Tegnap ért véget a három napos őrület, ahol a kézműves sörök ÉS az utcai gyorskaják iránt vonzódó arcok egy helyen találták meg a két műfaj összes jelentősebb képviselőjét. Az időre való tekintettel a sorrend úgy alakult, hogy aki odavonszolta magát a Műegyetem rakpartra csatakosan, az rögtön benyomott két sört, aztán harapott valamit a lötyögő hasába, majd újabb két sör és így tovább. Aki azt hitte, biciklivel még hazatekerhet egy ilyen eseményről, gyorsan meggondolta magát.

Egyébként ez az egyesülés nem valami eleve elrendeltetett, meetingeken kiagyalt ravasz húzás, inkább így hozta az élet. Viszont milyen jó párosítás: a Mikszáth téren a sörimádók maradtak éhesen, a Hold utcai vásárcsarnokban meg az utcai étkezdékben sülő húsok füstje tette nehezen elviselhetővé az atmoszférát. Most szabad ég alatt sorakoztak fel a lakókocsik, és várták a tömeget. Ami jött is.

Öt momentumot emelnék ki az eseményről, amik egyben jó keresztmetszetet adnak arról, milyen volt ott lenni.

1. Ülőhelyeket majd mi megoldjuk

Természetesen olyan tömeg volt, hogy még a Műegyetem rakparton is képesek voltunk tolakodást előidézni. Persze ez nagyban köszönhető azoknak a jókedvű baráti társaságoknak, akik pont a haladók vonalában állva érzik úgy, hogy meg kell vitatni egy fontos kérdést. Lehetőleg kör alakzatban, hogy mindenki lásson mindenkit.

A felállított sörpadok mindig tele voltak. Nem volt egyetlen olyan másodperc, hogy láttam volna szabad helyet, aki leült, az hálásan a helyén maradt, és az állva maradtakkal hozatott magának mindenféle kaját és/vagy sört.

De megoldottuk. A bicikliutat is elfoglalták az emberek, és a korlát tövében végig, verébszerűen ültünk le, és néztünk magunk elé. Ami a legjobb köveken ülve a Dunát jelentette, szemben a CET-tel.

2. A Zing előtt akkor is 50 ember állt, amikor zárva volt

A zinges hamburgerkészítők nem bírták a nyomást, és délután bezártak vagy háromnegyed órára, hogy a pörgésben megfáradt emberek kicsit kifújják magukat. Itt volt a leghosszabb sor, mindig kábé 50-100 ember kígyózott a város egyik legjobb burgeréért, így aztán érthető, hogy a roló lehúzása lincshangulatot vont maga után.

Feloszlott a tömeg, de tíz perc múlva újra formálódott. A nyitás előtt fél órával már megint ötvenen álltak sorba, elképesztő.

3. Sor után sor

Mivel feltöltős kártyával lehetett fizetni, először ezt kellett kiváltani, majd ezután az egyes helyszíneken egy újabb sorban kivárni, hogy megkapd, amit kértél. A fizetés tényleg nagyon gyors volt, így aztán egy ügyes sörcsapoló előtt egykettőre elfogyott húsz-harminc ember, de sajnos a fizetőpontoknál lassabban haladt a menet.

Ráadásul a végén a kártya - és a letéti díj - visszaszerzése miatt még egyszer sorba kellett volna állni, tök részegen, na nem, ezt megbeszéltem az előttem állókkal. Ebben a sorban úgy virágzott a fekete kereskedelem, mint egy külvárosi szovjet ábécében Gorbacsov alkoholtilalma idején.

4. A legerősebb magyar sör

15,2%. Egészen komolyan. A Hopfanatic Tsunami üt, mint az istennyila.

Nagyon-nagyon sűrű, inkább kávéra hasonlít az állaga és az íze, de egy csomó gyümölcsös aroma is van benne, egészen komplex valami. Sör, na. Apró kortyokban el lehet vele lenni egy fél órát, de a nyári hőségben nem erre kattansz rá, az biztos. A sörfőző közben mesélt, hogy az élesztőgombák még sokkal korábban kinyiffannak, mint hogy ilyen magas alkoholt el lehetne érni, így fokozatos hozzáadagolással lehet elérni, hogy tovább zabálják az élesztők a malátacukrot.

Láttam még olyat is, hogy sörpárlat, ezt is kihagytam ezek után, sőt kifejezetten a könnyű, alsóerjesztésű üdítőitalokat kerestem. De ez olyan, mint a jó savas rizlingfröccs egy borfesztiválon: nehéz rátalálni a lelőhelyére, pedig igény rohadtul lenne rá.

5. Mr. Lepény

Valami ételről is kellene írnom valamit, így aztán a Piknik Utcza Bár kocsijában kapott kacsamájas-vargányás lepényt emelném ki. Tök jó volt.

Ez egyébként egy viszonylag új foodtruck, a kiszolgálás kedves, a kaja ötletes és jól elkészített. Itt tudjátok őket követni.

Ha bevállalósabb lettem volna, választhattam volna a fateknőben felszolgált töpörtyűt is, de idáig nem merészkedtem.

Nagyon ritkán fogadunk el meghívást, de a most megnyitott Terminál koncepciója mögött álló Harmath Csabát szeretjük, mert észrevételekkel, tanácsokkal sokat segített a blog indulásánál. Így aztán igent mondtunk a közös ebédre. Nála jobban senki sem tud kellemetlenkedni egy étteremben, kiszúrja a legjelentéktelenebb apróságot is, majd szóváteszi őket. Már csak ezért is látni akartam a saját éttermében: milyen helyet üzemeltet, aki a legapróbb részletekre is figyel, és mennyire veszi észre a problémát, ha ő a főnök.

A második kérdésre gyorsan választ kaptam, Csaba az első öt percben többet ugráltatta a személyzetet, kritizálta az ételeket, mint egy átlagos üzletvezető az első évben. Mondtam is neki, hogy semmi esetre sem szeretnék az alkalmazottja lenni, viszont bármikor szívesen eszem nála, mert a menü, amit kirendelt, és ami mennyiségében minden józan megfontolást mellőzött, majdnem végig hibátlan volt. Az a minőség, ami vitán felül áll, de nem lő olyan magasra, hogy csak edukációval tudd értelmezni.

Mutatom a fogásokat.

Tudom, ez már sorozatban a második olyan írás, aminek semmi köze Budapesthez, de különböző forgatások miatt alig voltam az elmúlt hetekben itthon, szóval nem sikerült kipróbálnom semmit. Viszont külföldön belefutottam valamibe, amit feltétlenül el akartam mesélni nektek.

Szóval épp Svájcban forgattunk a világ egyik legnagyobb vízerőműjéről egy csodás balerina segítségével, amikor váratlanul nagyon éhesek lettünk Martigny-ben. Martigny egy gyönyörű, 17 ezres kisváros az ország francia sarkában, Valais tartományban, amire három oldalról borulnak rá a hegyek, viszont a 250 forintos frankárfolyam itt is értelmezhetetlenné teszi az árakat: a legolcsóbb, nem gyorstéttermi menüt a kínaiban találod hétezer forintért, az éttermekben meg kétszer ennyitől indul egy néhány fogásos ebéd, szóval képes voltam feladni azt az elvemet, hogy akárhol járok, mindig kipróbálom a helyi konyhát.

Remek alternatíva volt viszont a McDonald’s, ahol menütől függően 3,5-4,5 ezer forintért már jóllakhatsz.

Őrület!

A 3,5 ezres menük közt volt a Big Tasty és a Grand Big Mac, ami pont az, mint a neve alapján gondolnád: egy olyan Big Mac, amihez nagy. Azért vicces, hogy Nagy Nagy Macnek kell hívnod egy burgert ahhoz, hogy tényleg nagy legyen.

Na de: úgy voltam vele, hogy ha már a tízezer fölötti indulóárak miatt nem fogom megkóstolni a jellegzetes helyi konyhát (tavaly egyébként ugyanitt ettem lósteaket, az elég kemény volt), akkor legalább a hamburgerek közül valami spécit próbálok, és volt is egy olyan kaja, amit a világon sehol máshol nem kapsz meg: a Prime.

Ez egy olyan hamburger, amit René Schudel őrjített meg répával, meg néhány hasonló hozzávalóval.

Ki az a René Schudel, igaz?

Nyilván fogalmunk sem volt, de annyira nyomták, olyan magabiztosan állították, hogy ezt a burgert maga René Schudel álmodta meg, hogy kirendeltük a Prime-ot és eldöntöttük, hogy itthon utána nézünk a svájci Nagy Levinnek.

Rákerestem: René egy elég sikeres és ismert svájci tévés séf, akinek van egy 13 Gault&Millau pontos étterme. Ami kevés a csúcskonyhához, de nincs vészesen messze tőle, szóval René egy tehetséges, ügyes fickó, aki az étteremkalauz szerint egy szinten van az Anyukám Monda, a Château Visz, a Ráspi Vendéglő vagy a tegnap bemutatott La Maréda séfjével. Szóval simán benne lenne a Top-30-ba Magyarországon. És ő volt az, aki megalkotta ezt:

Van benne 180 gramm svájci marhahús, hegyi sajt Borisriedből, bacon, káposztasaláta, rukkola és egy spéci mártás.

Meg spéci tálalás különleges csomagolással, egy kis füzetkével, amiből kiderül, hogy mit eszel és előre nedvesített kéztörlő kendővel. Mondjuk 4,5 ezerért már el is várom.

A végeredmény így néz ki:

És hát akkor az íz. Kezdjük azzal, hogy természetesen sehol sincs a budapesti toplistás hamburgerekhez képest. A zsemle túlságosan száraz, a hús túl darabos és túl-túl-túlsűlt ahhoz, hogy egy napon lehessen említeni a Zinggel vagy a Black Cabbel, vagy a többi kedvenccel. Egészen más kategória.

Sőt, a kóstolt darabnak peche volt. Vagyis inkább nekem: a zsemle még mekis mértékkel mérve is szikkadt, száraz volt, ami sokat rontott az élvezeten. De a többi, mármint amit René hozzáadott, működött: a sajt nagyon-nagyon sokat dobott az összhatáson, ahogy a kicsit édeskés szósz és a rukkola is. Mivel a hamburger 75 százalékban a húson, 15 százalékban a zsemlén múlik, a kiegészítők önmagukban képtelenek arra, hogy másik dimenzióba emeljék, de tény, hogy kategóriáján belül egész jópofa volt a Prime. De az életben soha többet nem fizetnék 4,5 ezret érte.

Vidéken nagyon könnyű belefutni rossz, de drága éttermekbe. Közel sincs akkora verseny, mint Budapesten, a legtöbb hely nincs rákényszerítve az igazán minőségi szolgáltatásra és egy jobb belső térrel, ügyesen kiválasztott helyszínnel akkor is el tudják adni az ételt, ha hasonló áron az ötödik kerületben például mindenki csak nevetne rajtuk.

Győrben többször belefutottam ebbe a jelenségbe, kóstoltam már jónak mondott, de túlságosan drága és egyáltalán nem finom ételeket, szóval amikor Robiékkal arra jutottunk, hogy ki kéne próbálni a La Marédát, volt bennem némi aggodalom, a bejárat elé odaszögelt hatalmas 13-as szám ellenére is. Ez a 13-as a Gault&Millau értékelése, és 20-ból 13-at kapni elég szép eredmény, nem sok vidéki étterem jut el idáig, és Budapesten is viszonylag könnyen össze lehet számolni a lista szereplőit.

Vasárnap este mentünk, nem volt nagy tömeg, konkrétan csak mi próbáltunk vacsorázni az étteremben, pontosabban a teraszán. Az étlap elég rövid ahhoz, hogy minőségi alapanyagokra gyanakodjunk, de elég hosszú, hogy legyen miből választani. Kértünk húsos malackocsonyát, gulyást mangalicapofából, korianderes ráklevest, süllőfilét citromos karalábéval és szaftos marhasültet olvadó libamájjal.

Bocs a minősíthetetlen képekért, nem volt velünk fényképező, nem terveztük be a tesztet, meg sötét is volt, úgyhogy vakus mobillal fotóztunk, aminél rémesebbet el se lehetne képzelni. De kábé ezek voltak (a képeken a kocsonya, a gulyás és a marhasült):

És végre megtört az átok. A La Maréda nem olcsó étterem, de megéri az árát. Az alapanyagok kiválóak, az elkészítés módja is remek, a gulyás úgy volt csodás, hogy közben egyértelműen gulyás volt, nem valami túlbonyolított vagy túlságosan lecsupaszított izé, a marhasült meg tényleg szaftos, ahogy az étlap írja, és nemcsak azért, mert libamáj olvadozik a tetején. Michelines terminológiával élve nem éri meg csak emiatt Győrbe utazni (arra van száz másik), de ha már itt járunk, nem tudunk hibázni a La Marédával. Meglepetést igazából csak az adagok okoztak, valamivel nagyobbak, mint az ilyen minőségű éttermekben szokás, szóval a levessel meg a főétellel úgy jól laktunk, hogy már nehezünkre esett a mozgás.

Fontos hely a La Maréda, mert öt-tíz évvel ezelőtt a hasonló éttermek indították el a gasztroforradalmat Budapesten: kiderült, hogy sok pénzért nemcsak puccos belsőt, de finom ételeket is lehet kapni, és akik megismerték ezeket, soha többé nem akartak lehúzós éttermekbe járni. 

Én alapvetően szurkolok a magyar tulajdonú gyorsétteremláncoknak. Nem a csúcsminőség miatt, ha egy jó croissant kell, még mindig inkább Józsihoz megyek, mint a Bite-ba. Inkább azért szurkolok, mert nagyon el tudnak terjedni, és így az egész városban hozzájuthatunk ugyanazokhoz - az átlagosnál azért jobb - ételekhez. Ráadásul felnőtt dolog magunkat ellátni kajával, és van tehetségünk a gyorskajákhoz, na. Csak a láncokhoz nincs, úgy tűnik.

Meglepetésre a száz százalékban magyar tulajdonú Bite második üzlete az Astorián nemrég profilt váltott. Eldobta a kifliket, péksüteményeket, meg szinte minden szénhidrátot, és Bite Sausage & Beer néven folytatta tovább az útját. Mert mit is árulhatna egy magyar gyorsétterem, mint kolbászt mustárral és sörrel.

Nem könnyű terep, hiszen Budapesten még mindig él a talponálló hentesek informális franchise-a, és sokaknak van egy kedvenc helye, ahol “olyan sült kolbászt kapni, hogy a füled kettéáll”. A Bite előnye, hogy mindezt fenszi köntösben tálalja, a kolbászokat fiatal lányok hozzák ki, nem féltonnás hentesek.

Kértem egy háromféle kolbászból álló menüt, meg hozzá kétféle édes szószt (igen, itt ilyen is van), és kiültem az ablak előtti pulthoz. Az Astoria nem a város legelőkelőbb része, nem is a legszebb, de ennyi fura figurát máshol nem látsz negyed óra alatt, amíg a kajádat készítik.