A Wikipedia szerint gyűjtőnév, lényegében bármiből lehet tapas, amit kis adagokra lehet osztani: szendvicsekből, sonkákból, kolbászokból, húsokból, zöldségekből. Először Németországban, a Grand Hyatt egyik éttermében ettem tapast, a négyféle étel körülbelül 25 euróba került (azóta már közel a duplája), ami Berlinben, ráadásul abban a hotelben még egész olcsónak tűnt.
Vagy nyolcan ültünk az asztalnál, feszengve, csöndben ismerkedve egymással, aztán elkezdék kihordani a nyolcszor négy, szóval 32 féle ételt, és ahogy nekikezdtünk a kóstolgatásnak, majd egymás tányérjába nyúlkálva falatozásnak, úgy oldódott a hangulat. Egy órával később már mindenki ismerte a mellette ülő összes hobbiját, kutyájának a nevét, ráadásul olyan jót ettünk, hogy egy életre megszerettük a tapast. Tudom, Berlinben, nem Barcelonában, kínos, de hát ez van.
Budapesten aztán már elkezdtem tudatosan keresni ezeket a helyeket, de a művelet nem tartott sokáig: mivel a pesti Pata Negra közel van a lakásunkhoz, a barátnőmmel szánt szándékkal sem tudtunk volna máshová besétálni, így kezdetét vette a két éve tartó szerelem. Ez az étterem ugyanis pont azt tudja, amit elvárunk tőle: az ételeket viszonylag gyorsan hozzák, mégis frissnek hatnak, és a fogások többségének erőteljes íze van, elvégre nem csúcsgasztronómiáról, hanem megszállott falatozásról van szó az ilyen helyeken. A hangulat jó, a pincérekkel könnyen összebarátkozik az ember, ráadásul a Pata Negra kimondottan olcsó: ketten tízezer forintot még úgy sem tudtunk soha fizetni, hogy rendszerint többet rendelünk, mint amennyit meg tudunk enni, ráadásul jó ütemben fogynak a fröccsök és a pálinkák is.
Leginkább a jamon con espinacast ajánlom, ami egy tejszínes-sonkás spenót, vagy a solomillo de cerdo con cebolla y manchego curadót (vaslapon sült sertésszűz dinszelt hagymával, érett manchego forgáccsal) és szintén remek a chuletillas de cordero a la parrilla (bárányborda roston). Igazi ünnepnap persze akkor lenne, ha végre visszatérne a bébi tintahal zöldbors-mártással, ezt a remek fogást ugyanis valamiért kukázták tavasz végén az étlapról.
A történet itt véget is érhetne valami happy enndel, de sajnos az utóbbi hónapokban a Pata Negra egyre zsúfoltabb lett, egyre nehezebben lehetett bejutni, ami el is vette a hely varázsát: pont azt szerettem benne, hogy bármikor kedvünk támadt enni ott egy jót, öt perc séta után már az étteremben is ültünk. Ma már erre nincs lehetőség, két-háromnapos várólista van, és bár Budán nyílt egy újabb Pata Negra, ami állítólag jobb, mint a pesti, semmi kedvem kocsiba ülve eljutni oda, ahova eddig gyalogszerrel is sikerült. Vagy valami hasonlóba, értitek.
Elkezdtem hát számba venni a lehetőségeket, és az első bátortalan próbálkozásom a Bar Ladinóba vezetett. A Dob utcai éttermet ugyanannak a Kováts Pedrónak köszönhetjük, mint a Kuplungot. A hely nemcsak tapas bár, vannak hagyományos fogások is, a jópofa környezetben azonban egy fekete táblára fehér krétával írva vagy egy tucat tapast számolhatunk össze, szóval választék van bőven.
Ami ezután jön, az viszont sajnos kiábrándító. Az ételek nem kifejezetten rosszak, de nincs egyetlen emlékezetes fogás sem, hacsak azért nem marad meg az emlékezetünkben néhány rákolló, mert azok túlságosan csípősre sikerültek. Körülbelül fél éve jártam náluk, kirendeltem vagy ötféle fogást, de egyik után sem éreztem úgy, hogy egy nap vissza kéne oda térnem. További mínuszt jelentett, hogy a felszolgálóknak igazi nyűg volt kiszolgálni minket, persze lehet, hogy csak rossz napjuk volt, de ez engem vendégként természetesen egyáltalán nem érdekelt. Összességében sajnos semmi olyat nem találtam a Bar Ladinóba, ami miatt érdemes lett volna visszatérnem oda.
Pár hónapja aztán felfedeztem a Mojitót, egy saroknyira a Pata Negrától, a Ráday utcában. Elvileg logikus választás lenne, hiszen mindig van hely, bármikor leülhetünk, ha a kedvenc éttermünk tömve van, igazi menekülő útvonalról van tehát szó, ráadásul rendszerint ott szokott ülni Sági Szilárd is, a Hal a tortán főzésszakértője, értitek, celebchef, bár az állandó jelenlétnek talán csak az lehet az oka, hogy a hely az övé.
Az elhelyezkedés jó, a felszolgálók kedvesek, bár akad, aki egyáltalán nincs képben, az étel meg nem rossz. Azért érezzük a különbséget: a fogások többségének erőteljes íze van/nem rossz. A Pata Negra pont ennyiben különbözik a Mojitótól, a fogásokkal nagy problémánk nem lehet, viszont egyszer sem sikerült elcsípnem azt a pillanatot, amikor rácsodálkozom egy falat ízére. Ilyen ugyanis nem volt. Pedig még a jamon con espinacast is megkóstoltam, hiszen abból van már referencia a szomszédos törzshelyről, meg én is elkészítettem már a hivatalos recept alapján, ehhez képest állítom, hogy a Mojito tejszínes, sonkás spenótja kissé megalkuvó volt, ahogy a fogások többsége is túlságosan óvatos.
Szóval nálam a sorrend: Pata Negra, Mojito, Bar Ladino, és ezzel vége. Kevés? Persze, a lista gondolom még bővíthető, de nekem ezt a három helyet sikerült eddig megtalálnom Budapesten. Ajánljatok kommentben ti is, és ha lehet, helyezzétek ezeket kontextusba őket, hogy lássuk, mihez képest jobb, vagy rosszabb a kipróbált étterem.