A BKK honlapjára felkerült Vitézy Dávid lakossági fórumon tartott előadásának anyaga, valamint néhány látványterv a Budai fonódó villamos kiépítéséről, ami a most elhangzott információk szerint 2014-2015-re valósul meg. Hát ilyen lesz:

A látványterveken lehet látni, ahogy az újonnan épített sínek a Bem rakpart mentén haladnának egy Bem téri és egy Margit hídi megállóval, majd a budai hídfőnél összekötik az északról és a Széll Kálmán tér felől érkező vonalakkal. Itt pedig ez történik:

A mai 17-es villamos helyett, amely jelenleg a Margit híd budai hídfőjéig közlekedik a Bécsi út Vörösvári úti csomópontjától, összesen három villamosjárat: a 19-es, a 41-es és a 61-es közlekedne a Bécsi úton és a Frankel Leó utcában. A 17-es villamosjárat helyett tehát a 19-es és a 41-es járatok pedig mai Batthyány téri végállomásuk helyett a Vörösvári úti csomópontig közlekednének, egész nap ütemes 7-8 percenkénti villamosközlekedést biztosítva. Így tehát átszállás nélkül lehet majd Észak-Budáról eljutni akár a Szent Gellért térre, akár a Clark Ádám térre, vagy épp a Tabán térségébe, a Móricz Zsigmond körtérre, illetve Kamaraerdőbe, vagy a Kelenföldi pályaudvarig.

A projekt másik ága az Óbudáról induló 61-es viszonylat, amely a Vörösvári úti csomóponttól indulva a Török utcán át csatlakozna a 4-es, 6-os villamosok vonalára, majd áthaladna a Széll Kálmán téren, és a Déli pályaudvar – Alkotás utca – BAH-csomópont – Villányi út útvonalon érné el a Móricz Zsigmond körteret. A 61-es járatok meghosszabbítása tehát ugyancsak átszállás nélküli utazást kínál Buda számos forgalmas csomópontjára. 17-esnél sokkal sűrűbben közlekedik majd, átlagosan négy-öt percenként, jóval vonzóbb, sűrűbb, színvonalasabb szolgáltatást kínálva.

Vitézy előadásában kitért a kapcsolódó projektekre is, többek között megemlítésre került a Külső Bécsi úti villamosvonal kiépítése és az 1-es villamosvonal meghosszabbítása a Fehérvári útig.

Budapest tehát egyre jobban ráfekszik arra, ami egyébként is az erőssége: a villamosvonalra (a Rákóczira tervezett villamosról is írtunk már a héten). A kötöttpálya előnyei mellett pedig ez a projekt azért is üdvözölhető, mert tök nyilvánvaló problémákat old meg, amik megszűnésével sokkal jobb lesz a közlekedés.

A TED 2013 konferencia legújabban feltöltött előadásait nézegettem, amikor valahogy odaértem Sugata Mitra beszédéhez. (Angol felirat a videó alján állítható be mellé)

Az indiai professzor arról beszél (gyorsan összefoglalom, mert magyar felirat nincs a videóhoz), hogy az oktatási rendszer, órák, a jelenlegi szabályok szerinti iskolák idejétmúltak, mert egy olyan korból származnak, amikor erre volt szükség. Ma meg másra van.

Mitra a jelenlegi oktatási minták megszületését 300 évvel ezelőttire saccolja, a brit birodalom idejére. Egy hatalmas birodalmat kellett irányítaniuk, telefon, számítógép nélkül, csak kézzel írott papírok segítségével és egy rakás hajóval. A britek viszont megcsinálták, létrehoztak egy globális méretű számítógépet, emberekből. A bürokráciát.

Bürokratákat pedig iskolákban neveltek, olyan helyeken, ahol minden diáknak korlátozott a mozgástere, emiatt a végén olyan hasonlóvá válnak egymáshoz, hogy a világ bármely pontján el tudták látni a feladatukat, azonnal. Egy olyan rendszerben tanultak, ahol büntetés és jutalmazás van kilátásban a teljesítésért cserébe, ezt pedig sokan fenyegetésként élik meg, ami viszont, ironikus módon, a modern neurológiai kutatások szerint blokkolja a tanulásért felelős agyi részeket. És ez az a rendszer Mitra szerint, ami máig velünk van, és amire többé nincs szükségünk, mert lejárt az ideje.

Miért mondja ezt? Tudni kell róla, hogy 1999-ben ő hozta létre a Hole in the Wall projektet. Beállítottak egy számítógépet a világ eldugott pontjaira, a falba, és a gyerekek szabadon használhatták. A számítógépen sok esetben elérhető volt egy rakás olyan tananyag, amit az iskolákban is nehezen tanítanak meg a gyerekeknek, ráadásul angolul, amit ott nem nagyon beszélt senki. Mégis, körülállták a kíváncsi fiatalok, és egymást segítve végül egy csomó mindenre rájöttek maguktól. Mitra ekkor hallotta először, egy gyerek szájából, hogy ők "megtanították magukat" néhány dologra, hogy rájöjjenek a válaszokra.

Mitra megismételte a kísérletet sok helyen, iskolákban is. Odaadott a gyerekeknek egy számítógépet, feltett egy nagyon tág és nehezen megválaszolható kérdést, megmondta, hogy egyébként tök nehéz erre rájönni, és hátralépett. Működött, a gyerekek egymást segítették, kerestek, az adatok közül kihámozták a nekik hasznosat, és élvezték az egész nyomozósdit.

Mitra pedig annyira hisz ebben a módszerben, hogy elindította a School in the Cloud mozgalmat. Úgy gondolja, hogy nincs szükség már iskolákra, a diákoknak kell egy hely, ahol összegyűlhetnek, ahol figyel rájuk egy jóságos nagyi (aki kellően elcsodálkozik, milyen okosak ezek a fiatalok), kell nekik egy számítógép és egy kérdés, amit megválaszolhatnak. A fiúk másképp gondolkoznak, mint a lányok? Lehet bármi kisebb, mint nulla? Mi az irónia? Van élet más bolygókon is? Érdekes, mindenkit érdeklő kérdések, amik megválaszolása során egy rakás új dologgal találkozhatnak a diákok, miközben megtanulnak válogatni a keresési eredmények között, megtudják, mely információ megbízhatatlan, és melyik hasznos.

Csupa olyan dolgot tehát, amit az életben is használniuk kell.

A SOLE rendszere, meg ez az egész elképzelés szerintem nagyon előremutató, inspiráló, és az oktatás megreformálásának ideáját egy olyan magas szintre emeli, amiről sokan nem is álmodtunk. DE.

A beszédből én azt érzékeltem, hogy a School in the Cloud leginkább a harmadik világban jönne jól, hogy a tanárok híján is tudjanak a gyerekek tanulni, egymást tanítani, így legyen lehetősége az ott élő gyerekeknek kiemelkedni a környezetükből. Csakhogy pont egy másik, ugyancsak nemrég feltöltött TED-videó árulkodik arról, milyen nehéz kitörni mondjuk egy ősi rítusok szerint élő, kenyai nőnek:

Most nyílt, még a nyitóbulin is ott voltunk. Élő bizonyságul álljon itt ez a fotó, leképeztük az Attraktor kamerán inneni stábját a bárpultnál:

Egyúttal az egész cikkben szemérmetlenül használom a buliról készült hivatalos képeket, amiket a Méter facebookos oldaláról nyúltam. Csak szólok.

Beültünk inni, és a feladatot teljesítettük. Ahogy a Méter is. Lett egy újabb, ötletesen berendezett kocsma Budapesten. Mert a Méter jól néz ki, gondolkodtak rajta, vagy legalább eljártak más helyekre ötleteket gyűjteni. Ott van a ketrec például, ami bárpult, körbe lehet ülni, körbe ki is szolgálnak. Felette meg a befőttesüvegbe dugott izzók, ezek is jól néznek ki, ezekkel se most találkozunk először:

Az viszont, hogy dögös ikercsajok szolgálnak ki, olyan jóság, amivel kontinensenként ha egy hely tudja megkülönböztetni magát a többiektől, emiatt tehát mindenképp érdemes elnézni a Méterbe (az első fotó nem előnyös!):

A trükk egyébként az a helyben, hogy mindent méterben mérnek. A szendvics 33 centis, szóval egyharmad méter:

Adnak méternyi piát, ami ha jól értettem, egy liter.

Kint van a falon, hogy mi-hány méterre van a Métertől.

A pöcsödet a vécében nem mérik le. A másikban sem.

Az árak egyébként átlagos belvárosiak, a kínálat is. Miközben kint cigizgettünk a nyitónapon is telt házas Méter előtt, arról beszélgettünk, hogy mennyi jó hely van már Budapesten, és milyen nehéz kitűnni közülük. Fantasztikus lett volna a Méter öt éve? Az hát! Most viszont, hogy számos hasonlóan színvonalas hely nyílt nem a városban, nem a kerületben, de az utcában, nehéz olyat dobni, amire mindenki felkapja a helyét.

Nem is biztos, hogy kell. Talán az is elég lesz, ha a város csupa-csupa jó hellyel lesz tele, és szépen-lassan eltűnnek a rossz helyek. Az jó lesz.

Méter
Budapest, Kazinczy utca 31
Nyitva: 16:00-02:00

Tovább küzdünk a panírozott zsírral: egy újabb magyaros étterembe látogattunk el, ezúttal azonban nem a Kispiac-Pesti disznó-tengelyen mozogtunk, inkább rebootoltuk a sorozatot és visszatértünk a Kádárral meg a Norbi étkezdével megkezdett alapokhoz.

A Kívánság étkezde a hetedik kerületben található, de nem a Kazinczy környékén, hanem kijjebb, sokkal kijjebb, túl a Nagykörúton, ahová turistából még a kelet-európai sem jut el. Ez erősen szűri a közönséget, nincs tele külföldiekkel, mint a Kádár, de a kockás abrosz, a tulajnál fizetés bediktálás alapján, meg a magyaros vonal stimmel. A fogyasztók láthatóan törzsvendégek, mindenki ismer mindenkit, munkások és a kormányzati hullámvasútból kimaradt értelmiségiek vannak bent, akik elhanyagolhatóan szűk közös halmazt alkotnak a Costes vendégeivel. Aztán persze lehet, hogy tévedek, mert amikor ott jártam, a mögöttem ülők épp a kettős könyvelés előnyeiről beszélgettek, ami a Michelin-csillagos éttermekben is érdekes téma lehet.

Vicces módon pont a Malév csődje miatt lett az egyik legnépszerűbb úti cél Európában Budapest, legalábbis ezt mondta a Vista utazási iroda vezetője, Kurucz János az MTI-nek. A fickó szerint a nemzeti légitársaság helyére olyan fapadosok jöttek, amik számos új várossal kötötték össze Budapestet, és ezekből a városokból aztán érkeznek is rendesen a turisták.

Nem a négy meg ötcsillagos hotelekbe, nem a Michelin-csillagos éttermekbe, hanem a panziókba, diákszállásokra, kisebb büfékbe, de egyrészt ezek is legalább annyira magyarosak, sőt, sokkal inkább azok, mint az arctalan luxusszolgáltatások, másrészt meg aki fiatalon ideszokik, könnyen lehet, hogy idősebben, amikor már több pénze lesz, megnézni nálunk magának azokat a csillagokat is.

Lényeg, hogy aki gyakran jár mostanában esténként a Kazinczy környékén, biztos találkozott már azokkal a hullámokban érkező emberhordákkal, amik sötétedés után ellepik az utcákat. A hordát itt a dinamikára és nem a viselkedésre értem. Egymást váltját a nyolc-tízfős külföldi csoportok (ha strandpapucsot hordanak és nincs rajtuk pulóver meg kabát, akkor tuti angolok), a Kazinczyban, Madách téren, Gozsdu udvarban és a merőleges utcákban egyszerűen nem tud úgy megnyílni hely, hogy megússzak a telt házat (ha mégis, mi elrontjuk a mókát). Annyira él ez a része a városnak, mintha nem is egy recesszióba süllyedő, kiégett, pesszimista, ráadásul a közelmúltig elég szürke és hideg kelet-európai fővárosban lennénk, hanem valami tomboló mediterrán buliban. És ez jó.

És az sem baj, ha ezek a turisták elkerülik a Costest vagy az Onyxot (persze jó lenne, ha más turisták meg felkeresnék ezeket és a Gault et Millau többi toplistás helyét), hiszen feltöltik a menő kis büféket, a romkocsmákban csak esznek valamit és végül úgyis az lesz, hogy hazamennek, és elmesélik, hogy milyen jó volt itt nekik Budapesten (mínusz a lestrapált metró, a rossz fej bolti eladók, a BKV-ellenőrök és taxishiénák, amikre a leggyakrabban panaszkodnak), meg kipróbálják majd a fürdőket (Veli bej!) a világ hetedik legszebb vonalának választott 2-es villamost, a világ ötödik legszebbjének választott margitszigeti futópályát, és talán egy nap mi is elhisszük, hogy jó hely ez a Budapest, csak sok itt a köcsög (not).