A TED 2013 konferencia legújabban feltöltött előadásait nézegettem, amikor valahogy odaértem Sugata Mitra beszédéhez. (Angol felirat a videó alján állítható be mellé)

Az indiai professzor arról beszél (gyorsan összefoglalom, mert magyar felirat nincs a videóhoz), hogy az oktatási rendszer, órák, a jelenlegi szabályok szerinti iskolák idejétmúltak, mert egy olyan korból származnak, amikor erre volt szükség. Ma meg másra van.

Mitra a jelenlegi oktatási minták megszületését 300 évvel ezelőttire saccolja, a brit birodalom idejére. Egy hatalmas birodalmat kellett irányítaniuk, telefon, számítógép nélkül, csak kézzel írott papírok segítségével és egy rakás hajóval. A britek viszont megcsinálták, létrehoztak egy globális méretű számítógépet, emberekből. A bürokráciát.

Bürokratákat pedig iskolákban neveltek, olyan helyeken, ahol minden diáknak korlátozott a mozgástere, emiatt a végén olyan hasonlóvá válnak egymáshoz, hogy a világ bármely pontján el tudták látni a feladatukat, azonnal. Egy olyan rendszerben tanultak, ahol büntetés és jutalmazás van kilátásban a teljesítésért cserébe, ezt pedig sokan fenyegetésként élik meg, ami viszont, ironikus módon, a modern neurológiai kutatások szerint blokkolja a tanulásért felelős agyi részeket. És ez az a rendszer Mitra szerint, ami máig velünk van, és amire többé nincs szükségünk, mert lejárt az ideje.

Miért mondja ezt? Tudni kell róla, hogy 1999-ben ő hozta létre a Hole in the Wall projektet. Beállítottak egy számítógépet a világ eldugott pontjaira, a falba, és a gyerekek szabadon használhatták. A számítógépen sok esetben elérhető volt egy rakás olyan tananyag, amit az iskolákban is nehezen tanítanak meg a gyerekeknek, ráadásul angolul, amit ott nem nagyon beszélt senki. Mégis, körülállták a kíváncsi fiatalok, és egymást segítve végül egy csomó mindenre rájöttek maguktól. Mitra ekkor hallotta először, egy gyerek szájából, hogy ők "megtanították magukat" néhány dologra, hogy rájöjjenek a válaszokra.

Mitra megismételte a kísérletet sok helyen, iskolákban is. Odaadott a gyerekeknek egy számítógépet, feltett egy nagyon tág és nehezen megválaszolható kérdést, megmondta, hogy egyébként tök nehéz erre rájönni, és hátralépett. Működött, a gyerekek egymást segítették, kerestek, az adatok közül kihámozták a nekik hasznosat, és élvezték az egész nyomozósdit.

Mitra pedig annyira hisz ebben a módszerben, hogy elindította a School in the Cloud mozgalmat. Úgy gondolja, hogy nincs szükség már iskolákra, a diákoknak kell egy hely, ahol összegyűlhetnek, ahol figyel rájuk egy jóságos nagyi (aki kellően elcsodálkozik, milyen okosak ezek a fiatalok), kell nekik egy számítógép és egy kérdés, amit megválaszolhatnak. A fiúk másképp gondolkoznak, mint a lányok? Lehet bármi kisebb, mint nulla? Mi az irónia? Van élet más bolygókon is? Érdekes, mindenkit érdeklő kérdések, amik megválaszolása során egy rakás új dologgal találkozhatnak a diákok, miközben megtanulnak válogatni a keresési eredmények között, megtudják, mely információ megbízhatatlan, és melyik hasznos.

Csupa olyan dolgot tehát, amit az életben is használniuk kell.

A SOLE rendszere, meg ez az egész elképzelés szerintem nagyon előremutató, inspiráló, és az oktatás megreformálásának ideáját egy olyan magas szintre emeli, amiről sokan nem is álmodtunk. DE.

A beszédből én azt érzékeltem, hogy a School in the Cloud leginkább a harmadik világban jönne jól, hogy a tanárok híján is tudjanak a gyerekek tanulni, egymást tanítani, így legyen lehetősége az ott élő gyerekeknek kiemelkedni a környezetükből. Csakhogy pont egy másik, ugyancsak nemrég feltöltött TED-videó árulkodik arról, milyen nehéz kitörni mondjuk egy ősi rítusok szerint élő, kenyai nőnek:

(Angol felirat a videó alján állítható be mellé)

Ez is egy remek beszéd, és pont arról tanúskodik, mennyit jelent egy iskola alapítása ezeken a területeken. Hogy az iskola, mint szervezet, mennyire megváltoztatja a közösséget, egy új korszakot indít el, és teszi boldogabbá az életét az addig eleve elrendelt sorsú gyermekeknek.

A helyzet az, hogy én szimpatizálok a SOLE elképzelésével, de még túlságosan előrehaladott víziónak tartom a School in the Cloud rendszerét. Valójában meg lehet valósítani egészen elképesztő iskolákat, a hagyományos keretek között, akár a magyar oktatási rendszer keretein belül is. Az egyik barátom vett részt évekkel ezelőtt egy vidéki gimnázium megalapításában, egy olyan iskoláéban, amiről azóta is mindenkinek lelkesen mesélek. Ebben az iskolában olyan gyerekeket nevelnek, akik először megtalálják magukban az érdeklődést (az első évben ez a fő feladatuk), majd összpontosítanak arra, hogy elsajátítsák az azzal járó tanulást, miközben egy rakás készségfejlesztő és művészeti órán vesznek részt egy olyan közösségben, ahol egymást segítik a diákok.

Vagyis az iskola még nem lejárt dolog, csak másként kell ránézni. Először azt kell megtanulni, hogy a közösség találja meg a célját, mint ahogy a közösségben lévő tanulók is, és aztán egymást bátorítva induljanak el efelé. Amíg nem jártam az iskolában, nem hittem volna, hogy ez lehetséges, főleg nem Magyarországon. De lehetséges. Ha ez megvan, lehet módosítani az eszközökön, és behozni a digitális technológiát, de ez egyelőre szintén csak egy utópia egy olyan országban, ahol a tanár a saját iPadjét viszi be az órákra, hogy azzal tegye izgalmassá az anyagot (ilyenről is tudok, egy győri iskolában).

És biztos vagyok abban is, hogy Sugata Mitra tanulmányait, amiket a világ minden táján végzett kísérleteiből állít össze (amiken mi is részt vehetünk), később elővehetjük majd, akkor, amikor ez már csak egy apró lépcsőfokot jelent majd az oktatás megreformálásában. De az irány szerintem jó.

A két videót meg ettől függetlenül is érdemes megnézni, mert nagyon inspirálóak.