Na, kinek izzad már a tenyere ettől a felhívástól? Nekem igen, nem szeretek sok ember előtt beszélni. Írni az más, az feldob, beszélni félek. Épp ezért az utóbbi években belementem pár ilyen alkalomba, hogy legyőzzem. Most is így történt. De menjünk sorjában.

Többször írtam nektek az első budapesti mesemondó fesztiválról, a Holnemvoltról, ahol a világ különböző pontjaiból érkezett vándormesélők utaztatnak minket, meghallgathatunk perui, izlandi, amerikai, ázsiai meséket. Ez csak nekünk tűnik furcsának, új dolognak, az Egyesült Államokban már egyetemen tanítják a storytellinget, mint előadóműfajt (Zalka Csenge mesemondó jelenleg is ott tanul), Wayqui perui barátom pedig egyenesen ebből él. Járja a világot, és mesél.

Már kétszer megrendezték a fesztivált (első és második beszámolóm), de a készítők úgy gondolták, ideje még komolyabban bevonni a budapestieket a mesemondásba. Úgy döntöttek, minden hónapban megrendeznek egy mesélős rendezvényt, ahová meghívnak egy profi vendéget, majd miután ő feloldotta a gátlásokat, a nézőket kérik meg, álljanak ki, és mondjanak el egy velük történt esetet az adott témában.

Az első ilyen napra én is elmentem az újranyitott Cökxpônba, az első kultúrkocsmába Budapesten, ahol az udvaron gyárkémény is található (én legalábbis nem tudok még egy ilyet mondani). Ilyen:

Az egyik asztalnál kedvenc mesélőm, Berecz András üldögélt egy sör mellett. Ő volt az első Storytelling Slam rendezvény vendége. Kezdés után gyorsan belekezdett a mesélésbe.

Természetesen fantasztikus volt. Már akkor is elszédülsz, ha András mondatait megpróbálod nyelvtani szempontok szerint, vagy a történet fonalát göngyölítve követni, ha marad még egy kis készséged a mondanivalót is kihámozni, akkor képtelen vagy nem hangosan nevetve, elragadottan tapsolni.

András azonban negyed óra után visszaült a helyére, és átadta a stafétát. Kínos csend, ki legyen az első? Az első magyarországi Storytelling Slam-résztvevő? Nehezen, de aztán akadt jelentkező, főleg a fő szervező Petra ráhatásának (evangélikus egyetemi lelkész, úgyhogy ebben van egy kis gyakorlata). Aztán még egy. Lassan beindultunk, a végén még a rádiótól érkező munkatárs is felállt, hogy - szigorúan kikapcsolt diktafon mellett - megosszon velünk egy pikáns történetet.

Én meg ott ültem, és éreztem, hogy nekem is ki kellene mennem. Le kellene megint győzni magamat, és megmutatni, hogy igenis lehetséges összefüggően beszélni. Az én fejemben ugyanis nagyon messze helyezték egymástól a beszédközpontot és az írással foglalkozó területet. Amikor beszélek, a gondolatok egészen más sorrendben követik egymást, és teljesen összekuszálódnak. Amikor leülök írni, kitisztul a fejem, és megállás nélkül ütöm a klaviatúrát.

Mit meséljek? Ezen gondolkoztam. Valami egyszerűt, nem kell flanc. A sztorik a "pikáns" szó köré kell hogy tömörüljenek, lehet tehát simán gasztro témát beemelni. Hol ettél legutóbb? A Nagyi palacsintázójában, épp néhány órája írtam meg a posztot ebből az élményből. Ez az, meséld el ezt és kész (a posztot itt találjátok).

Nem jó. A poszt tagolása, szerkesztése teljesen eltér attól, ami élővé, tanulságossá, frappánsá tesz egy sztorit. Kiállsz a színpadra, és csak annyit állítasz, hogy rejtélyes módon jó volt egy rossz alapanyagokból összerakott kaja? Majd intesz, hogy jöhet a függöny? Ne okozz csalódást, ne vesztegesd az emberek idejét, ők itt egy kerek valamit akarnak hallani. Egy blogposztban lehet nyitva hagyni a végét, mert utána jönnek a kommentek, meg az olvasók próbája: tényleg olyan rossz? Ott attól válik gömbölyűvé, itt magától kell annak lennie.

Hirtelen eszembe jutott egy bácsi, aki a palacsintázó mellett, egy kis erkélyen áll minden nap, és általában eléggé mérges. Az erkély alacsonyan, szinte az utcaszinttel egy síkban van, csakis azért lehet mégis erkélynek nevezni, mert az utcáról egy lépcső vezet lefelé, az erkély alá, a bejárathoz. Ez:

Hirtelen megláttam ebben a képben az abszurditást. Ahogy ott áll a bácsi ezen a semmin uralkodó erkélyen, a saját otthonában, egyben az utcán, és morog magában a járókelőkkel, akiktől csak egy karnyújtás választja el.

Ez a kép pont olyan ellentmondásos, mint a palacsinta. Na jó, nem pont úgy, de bele lehet magyarázni. Eszembe jutott, hogyan zárta le Berecz András egyik történetét: egy kövér plébánosról beszélt, aki az egyik vacsorája során a Pacsirta című festményt vette észre az Utolsó vacsora helyén, és ettől abbahagyta a rágást is. A képen a pacsirta alig látható, sokkal hangsúlyosabb a réten fekvő lány feneke. Így aztán, mondta András, ha nem találod a történet végét, keríts neki nagy feneket, így is lehet értelmet faragni a mesefolyamba.

Felálltam, szót kértem. Egész máshogy fest innen a közönség, ezért lefotóztam nektek, hogy lássátok, mivel szembesül a szónok:

Amikor tehát a történet végére értem, nálam a fenék a bácsi lett. Azt mondtam, nem tudom, hogyan lehetett jó az a palacsinta, de most megfogadom, hogy legközelebb, ha arra járok, veszek az erkélyes úrnak egyet belőle, és megkérdezem. Hátha ő megfejti a rejtélyt. Gyenge történet, gyenge lezárással, de kerek egész. És én mondtam el, egyedül.

Nagyon elégedett voltam magammal, jó érzés, amikor te nyersz, még ha csak egy egyszemélyes csatában is. Figyeljétek a fesztivál facebookos oldalán az eseményeket, és legközelebb ti is próbáljátok ki magatokat (különösen akkor, ha féltek a szerepléstől). Ma is lesz például Storytelling Slam, ezúttal a téma az "antik", a vendég Dr. Németh György ókortörténész. Ajánlott adomány 500 forint, az összeget az kapja, akit a közönség egy névtelen, kalapos szavazás után a legjobbnak választ.