A Gozsdu udvarról szóló poszt után lássunk egy szintén sok turistát magához csalogató budapesti helyszínt: a városligeti tavat és a Vajdahunyadvár környékét. Nemrég arra tekertem, és lefotóztam nektek egy átlagos hétköznap eseményeit.

Esküvői fotózás. Mögöttük névre szóló nyakláncokat vagy miket árulnak, egy gyorsan összecsukható mobilasztalról. A képen úgy látom, egy vattacukor is látható.

Fakardokkal vívnak az egyik eldugott sarokban, a turisták sikoltoznak a gyönyörtől. Azt gondolják, ez még mindig az a hátrafelényilazós nemzet.

Valamivel kevesebb beleéléssel harmonikázik Ludas Matyi a Mezőgazdasági Múzeum előtt. Ha valaki fotózza, de nem dob pénzt, arra haragszik. A képen épp egy fotósra néz szúrósan. Én megúsztam.

Az új őrület: wakeboard a városligeti tavon. 8000 egy óra a vízen, 10 ezer, ha nincs cuccod, és 12 ezer, ha oktatni is kell. A pálya nem túl bonyolult, oda-vissza húznak, meg vannak ugratók a profibbaknak. Az egyik szervező, egy lábujjig simára borotvált testépítő felhívta a figyelmemet, hogy az egy óra a vízen tartózkodást jelenti, ha pihensz, mert elfáradtál, az nem számít bele az árba.

A két leggyakoribb látványelem egy képen: fűben fetrengés és kutyaúsztatás.

A tó egyébként pont a Felvonulási tér felőli oldalon megindult a fertő irányába, új értelmet adva ezzel a mellette lévő Szaft nevű helynek. Ki miből szeretne tunkolni, ugye. Itt egyébként nagyon sokan tunkolnak, szóval bejött a pörköltszaftos elgondolás.

Esténként a Műcsarnok terasza dugig van emberekkel, szól a zene, nevetgél mindenki, aztán biciklivel hazaindul, úgy általában ezt a hangulatot szeretném itt látni errefelé, több helyen is.

Sajnos ennek ellenére a környék még mindig nincs felkészülve az ide látogatókra, hiányérzetem van. Az utcai bódékból árulják a kilencvenes éves Balatonjának színvonalát, a Szaft ugyan általában tele van, de egyedül kevés ide ötletes etetőnek. A víz tisztasága néhol kissé taszító, így a csónakozás és a wakeboard sem annyira vonzó. Na jó, a csobbanás miatt a wakeboard inkább mégis. Meg ők tisztítják is a vizet a pálya környékén.

Tök jó környék lehetne, ha az Ősbudavára mintájára valami átgondolt szerveződés indulna. Janicsárok meg müezzin nem kell, de jó lenne, ha nem a céltalan ténfergés és a fűben fekvés lenne errefelé a leggyakoribb testhelyzet, és az elszeparált jó helyek, programok, fakardozók valahogy összeérnének.

Ennek ellenére, és így is: imádom. Fetrengeni is jó itt.

Ígértem nektek korábban, hogy ellátogatok ide. Amikor az Élesztő megnyílt, és nem lehetett a környékén emberi ételt kapni, elkezdtem kutatni. Persze egyből belefutottam valami ehetetlenbe, aztán tovább próbálkoztam kevés sikerrel. A Petrus étterem azonban friss, első ránézésre szerethető, ráadásul a Vár:a Speiz szakácsa, Feke Zoltán séf nyitotta. Már az első percben kijelentette, hogy a cél itt is a Bib Gourmand, úgyhogy ígéretesnek tűnt a dolog.

Elhívtak még hónapokkal ezelőtt a megnyitóra is, amiről azonban nem írtam nektek. Egyrészt mert még nem volt kész az étlap, és így nem is arról kóstoltunk fogásokat. Másrészt a megnyitókban nem bízom, engem a hétköznapi színvonal érdekel, az, amivel ti is találkoztok, ha elmentek az adott helyre.

Az étterem belső tere már mutatja, mire gondol Feke, amikor a nagymama konyháját emlegeti. Egy régi, piros mérleg, csatos üvegek, kenyeres kosarak, befőttesüvegek sorakoznak a csipketerítővel letakart, nagyvonalúan fehérre festett faasztalokon, polcokon.

Az ételben is hasonló a filozófiája a tulajdonos-séfnek: azt állítja, comfort foodot szeretne felszolgálni. Azt hiszem, ezt valahogy úgy érti, hogy sallangmentes éttermi élményt kíván nyújtani. Itt nem kell eltartani a kisujjadat, otthoni ízeket kapsz, de nem a csárda-vonalon. Lehet tökfőzelék is, meg rántott hús, de kiváló alapanyagokból, de lehet Szent Péter hal is a fogás, mondjuk fatálon felszolgálva. A lényeg az, hogy az utóbbihoz is úgy kell hozzáállni, mint az előbbihez.

A bisztró környékéről még nem tettem említést, pedig kell. Ez az egyik titkos fegyver. A Ferenc tér ugyanis nem tartozik az ismertebb budapesti színterek közé, mégis szuper hely. Sok a zöld, az autós forgalom körben lekorlátozott, a járdaszint megegyezik az útszinttel, mint a sétálóutcákban. A Petrus ráadásul rámászik egy kicsit a térre: szinte kibuggyannak az asztalok az étteremből a fal nélküli portálon. Ha kiülsz ide, kicsit olyan, mintha a téren ücsörögnél, és még akkor is odavizionálod a friss levegőt, ha történetesen egy motor pöfög el melletted.

Mindig is megakadt a szemem a Tűzoltó utcai Aldi épületén. A Trafó szomszédságában lévő nyerstégla-homlokzatú épület minden évszakban rohadt jól néz ki, és az áruházlánc beköltözését jelző cégér is nagyon ízléses méretűre sikerült. Merthogy ilyen egy átlagos Aldi:

Ilyen pedig a Tűzoltó utcai:

Aztán nemrég pont az Aldi keresett meg minket, hogy miként tudnánk együttműködni, mi meg arra gondoltunk, hogy van egy rakás érdekes épületük, a legjobb lenne, ha azokról tudnánk meg néhány intim részletet, amit megoszthatunk veletek. Nemsokára már a helyszínen találkoztam Simon Pál hálózatfejlesztési vezetővel és Kendik Gézával a Studio A4 építész irodától, aki a felújítás-építkezés vezetője volt 2010-ben. Így született meg ez az írás.

Még korábban megtudtam, hogy a téglapépület egy lovarda volt eredetileg, az 1845-46-ban épült Mária Terézia laktanya részeként a századfordulón húzták fel (a tervei 1895-ben születtek). Bár a "felhúztak" könnyelműen hangzik, hiszen az épületet nagyon komolyan összerakták, az építész elmondása szerint a fém tartóvasak közül talán egyet kellett javítani, a többi 29 simán tartotta magát. "Szeretnénk mi ma ilyen szerkezeteket építeni, csak nem tudunk" - tette hozzá.

Aztán a kommunizmus, a BÁV-raktár sors (évtizedekig bútorraktárként üzemelt) sokat rontott az épület állapotán, állagmegóvásra nem sokat költöttek, ráadásul barbár módon nyúltak a műemlék jellegű épülethez. Az Aldi ezzel az állapottal szembesült, amikor megvásárolták az épületet a BÁV-tól, további fotók ebből az időből:

Orrán-száján ázott az épület, a téglafalak felújításra szorultak, egy ütött-kopott, rogyadozó valamiből kellett egy menő, friss, lendületes áruházat faragni. Noha elsőre látszott, hogy egyszerűbb (és sokkal olcsóbb) lenne az egészet lebontani, és egy szabványáruházat felhúzni a helyére, a német cég magyarországi vezetése kitartott az elképzelése mellett: maga a lovarda lesz az üzlet. Megtehették volna, hogy lebontják, megvásárolták a lovardát, de nem romboltak.

A beruházás jelentős része, értékben mintegy a fele az épület rekonstrukciójára ment el. A patkánytelepet kitakarították, a réseket betömték, a tartószerkezeteket megerősítették. A katedrál üvegeket utángyártották, aztán megint újra, amikor nem stimmelt tökéletesen a megmaradt példányokhoz. Ahol kellett, pótolták a téglákat (10-12 ezer téglát cseréltek), pedig nem volt könnyű: sok a sárga színű az épület falaiban, ami egyértelműen a korra utal, hiszen az ilyen színű agyagtéglákat az 1920-as évek után felváltotta mindenhol a vörös. Ezt beszerezni pedig nem könnyű.

A kialakítás végül az "épület az épületben" elv szerint valósult meg, vagyis egy Aldi-kapszulát helyeztek be a lovarda külső héja alá, ami dimenzióit tekintve megegyezik az áruházlánc szabványos méreteivel. Ez a megoldás két dolgot tesz lehetővé, ami mindenkinek jó: az egyik, hogy a kapszula és a külső héj közé el lehet helyezni a gépészet nagy részét, így nem kell a homlokzatot, tetőt csúfítani kültéri berendezésekkel, légtechnikai gépekkel satöbbi. A másik, hogy a lovarda épülete akkor is áll, ha a belső kapszulát valamiért kiemelik, így bármilyen más funkcióra is alkalmas lehet a későbbiekben. Érzékenyen nyúltak tehát az épülethez.

Erről árulkodik még egy apróság, ez a külön védelemmel ellátott, 1913-as cirill betűs írott tégla is, amit a parkolóban találunk, és aminek az eredete még a kiterjedt kutatásokat végzett építész számára is rejtély:

Odabent csak annyit érzékelünk, hogy a tér összeszűkül, ami utal a kapszulahatásra, de annyira megszoktuk ezt a látványt, hogy nem feltűnő a jelenség.

Ugyanúgy érezzük magunkat, mint bármelyik másik Aldiban - ami a vezetőségnek külön preferenciája egyébként. Amikor hátramegyünk a konyhába, az egyik ablakon kinézve látjuk a megoldást:

A nagy reklámmolinók és nagyra nőtt márkajelzések helyett tehát van egy patinás épület, a nagy, átlátszó üvegfelületek helyett korhű ablaktáblák és nyerstégla, aminek a szabálytalan elrendezését is trükkösen oldották meg: minden nap más brigádot állítottak az állványokra, összesen négyet, akik mindig az előző csapat munkáját folytatták. Így a szabálytalanság nem mesterkélt, valóban hasraütés-szerűen követik egymást a különböző színű alkotórészek, nincs se szándékolt szabályosság, se szándékolt szabálytalanság.

És a vásárlóknak igenis számít, hogy egy ilyen épületbe járnak bevásárolni. Beszélgettem az üzletvezető-helyettessel, aki elmondta, folyamatosan érdeklődnek, vizsgálják a vélt golyónyomokat az épület falán, dicsérik az üzletet. Mert az ember akkor is szereti a szépet, ha az árcímkét vizsgálva látja a szeme sarkából. Akkor is befogadja, akkor is hatással van rá. Az építészet jobban befolyásol minket, a hangulatunkat, mint gondolnánk, ezért élik meg sokan nehezen, amikor modern épületekkel találkoznak a századfordulós homlokzatok között. Pedig a szépség fontosabb a megszokásnál.

Egyvalamit szeretnének még elérni: a szomszédos Liliom parkot rányitni az épületre. Jelenleg egy kerítés választja el az Aldi egyre zöldebb parkolóját, bejáratát a tértől, ami nagyon sután néz így ki, az utólag épített téglakerítés sokat rombol az életbe visszahozott épület és a városszövet kapcsolatán. Eddig ellenállásba ütközött a bontása.

Az Aldi egyébként hasonló beruházást végez most is, ha az az épület elkészült, valószínűleg arról is lesz itt egy hosszabb írás.

Aldi, Budapest, IX.ker. Tűzoltó u. 10-16.
vezető tervező: Kendik Géza
építész munkatársak: Dóczy Viktória, Veszelik Péter, Salamon Dániel, Horváth Kristóf
díjak:
Média Építészeti Díja 2010 – döntős
2011 -  Építőipari Nívódíj

A posztot az Aldi támogatta

A Gozsdu udvar hosszú évekig igazi szellemtanya volt: leginkább külföldi befektetők vásároltak itt lakást, akik aztán sosem költöztek be. A válsággal aztán mint befektetés is érdektelenné vált a környék, és a 2008-as átadást követő években nem is járt itt senki. 2010. augusztusában, amikor az első Goubát rendezték a passzázson, még ezt írtuk: "egészen a közelmúltig inkább volt szellemudvar, mint élhető környezet."

Nem volt itt senki. Senki.

Aztán jött a Gouba, megnyílt néhány kávézó, majd még néhány, és valamikor tavaly nyáron elszabadult a pokol. Talán a Spílerrel kezdődött, Zsidai Roy új éttermének megnyitása után dőlt el, hogy a budapesti élet új központja már nem is a Kazinczy utca, hanem a Gozdsu lesz, és azóta annyi hely nyílt, és ezek annyira tele vannak, hogy leginkább egy mediterrán városban érzed magad, ha erre jársz. De a Gozsduból nem lett kirakodóvásár, nem lakták le úgy, mint a csupa rossz döntés hatására teljesen lepusztított Erzsébet teret, itt nyoma sincs a balkáni hangulatnak, ez sokkal inkább egy kis München némi Lisszabonnal. És ennek a formátumnak direkt kedvez, hogy a lakások többsége máshol élő külföldi befektető kezében van: őket nem zavarja, ha késő estig hangoskodnak a vendégek, akik közül nagyon sok amúgy is az udvarban kialakított apartmanokban száll meg.

Érdekes, hogy akármennyire is a budapesti élet központja lett a Gozsdu, sok ismerősünk még nem járt erre, szóval itt egy videó, amiből kiderül, hogy milyen a hangulat hétköznap délután (!) az udvarban. A legtöbb városrész szombat este is örülne az ilyen forgalomnak (a videó egyébként élvezhetetlenül ráz):

És akkor vegyük át a kedvenceinket, amikről már írtunk is: a Király utcai bejáratnál ott a Kolor, ahonnan a legtöbb hosszú budapesti éjszaka indul mostanában:

Vele szemben most nyitott meg a második DiVino, a Szent István téri bár után. Lehet inni a magyar borokat:

Szintén a Szent István tér közeléből indulva nyílt meg itt szintén a második bázisként a Pad Thai, ehető ázsiai kaja, elfogadható áron:

A Spílerbe akármikor akarsz bejutni, nehéz dolgod lesz, de jópofa, kicsit átdolgozott magyaros kajákért vagy hamburgerért ide érdemes benézned:

A Café Vianról csak egy homályos fotóm van, amit inkább be se rakok, viszont mellettük szól, hogy már akkor megnyitottak itt, amikor még senki más nem látott fantáziát a Gozsduban. És tőle nem messze van az Arborétum, aminek az a hatalmas előnye, hogy kicsit szellősebb, félreesőbb helyen van, mint a passzázs főcsapása, könnyebben kapsz este levegőt:

A Yiddishe Mamma Miában többször ettünk már nagyon jót:

Ahogy a 2Spaghiban is (a személyzet alapvetően olaszul beszél, de ha muszáj, megszólalnak angolul is. Magyarul csak pár szó megy):

És végre van cégtáblája a BeerCO-nak, Budapest legviccesebb sörözőjének, ami már nem annyira elhagyatott, mint az írásunk előtt, de még mindig tele van szórakoztató részletekkel (és egy redesign még mindig ráférne):

Hodályszerű hely, se nem meghitt, se nem otthonos, mégis működik. A beltér tökéletesen elfogadható, a személytelenséget olyan apró figyelmességek dobják fel, mint a pult alá felsorakoztatott fogaserdő.

Az italválaszték meglehetősen nagy, nyolcféle vodka, ötféle gin, zavarba ejtően sokféle sör van felírva krétával a falra. Az asztalok elég messze vannak egymástól, a székek kissé kényelmetlenek és a hely nem győzi felhívni a figyelmed arra, hogy ne hangoskodj az utcán.

A fröccs a jobbak közül való és szerettük a szezámos rákfalatokat is chilis tejföllel: csodálatos, hogy ma már egy (egyébként étteremként is üzemelő) kocsmában is innen indul a bármenü Budapesten, aki ennél a minőségnél kevesebbet kínál, arra szálljon dögvész, az a hely menjen tönkre. Jó volt a rák, a tejföl és a zeller is, így kell ezt.

Az Anker Klub megfizethető, nagyobb társaság is befér, csak foglaljatok időben helyet, a pia-, és kajaválaszték kimeríthetetlen és minőségi, ott a helye a legjobbak közt.

Anker Klub
Anker köz 1-3., Budapest, Hungary, 1062
0036 705055480
H-Sz: 10:00-01:00
Cs--Szo: 10:00-03:00
V: zárva