A CET Budapest egyik legizgalmasabb modern épülete, a megnyitása körüli jogi bénázás viszont annyira szövevényes, hogy a többségnek fogalma sincs arról, mi folyik odabent. Pontosabban a CET körül. Az ügy annyira bonyolult, hogy hiába történt a közelmúltban két áttörés is a megnyitással kapcsolatban, a sajtó legnagyobb része nem írt ezekről semmit, mert szerintem már az újságírók sem tudják követni az eseményeket. 

Megpróbálom röviden összefoglalni, mi történt. Akit nem érdekelnek a részletek, azoknak lelövöm a poént: a CET megnyitása most már biztos, várhatóan 2013. közepén megkezdi a működést az intézmény, bár elképzelhető, hogy nem olyan színvonalas üzletekkel, mint eredetileg tervezték.

Akit érdekel az is, hogyan jutottunk el idáig, az maradjon velünk. Vegyük át az előzményeket: a régi városvezetés megkötötte a szerződést az épület létrehozására a Portóval, mint beruházóval, a kivitelezést pedig a WHB végezte.

Szóval a szereplők:

Főváros: Megbízó, aki kérte az épületet
Porto: Beruházó, aki leszervezi a beruházást, pénzt ad és szolgáltatást
WHB: Kivitelező, aki felhúzza a CET-et

Az épület egy elég spéci konstrukcióban üzemelt volna. A főváros a tervek szerint nem fizetett volna a beruházásért. Sőt, ha elkészül az épület, hozzá folynak be az üzletek kiadásából származó bevételek. Ebből az összegből fizette volna ki a Portót, aki a felépítés mellett az épület üzemeltetésért, a karbantartásért és az időnkénti felújításért is felelt volna. A CET-be tolt portós pénzt tehát egyfajta szolgáltatási díjként fizette volna vissza a főváros, évtizedek alatt.

Aztán az új városvezetés arra jutott, hogy az eredeti szerződés nem kóser (lehet, hogy tényleg nem volt az, lehet, hogy az volt, ezt nem fogjuk tudni itt blogilag eldönteni), és megkezdődött a csatározás. A főváros nem fogadta el a régi feltételeket, így az épületet nem lehetett átadni. Az átlagos budapesti persze egy szót sem értett az egészből, csak annyit látott, hogy van egy zseniális épület a város közepén, amit nem lehet használni semmire.

A Porto egy idő után annyira felhúzta magát, hogy felmondta a szolgáltatási szerződést, így a fővárosnak szó nélkül át kellett volna vennie az épületet és egy összegben kifizetnie a teljes beruházási költséget. Erre viszont nem volt hajlandó. Közben ott volt a WHB is, aminek rengeteg pénze állt a projektben, ráadásul még az épület karbantartása, őrzése is rájuk hárul, amíg át nem adják azt akárkinek: egyre nagyobb volt tehát a kivitelező pénzügyi követelése is.

A helyzet megoldására Tarlós István létrehozott egy fővárosi tárgyalódelegációt, akik a Portóval és a WHB-vel együttműködve hosszú és kemény egyeztetések után egy kompromisszumos megoldásra jutottak. Egy úgynevezett elszámolási megállapodással zárták az ügyet.

Ennek az volt a lényege, hogy a Porto lemond a követelései egy részéről, ahogy a WHB sem számolja fel bizonyos költségeit, a fővárosnak tehát csak egy alacsonyabb összeget kellett volna kifizetnie és a végén ő lett volna a szolgáltató is. Nyilván egy ennyire elmérgesedett helyzetben már mindenki csak vesztes lehetett az eredeti állapothoz képest, de egyik félnek sem volt érdeke az ügy további húzása. És főleg pedig a budapestiek örülhettek volna annak, hogy az ügy megnyugtatóan zárul.

Le is zárul, csak épp nem megnyugtatóan: időközben ugyanis folyamatban volt egy jogi ügy is, amit még a Porto és a WHB indított, amiért a főváros leszedett a bankszámlájukról egy milliárdos tételt. Ne feszegessük, hogy ez miért történt, ilyen a jog, a bankgarancia lehívásának lehetősége szerződésben volt szabályozva. A Porto és a WHB vitatta a lépés jogosságát, ezért indította az eljárást, aminek pont akkor lett vége, amikor a három főszereplő összekalapálta az elszámolási megállapodást és úgy tűnt, mindenki vállalható kompromisszummal száll ki az ügyből.

Az ítélőtábla döntése aztán összezavart mindent: megállapította, hogy a milliárdos bankgarancia lehívása jogszerű volt (bár arról nincs szó, hogy ezt vissza kell-e fizetnie a fővárosnak), és hogy a Portónak nincs mozgástere, át kell adnia az épületet a fővárosnak.

Szóval vegyük át: volt egy megállapodás a felek közt, amiben mindenki kompromisszummal bár, de belement az átadásba. Erre jött az ítélet, ami gyakorlatilag kötelezte a Portót az átadásra, egyezkedési lehetőség nélkül.

A főváros ezek után zsebében a megnyert üggyel úgy döntött, hogy nem terjeszti a közgyűlés elé a megállapodást, hiszen az épület mindenképp az övé, így határozott az ítélőtábla. Szóval a tető alá hozott elszámolási megállapodást elfelejtették, és kérték a Portótól a kulcsokat a CET-hez.

Ebből két dolog következik: egyrészt, és ez jó, minden akadály elhárult a CET megnyitása elől. Másrészt, és ez rossz: a Porto és a WHB az újra erőből politizáló fővároshoz az eredeti követelését terjeszti majd be, ami jóval magasabb annál, mint amekkora összeget az elszámolási megállapodásban kiszámoltak. A Porto szerint egyébként körülbelül 11,5 milliárd forintról, plusz a kamatokról van szó. A főváros ugyan jól járt az ítélőtábla döntésével, hiszen nem kell tovább alkudoznia sem a Portóval, sem a WHB-val, viszont arról sehol sem szól a döntés, hogy ne kéne kifizetnie a beruházás költségeit. Amik százmilliókkal magasabbak lehetnek, mint amit az elszámolási megállapodásban leírtak.

De leírom egyszerűbben is: Béla megkér rá, hogy vegyél neki egy 100 forintos csokit, mert nála nincsen pénz. Bélával megállapodsz egy szerződésben arról, hogy vigyázol a csokira egy hétig, hűtőben tartod, majd átadod neki 120-ért. Aztán egy hét múlva Bélának már csak egy százasért kell a csoki. Annyiért meg nem adod. De Béla éhes. Neked nem is kell a csoki. Egyezkedni kezdtek. Megállapodtok egy kompromisszumos 110 forintban. Épp átadnád a csokit, amikor jön Béla anyukája és rád szól, hogy azonnal add oda a csokit Béluskának. Átadod, mert Béla anyukája erős. Viszont van egy szerződésed, amiben az szerepel, hogy ha Béla megkapja a csokidat, 120 forintot kell fizetnie. Miközben tehát Béluska majszolja a csokit, te már arra gondolsz, hogy holnap rátöreted majd a kommandósokkal az ajtót, és a szerződést lobogtatva 120 forintot fogsz tőle követelni.

Kábé.

Szóval amire számítani lehet: a főváros átveszi a kulcsokat és remélhetőleg villámgyorsan megkezdi a nyitás előkészületeit. Le kell ülnie számos partnerrel egyeztetni, bérlőkkel kell szerződést kötnie, be kell fejeznie az épület fejlesztését, ezek alapján leghamarabb háromnegyed év múlva lesz élet a CET-ben. És meg kell egyeznie a Portóval és a WHB-val is perben, vagy peren kívül a követelések kielégítéséről.

A 360 fokos képeket a Kerekterek.hu készítette.

Ha mindent tudni akarsz Budapest szerethető arcáról, csatlakozz az Egy nap a városban blog facebookos csoportjához.

Hetek, hónapok óta megyek el rendszeresen a Deákon a bekötött lámpaoszlopok mellett, még fényképet is készítettem róluk, de sosem publikáltam őket.

Aztán most lapozgattam a képek közt és újra rájuk akadtam, szóval most már nem ússzák meg, közszemlére teszem őket, tessék:

Főleg azért hozom le a képeket még késéssel együtt is, mert rendkívül szórakoztató és szimpatikus kezdeményezésről van szó. A gerillakötők ugyanis kompromisszummentesen teszik jobbá, szerethetőbbé a várost.

Tavaly egyébként a Blahát kötötték be, most még közelebb merészkedtek a belváros magjához. Május végén kábé húszan fogták magukat, kimerészkedtek néhány fonállal, gombbal, kötőtűvel és kabalafigurájukkal, a Totemrobottal az utcára, és két óra alatt telerakták vidámsággal a környéket.

A két képet a bázisukról loptam, de van náluk még rengeteg, kattintsatok át hozzájuk, és nézzétek meg, hogy készült a mestermű.

Ki látta múlt héten a Szent István téren elterült nőt? Egy színház keze van a dologban.

Múlt héten egy egészen váratlan jelenetbe csöppentem a belvárosban, a Bazilika előtt. Egy halott menyasszonyt láttam a tér közepén, akit egy fehér ruhába öltözött fickó siratott, majd ölbe kapta, támolygott vele néhány száz métert, lerakta a templom tövébe, aztán otthagyta.

Elsőre nyilvánvaló volt, hogy valamiféle performanszba csöppentem, ami videóra véve persze nem annyira ütős, mint amikor élőben nézed az egészet, de azért felvettem nektek, hogy lássátok, miről beszélek:

A jelenetnek igazából nem volt kezdete vagy vége, szóval a színészektől nem tudtam megkérdezni, hogy mit is látunk tulajdonképpen, de némi kérdezgetés után elcsíptem a rendezőt, Hollós Gábort, aki beavatott a részletekbe.

Kiderült, hogy ez a Zugszínház performansza volt Euripidész Alkésztisz című műve alapján. A sztori röviden annyi, hogy Admétosz ajánlatot kap: nem kell meghalnia, ha valaki önként felajánlja helyette életét a halálnak. Szülei nem akarnak belemenni az alkuba, de végül felesége, Alkésztisz kötélnek áll (haha). A feleség meghal, Admétosz gyászol, Héraklész viszont visszahozza Alkésztiszt az alvilágból, így újra egymáséi lehetnek.

Boldogság van!

Hollós Gábor elmesélte azt is, hogy a színészek Marosvásárhelyen végeztek két éve, és már korábban is volt ilyen performanszuk a téren, igaz, akkor nem volt hőségriadó, az emberek is elevenebben reagáltak az eseményekre. A rendező célja egyébként annak tesztelése, hogy miként működik a sztori, ha a néző csak töredékeket kap belőle. Annyit, amennyit az előadás mellett elhaladva felfog az egészből.

Akárhogy is, az ilyesmitől is élőbb a város, szóval hajrá!

Talán emlékeztek rá, hogy tavaly év végén kétrészes posztsorozatban (első és második) írtam a világ legszebb kávéházának, a Newyorknak múltjáról és jelenéről. Megemlékeztem az egykori legendás pincérekről és a vendégekről, ahogyan egyre jobban belakták a pompás teret az írók, újságírók, akik leginkább hitelre kávéztak vagy ebédeltek. Végigszaladtunk a kávéház történelmén, a kevésbé dicső korszakokon is, amikor többek között krumplit árultak az épületben, vagy büfé-söröző nyílt a freskók alatt.

A második poszt végén kicsit csalódottan megállapítottam, hogy a New York úgy tűnik, megmarad külföldieknek szóló turistalátványosságnak, az irodalom már csak élettelen formájában, az asztallapok alá becsúsztatott papírlapokon kap helyet (híres, nagy íróink rövid élete olvashatóak ezeken, magyarul és angolul).

Nem sokkal később azonban a helyzet megváltozott. Nem tudom, az én posztomnak köszönhető-e, vagy tőlem függetlenül jutottak erre az elhatározásra a kávéház üzemeltetői, mindenesetre rövidesen megalakult a New York Irodalmi Páholy. Azzal a felkiáltással, hogy kutya kötelességük az irodalomnak is teret engedni a híres kávéház falai között, már csak a múltra való tekintettel is.

Több eseménnyel is készültek, kiírtak például egy irodalmi pályázatot idén, amikre a beérkezett pályaműveket egy weboldalon is lehetett értékelni. Megalapították a New York Irodalmi Páholy tagságot: legfeljebb 15 ma élő neves írót-költőt választ ki egy "szűk kuratórium", akikről asztalt neveznek el a kávéházban, és az üveglap alá a művész fotóját és rövid életrajzát is kiteszik. Ezenkívül irodalmi esteket is szerveznek a páholy frissen kinevezett tagjaival, így volt már vendég itt Juhász Ferenc, Lator László és nemrég Ungvári Tamást hívták meg, hogy a nyilvánosság előtt átadják az ő asztalát is.

Az eseményeket egyébként bárki látogathatja, a 2500 forintos belépő ellenében a csaknem két órás beszélgetés és zenélés (Korcsolán Orsolya hegedűművész és Mali Emese zongoraművész kísérte játékával az estét) mellé kávét és süteményt is felszolgálnak. Ami, tekintve hogy a legolcsóbb eszpresszó is 1000 forint felett van a Newyorkban, előnyös ajánlatnak tűnik.

Ungvári Tamásnak egyébként nem kellett megerőltetnie magát, hogy a beszélgetés során emlékeket idézzen fel magában a kávéházról, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként 20 évig dolgozott az épületben. Csak úgy áradtak belőle az anekdoták, ahogy Vas István vezetésével testületileg levonultak az étterembe (1954-től a Hungária működött a kávéház helyén) kártyázni, "lehúzóst". Röpködtek a híres írókkal átélt közös élmények, meg az olyan megállapítások, hogy "fogalmam sincs, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy minden nap itt ebédeljek, ahol most Önök ülnek". Sőt Kodály Zoltánnal is volt egy története az írónak, egy alkalommal ugyanis Kodály meghallgatta a hegedűjátékát, és nagyon szépen megkérte, hagyjon fel a zenei ambíciókkal, inkább írjon. És Ungvári inkább írt.

Az érdekes történetek nélkül egyébként elég unalmas lett volna a program a leginkább középkorú érdeklődőkkel megtelt Mélyvíz különteremben, így azonban az írót hallgatva egyre inkább elmélyültem abban a szakadékban, ami a generációk között húzódik. Hogy mennyire másként működik a világ nekem, és milyen hanyag eleganciával tud napirendre térni az 1930-ban született író az elmúlt 82 év felett, olyan emlékeken átsuhanva, amiket én csak megpróbálok elképzelni.

Az est végén leleplezték az író asztalát, és átadták a páholy írótagjainak járó saját menüt, amin a főételek is pár száz forintba kerülnek.

Remélik, hogy ezzel a gesztussal újra a fizetővendégek soraiban találhatják a kortárs nagy írókat, és szerintem egy kis hitelre kávézást sem utasítanak el, már csak a hagyomány miatt sem.

Múlt héten egészen véletlenül kerültem el a Kálvinra: egy Budapesten átívelő tabletes versenyt szerveztünk egymással Ádámnak, és az egyik feladatot pont a Szabó Ervin könyvtárban kellett megoldanom. A kalandot videóra rögzítettük, ha megnézitek, az elején lehet is hallani, ahogy Ádám figyelmeztet a várható nehézségekre: "Még nem is tudod, mennyire szopatós eljutni most a Szabó Ervin könyvtárba".

Akkor még tényleg nem tudtam, mire gondol, aztán amikor megérkeztem, kiderült: az összes környező utcát lezárták Bruce Willis és stábja kedvéért, a Die Hard forgatása ugyanis nem állt meg.

A Reviczky és az Ötpacsirta utca úgy tele volt a stábautókkal, hogy gyalogosan is kihívás volt közlekedni, a Múzeum utcában meg látszólag egy teljes házat megszállt a forgatócsoport: csak a megfelelő igazolás felmutatásával lehet belépni a kapun, odabent meg úgy rohangáltak az emberek, mint hangyák a várukban.

De mindez semmi ahhoz képest, ami a Kálvinon történt. A tér volt az első, amit megláttam a forgatásból, következésképp nem is tudtam, hogy forgatásról van szó. Éppen ezért úgy meglepett a látvány, hogy elfelejtettem ránézni a lámpára, és majdnem elütöttek a pirosnál, ahogy döbbenten tekertem át az úton.

A következő kép fogadott ugyanis:

Lássuk be, a földből 2012-ben kinövő Szovjet emlékmű azért elég meglepő. A díszletesen olyan jól dolgoztak, hogy a cucc még közelebbről nézve is valódi kő-emelvénynek tűnt, hát még az út közepéről. Sőt, erősen emlékeztetett arra, ami a Szabadság téren van, mintha a kistestvére lenne annak.

Persze csak néhány másodpercig hittem azt, hogy emlékművet építettek a Kálvinra, majd miután rájöttem, hogy az ilyesmi kizárt, jobban körülnéztem és észrevettem a többi díszletet.

Például a cirill betűs telefonfülkét, amiből már leesett, hogy megint a Die Hard-forgatásba botlottam:

Végül ott volt az apró büfé a sarkon, ami elméletileg szintén Moszkvában volt:

Ezentúl viszont nem hagyom magam megszívatni. Ha a következő hetekben bármi meglepőt vagy váratlant tapasztalok Budapesten, biztosra veszem, hogy az egész a Die Hard-osok műve.

Első gyanú: szinte biztos, hogy ők kezdték el szétbontani a Bazilika lépcsőjét a múlt héten, másnak ugyanis biztos nem jutna ilyesmi az eszébe a turistaszezon közepén.