A minőség fontos, de ez még nem minden. Kell még egy jó koncepció, iszonyú mennyiségű lóvé, amivel be lehet reklámozni a nyitást, jó elhelyezkedés és valami figyelemfelkeltő plusz.

A Gozsdu udvarban most megnyílt Spílerben ilyen például az üvöltő zene: ha környéken lakó lennék, már biztos leöntöttem volna benzinnel aztán felgyújtottam volna a helyet. De nem vagyok az, ahogy a budapestiek többsége sem, szóval a mi szempontunkból abszolút mázli, hogy megnyílt ez a minden közt kicsit félúton található, éppen ezért kellően eredeti izé, amit műfajilag lehetetlen besorolni.

Rövid háttér: a tulajdonosok nem ma kezdték. Minden második étterem az övék a várban, a Pest-Buda, a Pierrot és a 21 alig néhány háznyira vannak egymástól, és mindegyik mögött az a Zsiday Roy áll, aki most kimerészkedett a budai gourmet-toronyból. De nem egyenesen ment át a Duna túlpartjára, csak a New York-i ihlettúra után, hogy aztán egy jóval könnyedebb, pestiesebb, fiatalosabb, de a minőségre ugyanúgy adó romkocsma-diszkó-borbár-bisztró-söröző-klub-koalahalmutánsmadár-kombót hozott létre.

És milyen jól tette.

A Spíler ugyanis néhány kezdeti hibája és kamumúltja ellenére (a kommunikáció nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elhitesse, a békeidőkben volt már itt egy Spíler, pedig erről szó sincs) tényleg páratlan hely Budapesten. Én legalábbis ezekkel az arányokkal operáló szórakozóhelyet még nem láttam.

A belső kialakítás baromi ötletes, nem a saját szomorú múltját próbálta önmegvalósítással kiélni a belsőépítész, a Spíler ránézésre tökéletesen átgondolt, érett munka, amiben a világítástól a konyha nyitott elhelyezésén, a felszolgálók ruháin és az üvöltő angolszász elektronikus zenén át egészen a mosdóig mindent ugyanazzal a lendülettel és lelkesedéssel álmodtak meg. És az eklektikába beleillik az is, hogy a modern zenét kizárólag  bakelitről játssza a DJ az étteremnek abban a trendin berendezett, 17 méteres pulttal felszerelt bárrészében, amiben a tulajdonos dédapjának műszerész műhelye volt a világháború előtt. 

Érdekes az étlap is, csupa olyan fogás van a Spílerben, amivel máshol nem találkozol. Nem a belvárosban, nem ilyen helyeken. Mivel egyedi, nehéz mihez hasonlítani, de az biztos, hogy nem olcsó helyről van szó, bár jól lehet lakni már kevésből is. Kivéve, ha a Pest-Budában már kóstolt, egyébként tényleg remek tokajis kolbászt kéred, ami 1200-ért tényleg pofátlanul cingár.

De a kenyérlángosokkal már jól lehet lakni, kiviteltől függően 1500-2000 forintért, és vannak héjas krumplik mindenféle spéci szószokkal 500-700 forintért. A hamburger meg 1300 forint, ami önmagában tényleg nem sok, de krumplival, salátával már bőven 2500-nál járunk, így nézve viszont egyértelműen a magasabb árkategóriában van a Spíler. De ehhez hozza is a minőséget.

A héjas főtt-sült krumplit persze elsősorban a ráöntött mártás teszi értékelhető vacsorává, de hát rajta van a szósz, ne csaljuk le róla. És főleg adjuk meg a tiszteletet annak, hogy olyan fogásokkal kísérleteznek a Spílerben, ami más helyekre nem jellemző. Egyébként ezzel a sajtot-jalapenós szósszal kimondottan jó volt a krumpli és ha kérünk mellé egy hamburgert meg egy kézműves sört, még mindig csak 2500 körül járunk, és már jól laktunk, jót ittunk. Ebben a környezetben ez az ár tökéletesen rendben van (csak a kolbászokkal kell vigyázni).

És emlékezzünk meg a hamburgerről is, amit a Spílerben az ország legjobbjának neveznek. Ezzel azért vitatkoznánk, de ha abból indulunk ki, hogy egy burger csak egy darab hús lehet hagyományos zsemlével, sajttal, ketchuppal és mustárral, akkor tényleg nehéz ennél maradandóbbat alkotni, a díszítés ugyanis rendben van, a valóban érdekes hús meg tényleg csodás. Ezzel együtt azért mi Ádámmal inkább esküszünk a Ring-Manga Cowboy-Pántlika-szerű kísérletezésre, a hozzáadott értékre, de a hagyományos recept alapján valóban nem lehet belekötni a Spíler burgerébe.

A hely még csak most nyitott, így kisebb bizonytalanságok azért akadnak, érkezésünk után nem sokkal például leállt a konyha és nem vettek fel több rendelést, de a személyzet annyira kedvesen, empatikusan, és Magyarországon ritkán látható lazasággal egybekötött profizmussal kezelte a helyzetet, hogy túllendültünk a nyomorunkon és kivártuk, amíg elkészült a kaja. És megérte.

Ha arra jártok, és van szabad hely, ugorjatok be, mert a Spíler a lassan telítődő piacon képes újat mutatni és a minőségéhez képest az árai is elfogadhatók. Kinézem Royékból, hogy a várnegyed után ezzel a kezdéssel a pesti belvárost is elkezdik étteremről-étteremre meghódítani.

De legalábbis nem viszem magammal a feleségemet és a hat hónapos kislányomat.

Viszont ha már így alakult, végignéztük a képeket, és az a helyzet, hogy a végére hiába vibrált a szemem előtt ezernyi farok, mégis úgy jöttem ki a Ludwig múzeumból, hogy ez a Mapplethorpe egy zseni. Volt.

Ami még inkább érdekelt, az a feladatok városismereti része: tudtam, hogy eldugott pontokat kell megtalálnunk és kíváncsi voltam arra, hogy Dáviddal összeállva mekkora előnyt jelent nekünk a többiekkel szemben a helyismeret. Hogy van-e ilyenünk egyáltalán. És hogy hányszor fogok majd meglepődni a három órásra tervezett túlélőverseny alatt.

Sok információt nem kaptunk az indulásnál, csak egy lapot, rajta öt feladattal, amik közül sok egészen könnyűnek tűnt. Aztán legtöbbjük mégsem lett az.

Például a régi buszpályaudvar pénztárát elég stresszes volt lefotózni az Erzsébet téren, mert egy biztonsági őr állta utunkat, aki nem hallott a játékról, így be sem akart engedni minket:

A Blaha Lujza tér közelében található Rókus templomon elhelyezett árvízmagasságot rögzítő táblát, meg a két helyszín közti másik hármat viszont már könnyű volt megtalálni.

De itt elkezdődtek a nehézségek. Például rájöttünk, hogy nem az ötödik volt az utolsó feladat, hanem a lapunk másik oldalán van még további hét. Egészen eddig a pontig tök simának tűnt a túra teljesítése, itt egy kicsit elvesztünk. Totál idiótának éreztük magunkat, amiért korábban eszünkbe sem jutott megfordítani a lapot, de később kiderült, hogy mindegyik csapattal pontosan ugyanez történt a Rókus templomnál. Szóval vagy mi sem voltunk hülyék, vagy az összes résztvevő az volt.

További problémát jelentett, hogy én például Dávid nélkül az életben nem találtam volna el a Horváth Mihály téri József Telefonközponthoz, amit 1917-ben adtak át, és ami a maga korában igazi csúcstechnikás helyszín volt. Itt egy fél perces turisztikai videót kellett készítenünk, majd azt feltöltenünk a verseny facebookos oldalára.

És itt kezdődtek az izgalmak, mert a BKK-soknak sikerült egy tényleg fordulatos, érdekes helyszíneket átvezető játékot szervezniük. Biztos van például köztetek olyan, aki tudta, hogy egy időben nemcsak pénzt, de lakást is lehetett nyerni a lottón, és emiatt van néhány Lottóház is Budapesten. Ezeknek a falán emléktábla is jelzi, hogy mi célból készült az épület, amit eddig nem vettem észre, így eléggé meglepődtem az Üllői út és a Nagykörút találkozásánál:

Aztán az egyetem térnél egy Hild-ház falán az első budapesti trolira emlékeztető nyomokat kellett keresnünk. Meg is találtuk azokat a kampókat a környék majdnem összes épületén, amiben a vezetékek futottak, amikor 1949-ben, Sztálin születésnapján elindult az első budapesti troli.

Ezután a Károlyi kert környékén kellett keresnünk (tök véletlen az alliteráció) a régi várfal nyomait. Dávidnak és nekem is voltak halvány emlékeink, de nem tudtunk pontosan, hol az a fal, így elkezdtük kutatni. Aztán teljesen véletlenül megkérdezte Dávid az egyik lépcsőházból kilépő nőt, hogy nem tartanak-e középkori várfalat az udvarukon, aki beismerte, hogy van náluk ilyesmi, és mivel Dávid szimpatikus fickó, az asszony beengedett minket.

Csak mondom, a hangulat fokozása miatt, hogy természetesen nem ilyen szívatós feladatot kaptunk, az egy saroknyira található, bárki által megnézhető részét kellett volna megtalálnunk a városfalnak:

Mi viszont egy akkora darabot találtunk, hogy hiába élünk Budapesten, hiába foglalkozunk mindketten a várossal, alaposan módon meglepődtünk a tökéletesen ép, bástyákkal gazdagított szakaszon:

Ezután már gyerekjátéknak tűnt a verseny. Volt egy megállónk az Arany János utcánál, aztán a Nyugatinál, majdnem végül meg a Margit híd közepén, hogy aztán tényleg végül lefotózzuk a Margit szigeten a Budapest első közlekedési vállalatának, a BSZKRT-nek (Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság) is emléket állító szobrot.

Ezután már csak mindenki előtt meg kellett érkeznünk a Deákra, hogy kellően öntelten és egymást ajnározva átvegyük az első helyért járó díjat. A Levegő munkacsoportnak még gratuláltunk a nagyon szoros második helyért, és azzal vigasztaltuk őket, hogy az ezüst is szépen csillog, amikor kiderült, hogy a 12 feladat teljesítéséért kapunk 12 pontot, az első helyért nem jár a bónusz, viszont a végeredménybe beleszámítanak a felhasznált BKV-járművek járatszámai is.

Ha tehát utaztunk a 6-os villamossal, máris 18 pontunk van az eredeti 12 helyett. Itt hálát adtunk a sorsnak, amiért a 178-assal mentünk az Astoriáról a Blahára, de beláttuk, hogy nem nyerhetünk a versenyt oda-vissza nagy járatszámú BKV-eszközökkel teljesítő versenytársak ellen. Egyúttal megbeszéltük Dáviddal, hogy egyszerűbb lett volna négyszer felszállnunk a 178-asra és begyűjteni 712 pontot, majd elkárolni 12-t, amiét egyetlen feladatot sem teljesítettünk, mint végigrohanni a programpontokon, de valójában tök jól szórakoztunk és még néhány új részét is megismertük a városnak.

Szóval mindenképp csak nyertünk a kalanddal.

Ja, és az erkölcsi győzelem természetesen a miénk volt!