Az elmúlt két hónapot nagyrészt külföldön töltöttem, így majdnem megúszta a Szépművészeti Toulouse-Lautrec kiállítása, hogy írjunk róla, de csak majdnem.

Sajnálom.

Szóval április végétől augusztus végéig lehet megnézni egy rakás posztert, sokszorosított grafikát, litográfiákat, annak örömére, hogy épp 150 éve született az épp 150 centi magas, csontbetegségtől szenvedő, fiatalon meghalt, de alapvetően nagyon szórakoztató életet élt művész.

És Toulouse-Lautrec élete, közege biztosítja a háttérzenét a művészetéhez, emiatt lesz ennek a kiállításnak a megnézése valamivel bohémebb kaland, mint átmulatni egy estét a Gozsdu udvarban. Mulatni ugyanis igazán a 19. század végén, a Montmartre-on tudtak, és ennek a hangulatnak az eszenciáját ragadta meg a művész néhány végtelenül egyszerű vonallal és színnel. És ezt az érzést képes lemorzsolódás nélkül visszaadni száz évvel később és ezerötszáz kilométerrel arrébb egy csöndes, nyugodt kiállítótérben ez a tárlat. 

A gazdag sorba született Toulouse-Lautrecről hamar kiderült, hogy fizikailag nem lesz alkalmas a családi biznisz továbbvitelére, így megengedték neki, hogy inkább a párizsi fertőben elmerülve művész legyen. És ő onnantól kezdve ki sem tette a lábát a mulatók-kurvák-italok aranyháromszögéből, emiatt érzett rá olyan pontosan a hangulatra, mint senki más. A kiállításon láthatod a korszak sztárjairól, a ma már szépnek azért nehezen nevezhető Yvette Guilbert-ről, Jane Avrilről készült korabeli fotókat, amiken inkább esetlen nőket, mint dögöket látsz, aztán megnézheted utánuk Toulouse-Lautrec képeit, aki akció közben, egy-egy jellemző pillanatot kiragadva örökítette meg őket, hogy kiderüljön, mennyivel kifejezőbb, többet árul el egy néhány vonallal felskiccelt kép, mint egy tökéletesen alapos fotó. De ezek váltakozása, a fényképek-litográfiák pergő ritmusa a kiállítás egyik nagy erőssége is egyben, ez segít, hogy megismerd adatszinten a korszakot, majd utána Toulouse-Lautrec képeivel be is indítsd a statikus világot. Őrült izgalmas!

Ahogy például az is, amikor olyan sztárokat nézel, mint Sarah Bernhardt: Mucha rengeteg képet készített a színésznőről és izgalmas látni, hogy a két művész teljesen eltérő módszerrel, de ugyanazt a szenvedélyes nőt ábrázolta a képein, aki a fotókon inkább csak zavartan mosolyog.

És ahogy mész előre a kiállításban, úgy tárul fel egyre több a 19. század végének Párizsából a művészekkel, színházi előadásokkal, revükkel, prostituáltakkal, a korszak legsikeresebb előadóival, akik közül nagyon sokan biszexuálisok vagy leszbikusok voltak, és akiknek külön kávézókat tartottak fent: ezekbe Toulouse-Lautrecen kívül sok férfi nem juthatott be. Őt viszont imádták, így elkészíthette remekműveit, mint például az “Ezek a hölgyek az ebédlőben” címűt, amiben egy tükör szakítja ketté a világot, varázsol a társas magányból egy külső alak behozásával egy beszélgetős borozgatást: őrült jók és izgalmasak voltak a kompozíciók és senki más nem tudta egyetlen lendületes vonallal úgy megragadni egy egész személyiség és korszak legfontosabb jegyeit és hangulatát, mint ő.

Menjetek el a kiállításra, szuper szórakozás!