Talán emlékeztek rá, hogy tavaly év végén kétrészes posztsorozatban (első és második) írtam a világ legszebb kávéházának, a Newyorknak múltjáról és jelenéről. Megemlékeztem az egykori legendás pincérekről és a vendégekről, ahogyan egyre jobban belakták a pompás teret az írók, újságírók, akik leginkább hitelre kávéztak vagy ebédeltek. Végigszaladtunk a kávéház történelmén, a kevésbé dicső korszakokon is, amikor többek között krumplit árultak az épületben, vagy büfé-söröző nyílt a freskók alatt.
A második poszt végén kicsit csalódottan megállapítottam, hogy a New York úgy tűnik, megmarad külföldieknek szóló turistalátványosságnak, az irodalom már csak élettelen formájában, az asztallapok alá becsúsztatott papírlapokon kap helyet (híres, nagy íróink rövid élete olvashatóak ezeken, magyarul és angolul).
Nem sokkal később azonban a helyzet megváltozott. Nem tudom, az én posztomnak köszönhető-e, vagy tőlem függetlenül jutottak erre az elhatározásra a kávéház üzemeltetői, mindenesetre rövidesen megalakult a New York Irodalmi Páholy. Azzal a felkiáltással, hogy kutya kötelességük az irodalomnak is teret engedni a híres kávéház falai között, már csak a múltra való tekintettel is.
Több eseménnyel is készültek, kiírtak például egy irodalmi pályázatot idén, amikre a beérkezett pályaműveket egy weboldalon is lehetett értékelni. Megalapították a New York Irodalmi Páholy tagságot: legfeljebb 15 ma élő neves írót-költőt választ ki egy "szűk kuratórium", akikről asztalt neveznek el a kávéházban, és az üveglap alá a művész fotóját és rövid életrajzát is kiteszik. Ezenkívül irodalmi esteket is szerveznek a páholy frissen kinevezett tagjaival, így volt már vendég itt Juhász Ferenc, Lator László és nemrég Ungvári Tamást hívták meg, hogy a nyilvánosság előtt átadják az ő asztalát is.
Az eseményeket egyébként bárki látogathatja, a 2500 forintos belépő ellenében a csaknem két órás beszélgetés és zenélés (Korcsolán Orsolya hegedűművész és Mali Emese zongoraművész kísérte játékával az estét) mellé kávét és süteményt is felszolgálnak. Ami, tekintve hogy a legolcsóbb eszpresszó is 1000 forint felett van a Newyorkban, előnyös ajánlatnak tűnik.
Ungvári Tamásnak egyébként nem kellett megerőltetnie magát, hogy a beszélgetés során emlékeket idézzen fel magában a kávéházról, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként 20 évig dolgozott az épületben. Csak úgy áradtak belőle az anekdoták, ahogy Vas István vezetésével testületileg levonultak az étterembe (1954-től a Hungária működött a kávéház helyén) kártyázni, "lehúzóst". Röpködtek a híres írókkal átélt közös élmények, meg az olyan megállapítások, hogy "fogalmam sincs, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy minden nap itt ebédeljek, ahol most Önök ülnek". Sőt Kodály Zoltánnal is volt egy története az írónak, egy alkalommal ugyanis Kodály meghallgatta a hegedűjátékát, és nagyon szépen megkérte, hagyjon fel a zenei ambíciókkal, inkább írjon. És Ungvári inkább írt.
Az érdekes történetek nélkül egyébként elég unalmas lett volna a program a leginkább középkorú érdeklődőkkel megtelt Mélyvíz különteremben, így azonban az írót hallgatva egyre inkább elmélyültem abban a szakadékban, ami a generációk között húzódik. Hogy mennyire másként működik a világ nekem, és milyen hanyag eleganciával tud napirendre térni az 1930-ban született író az elmúlt 82 év felett, olyan emlékeken átsuhanva, amiket én csak megpróbálok elképzelni.
Az est végén leleplezték az író asztalát, és átadták a páholy írótagjainak járó saját menüt, amin a főételek is pár száz forintba kerülnek.
Remélik, hogy ezzel a gesztussal újra a fizetővendégek soraiban találhatják a kortárs nagy írókat, és szerintem egy kis hitelre kávézást sem utasítanak el, már csak a hagyomány miatt sem.