Az előadás fél kilencre volt kiírva. Nyolc óra 29 perckor betereltek minket egy átjáróba, kétoldalt fekete függönyök szorítottak minket össze. Voltak, akik leültek, mások értetlenül álltak és tekingettek körbe. Aztán kinyílt az egyik oldalon a függöny, és egy férfi tessékelt be minket a kör alakú nézőtérre. Középen, egy ugyancsak kör alakú színpadon egy kalapos, bajszos lény térdelt, arcán fásliszerűen körbetekerve egy csomó nejlonnal.

Idegölően hosszú percekig egy nejlonszatyrot vagdosott szét, és ragasztott össze ember formájúra. Két kéz, két láb (ez utóbbi a bevásárlószatyor füle volt), és egy fej. Közben a színpad köré különféle szögekben elhelyezett ventilátorok elkezdtek forogni, a színpad közepétől a plafon felé egy szélcsatornát kialakítva.

Kész lett a mű, elengedte az alkotó. Ez a pillanat hihetetlen volt. Mindenki gyermekké változott, hogy nézte az előbb még annyira ismerős, élettelen bevásárlási kelléket, ahogy elkezd forogni, táncolni, meghajolni, felugrani. Aztán még többet vett elő a zsebéből a nejlonarcú férfi, és azok táncolva együtt örültek. Aztán az alak elővett egy esernyőt, és a kis lények mind odaszaladtak, és beugráltak. Tényleg el lehetett hinni, hogy élnek.

Aztán a férfi elkezdte kivégezni őket. Aztán levette a ruháját, és egy nagy, fekete szörny mászott elő belőle. A félhomályban fújtatva, a lábait maga után húzva járkált körbe, a hangszórókból a félelemet tápláló, bizarr zene szólt. A levedlett kabát aztán felpattant, és táncolt a fura figurával, aki később megszült magából egy csomó nejlont, és a hasából is feltépett pár száz négyzetméternyit, ami aztán előttünk forgott-pörgött, hatalmas, vörös színekben játszva, mint egy izzó szurokból épített sárkány. Gyönyörű volt, sosem láttam ilyen szépet.

Akik gyerekkel érkeztek, már a szülés előtt kirohantak a teremből, a maradandó károsodás elkerülése érdekében. Ők velünk együtt az előadás leírásában látható pozitív kicsengésű hívószavakra koncentráltak: újcirkusz, gyermeklelkű felnőttek, táncoló nylon zacskók. Ehelyett jött egy ormótlan izé, ami vér és nyirokfolyadék helyett nejlont vakargatott magáról, hatásában nagyjából ugyanazt hozva, mintha a bőrét nyúzná le.

Olyan volt az egész hangulata, mint egy erősebb David Lynch filmnek. Viszont azzal ellentétben ez az előadás nem volt öncélú, és a maga bizarr módján tényleg nagyon szép volt. Egy műalkotás. Mi ezért sem rohantunk ki a teremből - noha a 13 éves Olival érkeztünk (az ellopott autónk egyik megtalálójával), aki egyébként nagyon jól szórakozott az egészen.

Akármilyen különös is, a szépségtől nem kell félteni a gyerekeket. Már azokat, akik elég nagyok, hogy fel tudják fogni: a színpadon vonagló amorf izé alatt egy ember van, és nem egy szörny, aki felfalja az agyvelőket, vagy ilyesmi.

Phia Ménard előadása volt ez, Örvény/Vortex címmel. Mély dolgokat mozgatott meg mindenkiben, aki látta, hogy a bajszos hatalmasság hogyan vedli le magáról a ruhákat, hogyan fél, és hogyan őrül meg, hogy a végén életet hozzon létre, majd maga is megszülessen, nőként, egy nejlon-anyaméhből. Visszafelé láttuk, ahogyan az emberi valónk kibontakozik, egyik réteg a másik után, ahogy átalakulunk, miközben semmi sem változik, minden ugyanaz, mint az elején volt.

A legjobb performansz volt, amit valaha láttam. Nem tudom, mennyire nevezhető újcirkusznak, én nehezen tudnám ebbe a kategóriába sorolni, de zseniális volt. A Trafót nagyon szeretem azért, mert ezt a műfajt, a személyes kedvencemet felkarolta nemrégiben, és sorra hozza az előadásai között az izgalmas kísérleteket.

Szóval nézzétek a műsorukat, és vállaljátok be az ilyen ismeretlen előadásokat, kincseket lehet találni.