Múlt héten Budapesten járt El Wayqui, a perui mesemondó, akivel a tavalyi, első Holnemvolt Mesemondó Fesztiválon barátkoztam össze. Ha pedig már itt járt, el is mondott nekünk néhányat az utánozhatatlan stílusú és tisztaságú perui történetekből, amik közül néhányat sikerült felvennem (sajnos nagyon visszhangzott a terem, remélem értitek a fordítást).

Egy perui mese arról, miért ugatnak a kutyák:

Egy afrikai mese arról, melyik a legerősebb lény a Földön:

Egy földműves történet, kék kavicsokkal:

Áprilisban egyébként már a második Holnemvolt Fesztivált rendezték meg, természetesen én is ott voltam, hiszen a tavalyi rendezvény hangulata teljesen elvarázsolt. Nálunk még csak ilyen gyerekcipőben jár az újra feltalált műfaj, amit régen mesélésnek hívtak, most pedig storytelling néven ismerkedünk vele, és egy kis frissítésen esett át. Vannak olyan helyei a világnak, ahol el sem felejtették a közösségi mesélés élményét, máshol viszont teljesen újra kell tanulni ezt. Hogy miért ülünk a földre bamba vigyorral az arcunkon, egy mesemondó lábai elé, és bámulunk fel úgy, mint a gyerekek, és hogy ez milyen jó.

Tavaly norvég, osztrák, erdélyi, perui és egyesült államokbeli mesemondókat, idén olasz, görög, New York-i és persze magyar meséket hallgattam a kétnapos fesztiválon. A hangulat idén is nagyon családias volt, miután Berecz András lesétált a színpadról, elvegyült a beszélgetők között, én majdnem nekiszaladtam, zavaromban kezitcsókolomot köszöntem neki (most már én is igazolom, hogy a rajongók válogatott hülyeségeket képesek művelni), a Kossuth-díjas folklórkutató, mesemondó meg jókedvűen lapogatta a vállamat. Semmi baj.

Idén úgy döntöttek, havonta egy mesemondót külön is lehívnak, így Wayquihoz hasonlóan mások is érkeznek majd, hogy a "storytelling" ne csak évente egyszer legyen jelen Budapesten. Sok sikert nekik hozzá, én ott leszek az első sorban.

És a facebookos oldalunkon nektek is elküldöm az időpontokat.