Időnként megérzed, hova érdemes benézni. Minél több étteremben eszel, annál biztosabban tudod már belépés előtt, hogy a hely szar lesz, vagy jó. Néha ez a hatodik érzék tökéletesen ellentmond az összes többinek: van, hogy lepukkant helyekkel kapcsolatban érzem úgy, hogy érdemes kipróbálni őket, máskor meg luxussal megtömött éttermektől látom már messziről, hogy pocsék a konyhája.

Pár hete történt, hogy Dórával beültünk az autóba, én a kormány mögé, ő a másik ülésre, mégis én nem tudtam, hova megyünk. Dóra navigált, ami már önmagában komoly kockázatot jelentett, ráadásul nem a végcélt mondta be, hanem mindig csak a következő megállót.

Ez volt az én meglepetésestém.

Először Budaörs felé kellett menni. Aztán Biatorbágynak. Majd Herceghalom felé. Utána jött Zsámbék. Amikor megérkeztünk a településre, kiderült, hogy ez a végcél is egyben. Fogalmam sem volt, miért mentünk oda: a különleges romtemplomot Zsámbék felett ismerem, de parkolás után másik irányba indultunk el. Csak amikor a Zichy-kertnél kérték a jegyeinket, akkor derült ki, hogy L'art pour l'art előadásra hozott el Dóra.

Méghozzá a Best of válogatásműsorra.

Tudni kell, hogy lényegében húsz éve szünet nélkül rajongok ezekért a fickókért (/lányért). Szerintem mindegyiknek egy böszme nagy, pofátlanul hivalkodó bahamai villában kéne laknia, válogatott Bentley-kkel meg Ferrariknál a bejáratnál, kubai szivart kéne szívniuk, miközben a tetőn pihenő helikopterükben gyönyörködnek, és abban versenyeznek, hogy melyikük megy fel hamarabb űrturistaként az ISS-re.

Hogy ehhez képest a hidegben, puritán díszletek közt, maguk által beállított színpadkép mellett is olyan átéléssel, figyelemmel tudnak fellépni, ahogy azt Zsámbékon tették, az csak további villákat és bizonyos európai kastélyokat ír fel a képzeletemben a listájukra.

Mert az előadás remek volt, annak ellenére, hogy vastag kabátban, több réteg ruhában és takaróba csavarva is dideregtem. Dolák-Saly Róbert úgy is kezdte az előadást, hogy az est címe legyen inkább a "Fázzunk meg együtt", majd a következő pillanatban intett felém, hogy ne fotózzak, szóval képek nem lesznek a fellépésről.

De ahogy írtam, a színpadkép nem is volt különösebben érdekes.

Viszont ahogy ezek 25 év alatt sem fáradtak bele a humorba, nem égtek ki, nem unták meg a karaktereiket, az tényleg kivételes. Az előadáson felbukkant az összes ismert régi figura, Besenyő István és családja, a diavetítéseket kommentáló Leopold vagy Naftalin Ernő, aki úgy vezette fel a jelenetét, hogy "aki kiszúrta a mögöttem található üres széket, az nem véletlenül van beszarva".

Aztán felhívott a színpadra egy gyanútlan nézőt, hogy kitöltessen vele egy tesztet, amiből kiderült, hogy a lány szexuális perverz, aki nem szeret igazat mondani, ellenben agresszív. Persze nehéz igazzal vagy hamissal válaszolni az állításra, hogy Ön "szeret fájdalmat okozni, ellenben imád pornót nézni". De az egész jelenet olyan abszurd és vicces volt, hogy a szokásos, közönségalázós hangulat fel sem merült, és akit a színpadra hívtak, az sem érezhette igazán kínosan magát. A többiek ugyanis röhögtek, de nem az áldozaton, hanem Naftalin Ernőn.

Aztán ott volt Ede bácsi, a valószínűleg pedofil mesélő, aki olyan hangokon képes megszólalni, hogy a közönség könnyek közt fetrengve röhög a székében. Például én, a karaktert játszó Laár András ki is szúrta, ahogy levegő után kapkodok, így amikor elkezdett egy megátalkodott szexuális bűnöző hangján édelegni a közönséghez, mindenkit "kedves gyerekeknek" nevezve rám nézett, és úgy folytatta, hogy "de aranyos kicsi gyerekek, szőrös borostás kisbabák".

A műsor egyébként tele volt spontán kiszólásokkal, például amikor Dolák-Saly Róbert diavetítése közben két néző felállt és elindult a bokrok felé vizelni, akkor "Leopold" lényegében leközvetítette az egész eseményt, de ezt is olyan ötletesen és kedvesen tette, hogy senki sem érezte kínosnak a szituációt. Még a két vizelő sem, így amikor jöttek visszafelé, és Leopold arra kérte a közönséget, hogy tapsolják meg őket, azok magasba emelték a kezüket és vigyorogva nyugtázták a rövidke hírnevet.

De a társulat minden tagja remek volt, Szászi Móni, aki egyébként nagyon sok jelenetet is ír, főleg Zigótaként bukkant fel a színpadon, Pethő Th. Zsolt meg nemcsak Margitként hozta, amit már csak ő tud, de remek volt Dolák-Saly Róberttel is a Duett című dalban (Soha, de soha ne rágd a nyálkahártyám/Soha, de soha ne mondd, hogy mókusbárány).

A Best of válogatásműsort legközelebb október 20-án játsszák a dabasi Diego Sportcsarnokban, de október 19-én jön az új színházi estjük, a Piroska, a farkas bemutatója a csapat törzshelyén, a Budapesti Bábszínházban.

Viktória írt nekünk egy levelet, amiben egy különös esetet említ meg. Ez történt vele:

Elfelejtettem elindítani a mobil parkolásomat, és mire visszaértem a kocsimhoz, persze ott fogadott a mikuláscsomag. Először dühös lettem, aztán megláttam mellé tűzve egy névjegyet, és egy érvényes pakolócédulát, melyen egy Connor nevű figura volt a Facebook elérhetőségével (https://www.facebook.com/ConnorHUN). Erről küldök is egy képet. Facebookon egyébként meg is találtam a kocsimat a megmentett autók között.

Aki nem ismerné fel, a csuklyás Connor az Assassin's Creed játékból lépett ki Budapest utcáira. A játéknak nemsokára megjelenik a harmadik része, talán ezzel van összefüggésben az akció, aminek során a maszkos alak "autósok és az utasok oldalán küzd parkolóőrök és BKV-ellenőrök ellen". Cserébe csak lájkolást kér. Egy kép az oldaláról:

A facebookos oldalán egyelőre azonban csak 54 lájk van, szóval még nem váltotta be az akció a hozzá fűzött reményeket. Connornak még sok autóst kell megmentenie a büntetéstől.

Szerintem ügyes ötlet, papíron sok követőt hozhat, bár erősnek érzem a parkolóőrökkel és BKV-ellenőrökkel kapcsolatban kommunikált nyílt szembehelyezkedést. Szimpatikusabb lett volna talán a társaságokat megnevezni, vagy még inkább semmit, csak "megmenteni".

update: fél óra után már 136 lájknál jár az oldal

update2: 460

update (23:02) 717, Connor ma jó napra ébredt nektek köszönhetően:)

Na, kinek izzad már a tenyere ettől a felhívástól? Nekem igen, nem szeretek sok ember előtt beszélni. Írni az más, az feldob, beszélni félek. Épp ezért az utóbbi években belementem pár ilyen alkalomba, hogy legyőzzem. Most is így történt. De menjünk sorjában.

Többször írtam nektek az első budapesti mesemondó fesztiválról, a Holnemvoltról, ahol a világ különböző pontjaiból érkezett vándormesélők utaztatnak minket, meghallgathatunk perui, izlandi, amerikai, ázsiai meséket. Ez csak nekünk tűnik furcsának, új dolognak, az Egyesült Államokban már egyetemen tanítják a storytellinget, mint előadóműfajt (Zalka Csenge mesemondó jelenleg is ott tanul), Wayqui perui barátom pedig egyenesen ebből él. Járja a világot, és mesél.

Már kétszer megrendezték a fesztivált (első és második beszámolóm), de a készítők úgy gondolták, ideje még komolyabban bevonni a budapestieket a mesemondásba. Úgy döntöttek, minden hónapban megrendeznek egy mesélős rendezvényt, ahová meghívnak egy profi vendéget, majd miután ő feloldotta a gátlásokat, a nézőket kérik meg, álljanak ki, és mondjanak el egy velük történt esetet az adott témában.

Az első ilyen napra én is elmentem az újranyitott Cökxpônba, az első kultúrkocsmába Budapesten, ahol az udvaron gyárkémény is található (én legalábbis nem tudok még egy ilyet mondani). Ilyen:

Az egyik asztalnál kedvenc mesélőm, Berecz András üldögélt egy sör mellett. Ő volt az első Storytelling Slam rendezvény vendége. Kezdés után gyorsan belekezdett a mesélésbe.

Természetesen fantasztikus volt. Már akkor is elszédülsz, ha András mondatait megpróbálod nyelvtani szempontok szerint, vagy a történet fonalát göngyölítve követni, ha marad még egy kis készséged a mondanivalót is kihámozni, akkor képtelen vagy nem hangosan nevetve, elragadottan tapsolni.

András azonban negyed óra után visszaült a helyére, és átadta a stafétát. Kínos csend, ki legyen az első? Az első magyarországi Storytelling Slam-résztvevő? Nehezen, de aztán akadt jelentkező, főleg a fő szervező Petra ráhatásának (evangélikus egyetemi lelkész, úgyhogy ebben van egy kis gyakorlata). Aztán még egy. Lassan beindultunk, a végén még a rádiótól érkező munkatárs is felállt, hogy - szigorúan kikapcsolt diktafon mellett - megosszon velünk egy pikáns történetet.

Én meg ott ültem, és éreztem, hogy nekem is ki kellene mennem. Le kellene megint győzni magamat, és megmutatni, hogy igenis lehetséges összefüggően beszélni. Az én fejemben ugyanis nagyon messze helyezték egymástól a beszédközpontot és az írással foglalkozó területet. Amikor beszélek, a gondolatok egészen más sorrendben követik egymást, és teljesen összekuszálódnak. Amikor leülök írni, kitisztul a fejem, és megállás nélkül ütöm a klaviatúrát.

Mit meséljek? Ezen gondolkoztam. Valami egyszerűt, nem kell flanc. A sztorik a "pikáns" szó köré kell hogy tömörüljenek, lehet tehát simán gasztro témát beemelni. Hol ettél legutóbb? A Nagyi palacsintázójában, épp néhány órája írtam meg a posztot ebből az élményből. Ez az, meséld el ezt és kész (a posztot itt találjátok).

Nem jó. A poszt tagolása, szerkesztése teljesen eltér attól, ami élővé, tanulságossá, frappánsá tesz egy sztorit. Kiállsz a színpadra, és csak annyit állítasz, hogy rejtélyes módon jó volt egy rossz alapanyagokból összerakott kaja? Majd intesz, hogy jöhet a függöny? Ne okozz csalódást, ne vesztegesd az emberek idejét, ők itt egy kerek valamit akarnak hallani. Egy blogposztban lehet nyitva hagyni a végét, mert utána jönnek a kommentek, meg az olvasók próbája: tényleg olyan rossz? Ott attól válik gömbölyűvé, itt magától kell annak lennie.

Hirtelen eszembe jutott egy bácsi, aki a palacsintázó mellett, egy kis erkélyen áll minden nap, és általában eléggé mérges. Az erkély alacsonyan, szinte az utcaszinttel egy síkban van, csakis azért lehet mégis erkélynek nevezni, mert az utcáról egy lépcső vezet lefelé, az erkély alá, a bejárathoz. Ez:

Hirtelen megláttam ebben a képben az abszurditást. Ahogy ott áll a bácsi ezen a semmin uralkodó erkélyen, a saját otthonában, egyben az utcán, és morog magában a járókelőkkel, akiktől csak egy karnyújtás választja el.

Ez a kép pont olyan ellentmondásos, mint a palacsinta. Na jó, nem pont úgy, de bele lehet magyarázni. Eszembe jutott, hogyan zárta le Berecz András egyik történetét: egy kövér plébánosról beszélt, aki az egyik vacsorája során a Pacsirta című festményt vette észre az Utolsó vacsora helyén, és ettől abbahagyta a rágást is. A képen a pacsirta alig látható, sokkal hangsúlyosabb a réten fekvő lány feneke. Így aztán, mondta András, ha nem találod a történet végét, keríts neki nagy feneket, így is lehet értelmet faragni a mesefolyamba.

Felálltam, szót kértem. Egész máshogy fest innen a közönség, ezért lefotóztam nektek, hogy lássátok, mivel szembesül a szónok:

Amikor tehát a történet végére értem, nálam a fenék a bácsi lett. Azt mondtam, nem tudom, hogyan lehetett jó az a palacsinta, de most megfogadom, hogy legközelebb, ha arra járok, veszek az erkélyes úrnak egyet belőle, és megkérdezem. Hátha ő megfejti a rejtélyt. Gyenge történet, gyenge lezárással, de kerek egész. És én mondtam el, egyedül.

Nagyon elégedett voltam magammal, jó érzés, amikor te nyersz, még ha csak egy egyszemélyes csatában is. Figyeljétek a fesztivál facebookos oldalán az eseményeket, és legközelebb ti is próbáljátok ki magatokat (különösen akkor, ha féltek a szerepléstől). Ma is lesz például Storytelling Slam, ezúttal a téma az "antik", a vendég Dr. Németh György ókortörténész. Ajánlott adomány 500 forint, az összeget az kapja, akit a közönség egy névtelen, kalapos szavazás után a legjobbnak választ.

A Nagyi palacsintázója a Batthyány téren igazi legenda. Mivel éjjel-nappal nyitva van, a partiban megfáradt főiskolások-egyetemisták egyik törzshelye, ezekben a körökben az a szóbeszéd járja, hogy ez egy remek hely, kitűnő palacsintákat adnak. A főiskola alatt én is ettem itt néhányszor, azóta nem jártam itt, és a blogon sem emlékeztem még meg róla, mert a fenti szóbeszéddel nem teljesen értek egyet.

Most viszont megváltozott a helyzet, mert ezen a környéken szakadt rám az éhség, és gondoltam, irány a nosztalgia. De most olyat kértem, amit eddig nem: Nagyi túrós palacsintáját.

Örömmel nyugtáztam, hogy az eladó még mindig zacskót húz a kezére, mielőtt a pénzhez nyúl, az ételt nem keveri a piszkos anyagiakkal. Elővesz egy kész, megsütött palacsintát, ráken valamit, lehajol a pult alá, megint egy réteg, hátrafordul, véget nem érő mozdulatsor. Az eredmény ez, ami a maga nemében egy kész csoda:

Meg is mondom miért. Külön-külön kóstolva az alapanyagokat azt kell állítani, hogy ez a palacsinta nem jó. Áll egyszer ugye egy mikrózott palacsintából, ami - mivel nem frissen készül -, mérsékelten élvezhető. Van benne még túró, darabos, íztelen, nem jó. Ott van még mellette egy nagy adag olcsó mogyorókrém, meg egy adag folyós tejszínhab. Az egészre csokireszeléket szórnak, meg három-négy konzervcseresznyét.

Papíron ez a sok silány étel együtt is silány. De a Nagyinál nem. Összeeresztve ezeket valami félelmetes alkímiai folyamat zajlik le, és a végeredmény egészen ehető. Mondhatnám, hogy szinte finom, bár a szónak valami új, pazarló értelmében. Egy nagy, hedonista élmény, hiszen fogalmad sincs, hogy a következő falatnál a tejszínhab vagy a csokikrém folyik ki a szádból. A végén a villáddal még a tányér alját kaparászod, hátha jut még egy kis anyag rá. És nagy önuralom kell ahhoz, hogy egy pillanatra se változz át falógéppé, miközben eszed, hogy végig tudatában legyél a külvilágnak.

Kiírva 380 forint, de 320-at kérnek érte minden alkalommal. Már kétszer kipróbáltam. És ha arra járok, megint bemegyek.

Ez egy kész rejtély.