrázolta a képein, aki a fotókon inkább csak zavartan mosolyog.

És ahogy mész előre a kiállításban, úgy tárul fel egyre több a 19. század végének Párizsából a művészekkel, színházi előadásokkal, revükkel, prostituáltakkal, a korszak legsikeresebb előadóival, akik közül nagyon sokan biszexuálisok vagy leszbikusok voltak, és akiknek külön kávézókat tartottak fent: ezekbe Toulouse-Lautrecen kívül sok férfi nem juthatott be. Őt viszont imádták, így elkészíthette remekműveit, mint például az “Ezek a hölgyek az ebédlőben” címűt, amiben egy tükör szakítja ketté a világot, varázsol a társas magányból egy külső alak behozásával egy beszélgetős borozgatást: őrült jók és izgalmasak voltak a kompozíciók és senki más nem tudta egyetlen lendületes vonallal úgy megragadni egy egész személyiség és korszak legfontosabb jegyeit és hangulatát, mint ő.

Menjetek el a kiállításra, szuper szórakozás!

Épp egy Pelevin-könyv közepén jártam, amiben ipari mennyiségben fogyott a vodka, a kokain és a hagyma, amikor váratlanul rám tört, hogy szeretnék valami oroszosat enni. Sok tapasztalatom nincs ebből a mezőnyből, egyszer kóstoltam az Arany Kaviárban az orosz ünnepi asztalt, amit azóta is életem egyik legjobb vacsorájaként emlegetek, ha kérdezi valaki (szokták), de azt is tudtam, hogy most nincs se időm, se 50 ezrem egy ekkora showra, csak gyorsan enni szeretnék valamit. Eszembe jutott, hogy nyílt egy hely tőlünk két utcányira, amit majd ki is próbálok, de már pont zártak, amikor indultam volna hozzájuk, szóval elkezdtem túrni a netet és megtaláltam Gazda Albert cikkében az Arabatot, mint igazodási pontot: folyton nyitva van, jó is, úgyhogy a fejezet végén elrohantam hozzájuk és ész nélkül megvettem mindent, ami tetszett (éhesen sose rendelj elhozósra).

Mondom, mit kértem: például orosz hússalátát. Annyira krémes, lágy ízei vannak, hogy amíg nem kóstoltad, fogalmad sincs milyen lehet igazából. Albert szerint ez itt kábé autentikus, és ha ez igaz, akkor egészen más univerzumban mozog, amit nekünk orosz hússalátaként szoktak eladni. Semmi savanykás mellékíz, harmonikus, finom, tiszta fogás ez.

Szoljanka: már az Arany Kaviárban is a borcs volt az egyik kedvencem, pedig sem a céklát, sem a leveseket nem szeretem, szóval bíztam benne, hogy ez az őrületes kutyulmány is tetszeni fog. Tetszett is. Szerintem lehetetlen felsorolni, hogy mennyi alapanyag van benne, kicsit olyan, mint a gulyás, abban az értelemben, hogy amit épp találtak, azt belefőzték, de a végeredmény mégis sokkal könnyebb, érdekes módon légiesebb. Azért is furcsa ez, mert a leves tetején három köbméter zsír úszkál.

Szeljodka: megkóstolod és szégyellni fogod magad amiatt, amit a többi heringgel művelnek. Ha már meg kell halniuk, ez a megfelelő befejezés a földi projektjükhöz: ez a hagymás-olajos hal annyival jobb volt mindennél, amit eddig a műfajban ettem, hogy hajlandó lennék minden napomat ezzel indítani egészen addig, amíg teljesen el nem szigetelődök a társadalomtól a szájszagom miatt.

Pelmenyi: hússal töltött főtt tészta. Ez épp báránnyal. És rajta tejföl, alatta vaj. Egészen kiváló volt, de ha megint döntéshelyzetbe kerülnék, inkább kérnék még egy adat szeljodkát.

És ne aggódjatok a szagok miatt: a hagymának igazából nincs szaga. Nincs hagyma se. Te sem vagy. Csak egy bokor árnyéka vagy, ahogy rávetül a tábortűz fénye.

Arbat
Budapest, István utca 20.
H-V: 8:30-20:30
06306073996

Sok módja van annak, hogy egy város jobb hely legyen, de a leghatékonyabb eszköz a lakók gondolkozásának a megváltoztatása. Ha az emberek elkezdik sajátjukként kezelni a környezetüket, annak őrületes hatása lehet: nincs annyi milliárd eurónyi uniós támogatás, ami képes lenne jelentősebb változást elérni, mint a városlakók szeretete. Ha van viszonyunk a városhoz, odafigyelünk rá, belakjuk, akkor egyetlen forint támogatás nélkül is azonnal jobb hely lesz, amit az elmúlt öt év eseményei is remekül bizonyítanak: Budapest nem azért lett a térség egyik legmenőbb központja, mert sokat költöttek térkövekre, hanem mert néhányan elkezdtek romkocsmákat építeni, mások jó ütemben laktak be elhagyatott tereket (Gozsdu), a Mindspace-hez hasonló szervezetek meg olyan projekteket futtattak, mint az Öleld meg a Dunát.

És szintén ők döntöttek úgy, hogy elhoznak Budapestre egy Chilében már őrületesen sikeres ötletet: arra kérik a budapestieket, hogy bármilyen formában, de írjanak legfeljebb száz szóban Budapestről.

Hogy ez miért jó? Hát mert megtanítja az embereket arra, hogy tudatosan gondolkozzanak a városukról, hogy felismerjék az értékeit, vagy hogy legalább definiálják magukban: sokkal jobban odafigyelsz arra, aminek van valamilyen kognitív formája, mint egy határozatlan szélű, terjengős izére.

Santiagóban akkora siker már a 14 éve indított projekt, hogy a legutóbbi felhívásra 46 ezer pályázat érkezett: lázban tartja az embereket, foglalkoznak a várossal, és akik épp egy sort sem írnak, azok is izgatottan várják a “Santiago 100 palabras” nyertes gondolatait.

Itt van például a 2003-as pályázat első helyezettje, ami bizonyítja, hogy Dél-Amerikában akármiről is írsz, a végeredmény olyan lesz, mintha a hőség metaforáját készítenéd elő, meg hogy azért vannak gondok Santiagóban is:

Beatriz García-Huidobro (42 éves): Az a nap

A robbanásokon kívül. A csillogás átszivárog a redőnyökön. Az ablakok remegnek. Vibrálnak a falak az örvénylő por súlyától. Először a kiabálások. Sikolyok és szitkozódások. Később a sóhajok, vakarózás, a testek csúszó hangja. Utána a csend. A repedéseken csak a sötétség gázol át. Biztosítja az ajtókat. Magányos emberekhez ül. Bekapcsolja a tévét.

Szóval a 100 szóban Budapest sem feltétlenül dicshimnuszok végtelen sora, a Mindspace célja sem feltétlenül ez, hanem hogy gondolkozz a városról. Ha bármi eszedbe jut Budapestről, írd le és segíts, hogy azok is képet kapjanak róla, akiknek az egész nem több a reggeli és a délutáni metrózás közti kényelmetlen intermezzónál. Vannak díjak, pénzjutalmak, menő zsűri, minden, szóval érdemes rászánni az időt.

Itt tudtok még több információt szerezni a kezdeményezésről, kattintsatok, írjatok, szuper lesz.

Tavaly júniusban írtam egy cikket arról, hogy szavazni lehet az Almássy tér felújításáról. Azóta tűkön ültünk, hogy az A, a B, a C vagy a D terv valósul meg, de nyugodtan hátradőlhetünk, mert egyik sem: ahogy a Madách térnél is módosultak az eredeti elképzelések, úgy itt is egy sokadik verzió épült meg végül, amit nevezhetünk persze az összes terv gangbang party-n megfogant szerelemgyerekének is: senki se tudja, ki az apa, de egy kicsit talán mind a négyen egyszerre.

Nem baj, mert nem lett rossz a végeredmény, egész jó kis közösségi teret sikerült létrehozni ebben az egyébként izgalmas városrészben. Körben mindenhol biciklitárolók vannak, a térkövek itt is borzalmasak, akár a Madáchon, csak máshogy, viszont a koszosodást aberrált hobbiként űző kényelmetlennek tűnő, de puha padok egész jók, ahogy a parlagon heverő sakktáblaasztalok is szimpatikusak. Már csak ki kéne rendelni hivatalból néhány közmunkást sakkozni, hogy minden megfeleljen a terveknek (remek módja lenne a belváros számára terhes hajléktalanok újrahasznosításának, ebből legalább tanulnának!).

És bár a füvet nem mostanában nyírták utoljára, meg itt-ott ki is kopott már, szép és nagy, szerethető a játszótér ami kábé tizenkét éven át nyújt szórakozást a gyerekeknek, annyira sokféle korosztálynak szóló játék van odabent, és bár a kutyafuttatóban nincs valami sok tereptárgy, azért jó, hogy legalább elkészült.

A szökőkút meg a helyiek szerint istenbizony működik reggeltől estig, csak néha kikapcsol. Sajnos mi pont akkor jártunk ott, amikor cigiszünetet tartott.

Összességében jó lett az Almássy tér, és kábé ugyanaz mondható el róla, mint a Madáchról: sokkal jobb, mint volt, bár ha már ennyi időt, energiát és pénzt áldoztak rá, egy kevés odafigyeléssel még jobb lehetett volna.

És akkor itt egy rakás kép a galériában:

Sose gondoltam volna, hogy Gdansk érdekes lehet, már a politikai dimenziókon kívül, illetve a végtelenül menő hajógyárat leszámítva. Pont emiatt utaztunk a városba, ahol aztán rögtön az első nap sokkot kaptunk: Gdansk annyira szép, olyan jó a hangulata, annyira jók az adottságai, hogy simán megér egy utazást, néhány napot gond nélkül el tudsz itt tölteni.

Izgalmasak a régi épületek, és ami Budapesten egyáltalán nem megy, tökéletesen illeszkednek az utcaképbe az újak, a belvárost kettészelő csatornában a hely szellemének engedve óriási hajók pihennek és itt az is kiderül, hogy a lengyelek tényleg óriási spanoknak tartják a magyarokat: akárhol megtudták, hogy honnan jöttünk, mindig nagyon megörültek nekünk és biztosítottak minket arról, hogy országainkat megbonthatatlan barátság fűzi össze.

És ha csak napozgatni akarsz, arra is van megoldás, mert a várostól északra van a Hel félsziget, hosszú, homokos partokkal és persze a Balti-tengerrel, amiben azért még a legmelegebb nyári hónapokban is simán kockára fagysz, viszont a környék tényleg gyönyörű.

De a lényeg: csodásak az éttermek. Több helyre is beültünk, amíg itt dolgoztunk, ráadásul egy alkalmat leszámítva különösebb tervezés, tripadvisoros utánanézés nélkül, még ráadásulabb a folyópart melletti turistacsapdákat választottuk ki, és mindig fantasztikus ételeket kaptunk. Ettünk lepényhalat, lazacot, szardíniát, meg valami helyi spéci izét, és mindig minden friss volt, ügyesen elkészített, jó ízléssel fűszerezett, stílusosan tálalt. Nézzétek csak meg:

És ami a legjobb az egészben, hogy egyszer sem éreztük úgy, hogy kiraboltak volna minket. Csodás helyszíneken ettünk nagyon jó éttermekben, és a három fogás ára egy pohár sörrel vagy borral általában megállt 5500 forintban, amire Budapesten nagyjából semmi esély.

Ha még nem tudjátok, merre induljatok: menjetek Gdanskba!