A Nagyi palacsintázója a Batthyány téren igazi legenda. Mivel éjjel-nappal nyitva van, a partiban megfáradt főiskolások-egyetemisták egyik törzshelye, ezekben a körökben az a szóbeszéd járja, hogy ez egy remek hely, kitűnő palacsintákat adnak. A főiskola alatt én is ettem itt néhányszor, azóta nem jártam itt, és a blogon sem emlékeztem még meg róla, mert a fenti szóbeszéddel nem teljesen értek egyet.
Most viszont megváltozott a helyzet, mert ezen a környéken szakadt rám az éhség, és gondoltam, irány a nosztalgia. De most olyat kértem, amit eddig nem: Nagyi túrós palacsintáját.
Örömmel nyugtáztam, hogy az eladó még mindig zacskót húz a kezére, mielőtt a pénzhez nyúl, az ételt nem keveri a piszkos anyagiakkal. Elővesz egy kész, megsütött palacsintát, ráken valamit, lehajol a pult alá, megint egy réteg, hátrafordul, véget nem érő mozdulatsor. Az eredmény ez, ami a maga nemében egy kész csoda:
Meg is mondom miért. Külön-külön kóstolva az alapanyagokat azt kell állítani, hogy ez a palacsinta nem jó. Áll egyszer ugye egy mikrózott palacsintából, ami - mivel nem frissen készül -, mérsékelten élvezhető. Van benne még túró, darabos, íztelen, nem jó. Ott van még mellette egy nagy adag olcsó mogyorókrém, meg egy adag folyós tejszínhab. Az egészre csokireszeléket szórnak, meg három-négy konzervcseresznyét.
Papíron ez a sok silány étel együtt is silány. De a Nagyinál nem. Összeeresztve ezeket valami félelmetes alkímiai folyamat zajlik le, és a végeredmény egészen ehető. Mondhatnám, hogy szinte finom, bár a szónak valami új, pazarló értelmében. Egy nagy, hedonista élmény, hiszen fogalmad sincs, hogy a következő falatnál a tejszínhab vagy a csokikrém folyik ki a szádból. A végén a villáddal még a tányér alját kaparászod, hátha jut még egy kis anyag rá. És nagy önuralom kell ahhoz, hogy egy pillanatra se változz át falógéppé, miközben eszed, hogy végig tudatában legyél a külvilágnak.
Kiírva 380 forint, de 320-at kérnek érte minden alkalommal. Már kétszer kipróbáltam. És ha arra járok, megint bemegyek.
Ez egy kész rejtély.