Van néhány alapvetése az éttermek tesztjének. Az egyik, hogy ne akkor menj, amikor hívnak. Volt olyan sajtóesemény, amire mi másfél órával korábban érkeztünk, és a la carte rendeltünk valamit, aztán meg kifizettük. Így mehetünk csak biztosra.

Valójában még így sem. A legrosszabb ugyanis nem az, amikor egy hely állandóan magas, vagy állandóan alacsony minőséget kínál. Az viszonylag egyszerű helyzet, hálásak lehetünk érte. Az ingadozó minőség azonban minden tesztelő legnagyobb félelme: ha szerencsés napon érkezek, és a mennybe küldöm az éttermet, majd másnap nektek már nem ugyanazt teszik a tányérra, az gáz. Nekem is kellemetlen. És pont ez a leggyakoribb jelenség, igazából Michelin-csillag alatt bárhol benne van a pakliban.

Hasonlóan jártam most a Yiddishe Mamma Mia étteremmel. Nemrég Bónusz Brigád kedvezménnyel látogattam el a helyre, 2990 forintért zsidó vagy olasz menüsor közül lehetett választani. A zsidótojás-maceszgombócleves-sólet-flódni négyese a bruschetta-toszkán bableves-Tagliatelle della Mamma-tiramisu fogata ellen. Évi olaszra ugrott, én a zsidóra szavaztam.

A maceszgombócleves jellegtelenségét még elnéztem, mert a sólet annyira remekre sikerült, hogy az államat kerestem a földön. Iszonyú izmos, súlyos, mégis alig tudod abbahagyni, libacombbal, töltött libanyakkal, füstölt marhanyelvvel és persze főtt tojással, a felét alig bírtam megenni. Még ennél is jobban ízlett Évi Tagliatelle della Mammája, ami az étterem egyik tipikus fogása: ötvözi a zsidó és az olasz konyhát, a "tépett libasültet" és a könnyű, mégis tartalmas pastát szárított paradicsommal és fűszerekkel. Zseniálisnak éreztük a főételeket.

Hirtelen nagyon megtetszett az egész étterem, az olasz-zsidó fúziós konyha különös ötlete és remek megvalósítása, a belső kialakítás, a pénztárcát nem kímélő bútorokkal, függönyökkel, abroszokkal. A pincérünk is kedves volt, őszintén és szívből mosolygott, miközben hellyel kínálta a vacsoravendégeket, és kicsit zavartan elkérte a kabátjukat. Szívesen olvastam az étlapon a tévés séffé avanzsáló tulajdonos Salai Ferenc utalását a mamájáról, még az étlapon éktelenkedő helyesírási hibákat (a legdurvább a "mennyünk" volt "menjünk" helyett) is elnéztem. A bónuszos kuponnal ráadásul nevetségesen keveset fizettünk, a teljes árat sem sajnáltam volna ezért a vacsoráért. Ezt meg is akartam írni nektek.

Aztán nemrég visszamentem. Gondoltam, jót tesz majd a posztnak, ha más fogásokat is megkóstolok. Jól tettem.

Alapvetően nem volt rossz az étterem most sem. Átlagos volt. Pont olyan, mint amilyennek gondoltam korábban, amikor megláttam a helyet a Gozsdu udvarban, az új nyüzsgés helyszínén, nyáron koncertekkel a bejárat előtt, turistacsalogató fogásokkal, zsidó konyhával a zsidó negyedben. Érdektelen.

A pincérünk sem volt már az a mosolygós kis figura, helyette kaptunk két fiatal srácot, az egyikük az "új vagyok, nem tudom" válasszal védekezett, ha kérdeztem valamit. Én fussilit kértem pikáns bélszínraguval, kecskesajttal:

Átnevezném az ételt: konzervízű átlagtészta, rágós marhafalatkákkal.

Évi grillezett lazaca mellé adott kecskesajtos spárgatorta is kábé annyira volt izgalmas, mint egy tál nudli. Az étlapon ráadásul már kijavították a "mennyünk" szót is a helyes alakra, így még abba sem tudtam kapaszkodni. Minden megváltozott. A második vacsorám olyan volt, amiről tuti nem írnék a blogon, mert nem kiemelkedő, nem izgalmas, nem egy tuti tipp. Csak elmegy. Viszont pont kétszer annyiba kerül, mint legutóbb.

Mi történt? Túl sokan voltunk másodjára? Tizenhárman rendeltünk, és így már nem tudtak odafigyelni? De akkor inkább tudtam volna elfogadni elégett húst, túlfőzött zöldséget, kemény tésztát. Nem ezt az átlagos unalmat.

Egy zseniális és egy érdektelen vacsora átlaga nem számolható ki a matematikaórákon megadott képlettel, a csalódás hatása ugyanis rosszabb, mint az állandó középszeré.