Ez az utolsó nap 2010-ben, gondolom mindenki az esti lerészegedésre készül, így nem is nagyon terhelnélek titeket új információkkal - zárjuk inkább az évet egy rövid visszatekintéssel. Fél év alatt több, mint kétszáz írás jelent meg a blogon, ezek közül összegyűjtöttük nektek a kedvenceinket.

Az biztos, hogy élelmiszervonalon eléggé belehúztunk: írtunk az elegáns és az elérhető árú budapesti helyekről, elindítottuk az "olcsó ebéd menő helyen" sorozatot, amit 2011-ben természetesen folytatunk, volt azonban néhány poszt, amit nagyobb kedvvel faragtunk, mint a többit.

Ott van például a Rózsavölgyi csokimanufaktúráról készült írásunk, amiben bemutattuk, hogyan készül a nemzetközi tanulmányokra épülő ördögi magyar csokoládé. Szintén étel, de egészen másféle: óriási sikert aratott az októberi hamburgersorozatunk, amiben a város legjobb burgereit kóstoltuk, és amiben közzétettünk egy kiváló saját receptet is. Írtunk a tapasokhoz és a szerintünk legjobb budapesti tapas bárhoz fűződő élményeinkről, meg persze a kedvenc kínai éttermünkről is, méghozzá kétszer.

Nem titkoltuk azt sem, ha pocsék étterembe tévedtünk, nyáron pedig egy fagyitesztet is lenyomtunk, hogy a kánikulában eltévedteknek is igazodási pontot adjunk.

Talán még a gasztrovonalhoz tartozik az egyik Borszerdáról készült írásunk: aznap féláron adták a jó magyar borokat Budapesten, és mi élőben számoltunk be arról, ahogy helyszínről-helyszínre haladva lerészegedünk. Borról máskor is esett szó, kóstoltuk az idei legjobbakat, de volt olyan is, hogy az év bortermelőjével a magyar küvék helyzetén merengtünk.

Sokszor foglalkoztunk aztán a város kulturális életével is. Írtunk az Amélie zeneszerzőjének, Yann Tiersennek budapesti fellépéséről, a legjobb darabról, amit az idei évadban láttunk, a Mikvéről, kedvenc kiállításunkról, nem tagadtuk, hogy imádtuk az Üvegtigris 3-at, de művészmoziba is ellátogattunk, a Mademoiselle Chambont és az Alamart különösen szerettük, és egy furcsa ötlettől vezérelve ellátogattunk Fásy Ádám egyik vidéki fellépésére is, ahol gurgulázó röhögések közepette is kiválóan szórakoztunk. Még külföldre is kitettük a lábunkat és megírtuk, hogyan lehet 25 ezer forintból oda-vissza megjárni Londont, hogy lehet egy nap alatt végigélvezni Lisszabon összes nevezetességét, aztán megint itthonról beszámoltunk arról, hogy a BKV-nak milyen a hajójárata.

Nyomon követtük Budapest megújulását, a legnagyobb lélegzetvételű írás talán az a 360 fokos fényképekkel megtámogatott poszt volt, ami Ferihegy új váróját mutattuk be, gömbfotókat még a Párisi udvarról készített írásunkban is láthattatok. De foglalkoztunk a mikrotörténetekkel is: találtunk egy kovácsműhelyet és egy hegedűkészítőt a belváros szívében, valamint nyomon követtük egy hajléktalan, András kalandjait.

Van, hogy besurrantunk egy gyárba, hogy lefilmezzük nektek, hogyan készül a szaloncukor, de volt, hogy a témát saját családunk adta.

2011-ben igyekszünk legalább ennyire színesek maradni és változatlan intenzitással meg lelkesedéssel bemutatni Budapest legjobb arcát. Tartsatok velünk!

Kicsit untam már az itthoni felvágottakat, meg hogy sehol sem találok egy rendes kolbászt, ugyanebben a pillanatban egészen véletlenül beleakadtam a Bűvös szakács egy évvel ezelőtti, meg az idén nyári kolbásztesztjeibe. Bár minden ilyen egyszerűen menne az életben!

Kinéztem az első helyezettet, ami mindkét esetben a Tarnamenti biogazdaság valamelyik kolbásza nyert, csekkoltam, hogy hol van a hozzám legközelebbi boltjuk (Fehérvári piac, első emelet a halassal szemben), elautóztam oda, aztán alaposan szétnéztem náluk.

Fél órával később már itthon is voltam némi mangalica vastagkolbásszal, mangalicazsírral készült szürke marha kolbásszal (a magyar marha nagyon száraz, ezért kell bele a disznózsír), egy kevés parasztmájassal meg mangalicaszalonnával, összesen 1537 forintot fizettem.

Nem vagyok sem bio, sem mangalicahívő, nekem csak az a fontos, hogy amit eszem, finom legyen, és hát most ez bejött: remek mindegyik, kiemelkednek a hazai mezőnyből és bizonyítják, hogy simán tud Magyarországon is minőségi kolbász, szalámi készülni, nem kell a spanyolokig vagy a franciákig, esetleg az olaszokig, osztrákokig rohanni érte. Találtam jó paprikát, paradicsomot, újhagymát és retket is piacon a kolbászok mellé, úgyhogy az ünnepeket már kihúzzuk valahogy, egyébként meg visszajáró vendég leszek, ha tartani tudják ezt a minőséget.

Viszont ha ti is tudtok valami megbízható kolbászkészítőről vagy boltról, ne hallgassátok el!

Bizonyára senkinek sem kell bemutatnom azt az érzést, amikor a karácsonyi bevásárlás, nyüzsgés kezd egyre fojtóbbá és idegesítőbbé válni, amikor már fel sem vesszük, hogy valaki ismét rálépett sarkunkra, nekicsapta a csomagolt, műanyag teherautót a könyökünknek, hogy véletlenül más nő kezét fogjuk meg, és sétálunk tovább nyugodtan, mert mi is a részei lettünk annak a forgatagnak, őrületnek, amit az őrület résztvevői sem annyira szeretnek már. A nyáj részének tekintenek mindenkit, aki a szabad akaratából, nem - mint ő - a kényszertől hajtva vesz részt a bevásárlásban. Lökdössük tovább a műanyag teherautókat jobbra-balra, bátran.

A Ferenciek terén aztán, mint a Kaland, játék, kockázat könyvekben, választási lehetőség tárul elénk, kettéágazik az út. Loholhatunk tovább, vagy befordulhatunk a sötét, bejárata felett hatalmas ráccsal éktelenkedő Párisi udvarba. Onnan nem özönlenek ki az emberek, hívogató a kiáramló csend, ott a falhoz lapulhatunk, szusszanhatunk egyet, talán még üvölthetünk is egy nagyot, ilyenkor jól esik - állítólag, természetesen.

Ez az írás egyszer már megjelent a másik oldalunkon, az Appleblogon, de mivel a tematika miatt azt egészen mások olvassák, mint az Egy nap a városban blogot, úgy döntöttem, hogy leporolva, kicsit átírva, aktualizálva kirakom ide is a legjobb vidéki magyar étteremről szóló posztomat. Akik már olvasták, azoktól elnézést kérek, a többieknek meg jó szórakozást kívánok a zseniális falatokhoz.

Még tavaly novemberen voltam a Chateau Viszben. Ez a dél-balaton-parti kastélyszálló elsősorban konyhája miatt volt már akkor is különleges, hiszen Erik Schröter, Michelin-csillagos chef csapatával az ország egyik legjobb éttermét üzemeltetette az apró településen.

Schröter alapos ember hírében állt, már fél évvel a szálloda megnyitása előtt Magyarországra jött, és elkezdett ismerkedni a hazai ízekkel, alapanyagokkal, borokkal, hogy az étlapot a helyi sajátosságok figyelembevételével állíthassa össze. Ahogy az Étterem és borkalauz 2009-es kiadása írta, "a kezdeti turbulenciák után a konyha mára az ország egyik legjobbja" lett, kapott is 14,5 pontot a maximális 20-ból, ami a Costes 15 pontja után a második legmagasabbnak számított.

Ma fél éve került fel az első írás a blogra. Szép nyári nap volt, gondolom pokolian meleg, és még nem nagyon tudtuk Ádámmal, hogy miről fogunk írni. Hogy miről fog szólni a blog. Aztán menet közben kialakult, és ma már úgy tűnik, jó irányba indultunk el.

Az Egy nap a városban előzménye az Appleblog volt, amit már lassan három éve szerkesztünk mi ketten, Ádám meg Csaba. Szerettük is azt az oldalt, de időről időre beleütköztünk a plafonba: írtunk volna azokról az élményekről is, amiknek nincs közük az Apple-höz, de az ilyesmi nem nagyon fér egy szakblog keretei közé. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy életmódoldalt, ami alapvetően a budapesti kalandjainkat mutatja be (balra Ádám, jobbra Csaba).

Úgy tűnt, igazi piaci rést találtunk, mert nem nagyon volt olyan blog, ami hasonlóan koncentráltan foglalkozna a fővárosi eseményekkel, éttermekkel, helyszínekkel, ráadásul újszerűnek hatott az is, hogy az Egy nap a városban szándékosan pozitív blog lett: nem, vagy csak indokolt esetben írunk arról, ami nem tetszett, helyette inkább azokról az élményekről számolunk be, amiket szívesen megosztunk másokkal. Középszerű éttermekről ritkán esik szó, de ha valahol jót eszünk, azonnal megírjuk. Ugyanez igaz a színházi előadásokra, koncertekre, mozifilmekre, útfelújításokra, emberi történetekre, hangsúlyosan arra koncentrálva, hogy a többség által elérhető szórakozási lehetőségeket mutassuk be. Egyszer-egyszer becsúszik a luxus is, de mi nem a felső tízezernek, hanem a fővárosi középosztálynak, és főleg az érdeklődő, budapesti felnőtt férfiaknak írunk: magunknak. 

És akkor a statisztikák: fél év alatt 221 írás jelent meg, naponta tehát átlagosan 1,2. Legolvasottabb napunk október 15-e volt, aznap jelent meg a hamburgersorozatunk lezáró és összegző posztja, összesen 70 ezer kattintást szedtünk össze. Jelenleg a Facebookon több mint 2800 követőnk van, de ez a szám egyfolytában nő. Naponta átlagosan 7-8 ezer kattintás van az oldalon és havonta több mint százezer egyedi látogató keresi fel az Egy nap a városbant, ami egy tisztességes magyar nagyváros lakosságszámának felel meg (balra Ádám, jobbra Csaba).

Köszönjük a sok segítséget, a tippeket, hogy milyen helyszíneket, eseményeket érdemes felkeresnünk, köszönjük azoknak, akik rendszeres olvasókká váltak, és azoknak is, akik építő kritikával segítik a blog alakulását. Cserébe a támogatásért ígérjük, hogy továbbra is kitartóan szolgáltatunk híreket Budapest legjobb arcáról, hogy az is megismerje a várost, aki eddig csak lakott, de nem élt benne, és hogy mindenki egy kicsit jobb kedvvel lépjen ki az utcákra, amik egyáltalán nem olyan szürkék és rosszkedvűek, mint azt sokan gondolnák.

Budapest jó hely, és ezt mi kitartóan bizonyítjuk tovább.