Tegnap felmentem a Kempinski hotel tetejére, mert azt az infót kaptam, hogy az ÉS bisztró ott termeszti magának a fűszernövényeit. Na nem ipari mennyiségben, egyelőre csak próbálgatva a lehetőségeket.

És tényleg. Tárkony még nem látott ilyen panorámát, az biztos. Budapest szépségei és lyukas tetői egy helyen.

Jelenleg baby bébi cukkini, cseresznyeparadicsom, paprika, rozmaring, kakukkfű, mentafajták, zsálya, curryfű, lestyán és francia tárkony van a tetőn. Jövőre bővítenek, hogy még több zöldséget termeszthessenek, és egy “helyi anyagokból készült” védjegy igazán megállja a helyét.

Még jobb hír egyébként, hogy a szálloda komolyan fontolgatja, egy nap megnyitja a tetőteraszt a nagyközönségnek, és bárki feljöhet ide körbenézni. Ami azért lenne zseniális, mert ez a kilátás még a nemrég megnyílt 360Bar-t is lepipálja, pedig jelenleg egyértelműen az a rooftop bár viszi a pálmát.

Ahol az Október 6. utca beleszalad a Szabadság térbe, van egy kis kávézó. Úgy is néz ki, mint egy kávézó, mégis ott van szerényen odabiggyesztve a kirakatba: gastro bistro. Nem véletlen az elhelyezés sem: a tulajdonosok maguk is a bankszektorban dolgoztak, a Cafe Mayertől kábé húsz méterre, ahol a mindennapok küzdelmei mellett abból is elegük lett, hogy nem kapnak egy tisztességes ebédet a környéken egy "mindennap megfizethető" áron.

Aztán először a házaspár női tagja dobbantott, hogy elindítsa ezt a helyet 2013-ban, majd követte a férj is. Ők szolgálnak ki egyébként az alkalmazottak mellett, kedvesek, mosolygósak, sokat mesélnek az ételekről és magukról, ha kérdezed őket.

Kezdjük ott, hogy egy három fogásos ebéd 1390 forint, szóval csodákat ebből nem lehet varázsolni, de becsületes, jó alapanyagokból készített, finom ebédet igen. És pont ez, amit adnak. Benne érzed a törődést. Az egyszerű zöldséglevesben például nem valami íztelen, szétfőtt karalábé úszik, hanem roppanós, vidám, tavaszi örömködős:

Vajda Józsit nem kell bemutatnom senkinek. A blogon végigkísérhettétek az egyik legjobb budapesti pék útját, egészen onnan, hogy egy viszonteladónál ráakadtam a kakaós csigájára, odáig, hogy saját pékséget nyitott az I. kerületben, és tartalommal töltötte meg a fejemben a “jó pék” fogalmát.

Öntörvényű, soha nem elégedett, a természetességre és a dolgok eredeti formájára és ízére törekvő, minden mást másodrangúnak soroló ember. Röviden.

És most fagyizót nyitott egy társával. Nem vicc.

A pékségétől ötven méterre. És mit gondoltok, milyen a fagyija? Pont olyan, mint a croissant-ja. Sok munkával kikísérletezett, külföldön, a nulláról megtanult, lelkes, spórolást nem ismerő, kifinomult. És folyamatosan fejlődő.

Az üzlet bejárata még olyan 0.9-es, hiányzik róla a cégér meg a javítgatás, helyette a tulajdonos adja a cégért egyelőre (kértem, hogy vágjon kemény fejet):

Az előadás fél kilencre volt kiírva. Nyolc óra 29 perckor betereltek minket egy átjáróba, kétoldalt fekete függönyök szorítottak minket össze. Voltak, akik leültek, mások értetlenül álltak és tekingettek körbe. Aztán kinyílt az egyik oldalon a függöny, és egy férfi tessékelt be minket a kör alakú nézőtérre. Középen, egy ugyancsak kör alakú színpadon egy kalapos, bajszos lény térdelt, arcán fásliszerűen körbetekerve egy csomó nejlonnal.

Idegölően hosszú percekig egy nejlonszatyrot vagdosott szét, és ragasztott össze ember formájúra. Két kéz, két láb (ez utóbbi a bevásárlószatyor füle volt), és egy fej. Közben a színpad köré különféle szögekben elhelyezett ventilátorok elkezdtek forogni, a színpad közepétől a plafon felé egy szélcsatornát kialakítva.

Kész lett a mű, elengedte az alkotó. Ez a pillanat hihetetlen volt. Mindenki gyermekké változott, hogy nézte az előbb még annyira ismerős, élettelen bevásárlási kelléket, ahogy elkezd forogni, táncolni, meghajolni, felugrani. Aztán még többet vett elő a zsebéből a nejlonarcú férfi, és azok táncolva együtt örültek. Aztán az alak elővett egy esernyőt, és a kis lények mind odaszaladtak, és beugráltak. Tényleg el lehetett hinni, hogy élnek.

Lisszabont, meg úgy általában Portugáliát nagyon lehet szeretni (négy éve írtam arról, hogy miért). Ha eltöltesz ott néhány hetet, teljesen átragad rád az a ráérős, vidám életmód, ami tulajdonképpen a legtermészetesebb dolog, így visszagondolva. Olyannak kellene lennie mindig és mindenhol.

Múlt héten megint megéreztem ezt a hangulatot. Budapesten, a Pozsonyi utcában.

Tudjátok, van olyan, hogy egy illatról vagy ízről beugrik egy csomó emlék, érzés, régi dolgok. Ha újra megérzel egy régen ismerős, mára teljesen elfelejtett ízt, átrepülsz az időben abba a pillanatba, amikor utoljára érezted.

Nekem Lisszabon íze a pastel de nata nevű sütemény. A városban szokás, hogy délelőtt leülsz egy pastelariába, kérsz egy kávét és néhányat ebből az édességből: