Amikor az aszfalt versenyt süt a Nappal, és már nem tudsz tovább vetkőzni (legalábbis botrány előidézése nélkül), viszont éhes vagy, de nem tudod, mit ennél, az kiakasztó tud lenni. Kiakadásunk őrjöngéssé fokozódik, amikor ilyenkor kedvesen megkínálnak egy jó nagy adag bélszínlángossal, sólettel, vesepecsenyével, vaddisznópörkölttel. Olaj, zsír, nehéz, súlyos húsok, köszi nem.

Úgyhogy gondoltam elmondom a saját idei kedvenceimet Budapesten. Aztán ti meg kiegészítitek ezt kommentekben, és lesz egy szép nagy listánk arról, hogy hol mit érdemes kérni.

Az indítás nálam egyértelműen a hideg meggyelves. Idén durva túltermelés van, a meggy ára a béka segge alatt, úgyhogy az éttermeknek is megéri idei anyagból dolgozni.

Kötelező elemnek tartom egy-két friss málnaszem belecsempészését a levesbe, és jó néven veszek egy gombóc, valódi vaníliától fekete pöttyös fagyit is a tetejére. Idén még nem ettem igazán jót, ha van ötletetek, mondjátok.

Egyik este egy baráti társasággal voltam a Két Szerecsenben, és szinte mindenki ezt kérte:

Ha nekiülök megvásárolni a következő egy-két hónapot ellátó színházjegyeket, általában akarattalanul is kamaradarabokon kötök ki. Kevés szereplő, kevés díszlet, a hangsúly a színészi játékon. Itt nincs mellébeszélés, ha a darab rossz, akkor nagyon rossz, mert nincs, ami megmentse.

Voltam olyan kamaradarabon, ami kimaxolta a definíciót, és három szereplővel, díszletek teljes hiányában nyomták le. Ha kinyitott a színész egy szekrényt, bejátszották a szekrény nyitási-csukási zajait. Ennyire. Mégis az egyik kedvencem volt.

Na, a Madách nem ilyen. A Madách színházban azt érzed, mintha történelmen kívül kerülnél, egy alternatív univerzumba, ahol a kamaradarabok létezéséről még csak nem is hallottak, viszont pénzt bárki nyomtathatna az inflációtól való félelem nélkül. Hatalmas, gyönyörű díszletek, trükkök, fények, pompa. Egyetlen darab költségvetése a színház teljes vételárával vetekszik, azt érezzük.

Ennek megfelelően a jegyárak nem olcsóak, de ez nem zavar senkit. Az előrefoglalások miatt öt hónappal korábban kellett megvásárolnom a jegyet a Mary Poppinsra. Öt hónapra előre le voltak foglalva a jegyek egy olyan előadásra, amit a magas költségek megtérülése érdekében futószalagon nyomnak. A műsorfüzetben megnéztem: volt olyan eset, hogy tíz nap alatt tizenháromszor ment le. Három szereposztással, persze.

Az előadás ennek megfelelően lélegzetelállító. És ez nem túlzás, tényleg tátod a szád, mint a kisgyerek, amikor Oroszlán Szonja, Mahó Andrea vagy Polyák Lilla előkap a bőröndjéből egy fél szobányi cuccot, vagy amikor Berti felsétál a függőleges falon énekelve, mintha csak az utcán sétálna, majd ezt a mutatványt a fejünk felett, lefelé lógva is folytatja. Továbbra is megszakítás nélkül dalolva.

Ez a fotó pedig valódi:

Valójában nem ismerem annyira Gödöllő gasztronómiai felhozatalát, hogy a fenti címmel határozottan egy pontra mutassak. Csak valószínűsíteni tudok, meg elmondani egy problémát.

A probléma úgy néz ki, hogy állsz egy idegen városban, és éhes vagy. Előtted egy kockás terítős étterem, az autók számából próbálsz következtetni a népszerűségre, az étlapból meg a konyha stílusára. Általában csupa nehéz, súlyos, fűszeres ételt látsz, hús hússal, mindez saját zsírjában és egy kis húslével. Ja, meg rizs és sült krumpli.

Mit teszel ilyenkor? Én optimistán előveszem a telefonom, és beírom a keresőbe, hogy “legjobb étterem ‹település neve›”. Jelen esetben “legjobb étterem Gödöllő”. Ha szerencsém van, találok valami helyi érdekeltségű listát - ebben egyébként nem nagyon bízom -, de még jobb esetben egy megbízható forrás is felbukkan, ahol valaki leírta már a véleményét, kipróbálta a helyet, és el van ragadtatva.

Gyorsan felbukkant a találati listában a Solier neve a Dining Guide gondozásában is, egyértelműen erre sodortak a webes vélemények. A kockás terítős hely bejárata előtt megfordultunk Évivel, vissza az autóba, és irány a városközpont, és az alig észrevehető Solier Cafe:

Az alsó szinten egy cukrászda van (ahol cukormentes édességeket is kapni, hurrá), felül pedig, egy világos, szellős, egybe nyitott helységben az éttermi rész. Ízlésesen felöltözött, kedves és profi pincérekkel, akiknek még az előzetes telefonhívásom alatt sem rebbent a szeme. Pedig eléggé próbára tettem őket a “most értünk ki az erdőből, három órája túrázunk, bakancsban és rövidnadrágban vagyunk, ez probléma-e a leves- illetve desszertrendelésnél, vagy bármikor az ottlétünk folyamán?” kérdéssel. Várjuk Önöket - jött a profi válasz.

Az étlap egyébként tökéletes. Néhány leves, kábé tíz főétel, plusz a tészták és a vega fogások, kétféle desszert. És mindegyik olyan, hogy meg akarod kóstolni. Ne valami különleges definíciókra gondoljunk, egyszerűen csak leírják, mi van a tányéron, de azokat olyan kombinációkban, hogy akarni fogod.

Egyébként már az itallal levettek a lábamról. Az egyik piros pont azért járt, mert nem tettek fél köbméter jeget a pohárba, hogy a négy deci helyett valójában csak kettőt szürcsölgess. A második meg azért, mert két-három nagy szőlőszemet feleztek bele az italba. Az egyébként is jó limonádéból hideg szőlőszemeket halászni egy bakancsos tára után: a legjobb játék.

Hoztak előételt is, a rendelésen kívül, sajtot, padlizsánkrémet, disznósajtot. Nem túlfűszerezett, visszafogott falatok, a célnak tökéletes.

A mai posztot nem én írtam. István, a Mészáros utcai zöldségbolt egyik tulajdonosa lepett meg vele, hogy a zseniális Facebook-posztjai után kipróbálja magát egy más műfajban. Én is vele tartottam az egyik útján a Nagybanira, és beittam azt a különös hangulatot, ami a posztból is árad. Szóval következzen István, aki arról a helyről mesél, ami minden zöldséges második otthona.

Faktum konyhát venni este 10 órakor? Ugyan már! Az igazi menőség éjfélkor cseresznyét kóstolgatni, majd laza fölénnyel nagyobb tétel fejeskáposztára alkudni egy ipari park méretű budapesti piacon.

33 hektár, több mint 1500 nyílt vagy fedett elárusítóhely, őstermelők, déligyümölcs-kereskedők és zöldségesek állandó találkahelye: ez a híres Nagybani (már ahogy a magamfajta zöldségesek hívják).

Az ország legnagyobb ilyen jellegű piaca funkcióját tekintve elsősorban termelői-viszonteladói adásvételek lebonyolítására szakosodott, ugyanakkor az egyéni vásárlók sincsenek kitiltva, sőt, ők ingyenesen léphetnek be a piac területére. Igaz, csak kerékpárnál nem nagyobb szállítójárművel. Sajnos, a vásárlói és eladói közönség egyéb részére egy igen profitorientáltan kidolgozott tarifarendszer vonatkozik, amely havi helybérletet és a piacra való belépés időpontja szerint differenciált belépődíjat tartalmaz. Természetesen a jármű hasznos teherbírásának függvényében.

Leegyszerűsítve ez annyit jelent, hogy ha termelőként állandó helyet szeretnél, és hamarabb megkezdenéd az árusítást, akkor többet fizetsz; nagybani vásárlóként pedig, ha előbb akarsz végezni és nem akarod, hogy elhappolják előled a Germersdorfi cseresznyét, úgyszintén. Aki hajlandó többet fizetni, az hamarabb elfoglalhatja az árusítóhelyet, illetve vásárlóként korábban kezdheti az árubeszerzést. Elsőként az állandó bérelt hellyel rendelkező őstermelők léphetnek a piac területére, míg vevői oldalról a kiemelt vásárlói kártyával rendelkező zöldségesek takaríthatnak meg több órás kinti sorbanállást némi felár ellenében. Oké, mondjuk ki: háromszoros áron.

Jó pár hónappal ezelőtt indítottam egy “legjobb vega” sorozatot itt a blogon. Nem állítom, hogy túl sok részt megért, igazából ötöt, azzal az ígérettel, hogy még folytatom.

Folytattam is a kóstolásokat, de az eredményekből nem születtek posztok. Egyszerűen azért, mert nem éreztem úgy, hogy ki kellene emelnem az adott helyeket. Nem voltak elég jók a budapesti vega éttermek, úgy le vannak maradva a gasztronómiai élvezetek keresésében, mint a Váci utca turistaelnyelő barlangjai.

A vizsgálódásaim szempontja ugyanaz volt, mint bármilyen más éttermek esetében: milyen minőségű az adott étel, mekkora élvezetet okoz megrágni és lenyelni a falatokat? Egyszerű. Nem vettem figyelembe, hogy milyen ételallergiára, speciális igényekre szakosodott az adott hely, csak arra voltam kíváncsi, hogy tudnak-e zöldségekből, gyümölcsökből finom ételeket készíteni.

Sok helyen igazán siralmas a helyzet. Még ennyi szétfőtt, barna ízű zöldséget, fantáziátlan ételt nem kóstoltam, mint ezekben a hónapokban - tisztelet a kivételnek. Pedig lehet jól elkészíteni a zöldségeket, finom fogást készíteni belőlük. Remek éttermeink vannak, akik fantáziával, ügyesen nyúlnak a hozzá, roppanós, friss ízbombákat létrehozva - csak hát ott virít mellettük egy nagy darab hús is. Vagy épp remek vegetáriánus fogásokat szolgálnak fel, de nem férnek bele ebbe a listába, mert az étlapon ott vannak az állati cuccok.

Ahogy én látom, Budapesten nincs egyetlen igazán jó csapat sem, aki ugyanazt a törődést és profizmust vinné el egy vegetáriánus étterembe, amit a top séfjeink a bisztrók világába.

Azért egy vérszegény listát fel tudok állítani, ezek alapján érdemes belevetni magunkat a húsmentes falatok világába. De még jobb, ha kinézünk egy-egy vega kreálmányt top éttermek kínálatából, és oda megyünk vacsorázni. Valószínű, hogy sokkal jobban járunk.

1. Napfényes étterem

Egyértelműen ez Budapest legjobb vega étterme. A konyhán ötletesen, sok fantáziával dolgoznak, így élményszámba mennek az ételek, amit a húsevők is elismeréssel tapsolhatnak meg. Észre sem vettem, hogy csak zöldségeket, gabonákat (és persze olajat) eszem, annyira ügyesen fűszereztek, és tették egymás mellé a savasabb és a semlegesebb falatokat.

Azóta többször jártam itt, és noha már félháznál kapkodnak a felszolgálók, és káosz érződik a levegőben, a fogások ilyenkor is hibátlanok, és örömmel fogyasztjuk el őket.

Ennek ellenére, egy ideális helyzetben a Napfényes egy erős közepes lenne a felhozatalból. Mint egy jó csárda, ami örömmel készíti el a nagy, ízletes fogásokat, miközben a gasztokülönlegességeket meghagyja azoknak, akik ilyenre specializálódtak. Csak ilyen nincs, ahogy én látom.