English

Egy nap a városban

A legjobb magyar csoki

Magyarósi Csaba 2010 december 15.
Címkék: étel csokoládé

Már terveztem egy ideje, hogy írok egy posztot a Rózsavölgyi csokoládéról, de csak most találtam erre időt. Alighanem a legjobbkor: a tél közepén, karácsony előtt mindenki édességet akar enni, a fekete, krémes, szájban olvadó csokoládétól meg még a legnyomorúságosabb szürke fagy is olyan, mintha a kandalló ropogó melege előtti ücsörgés.

A Rózsavölgyi kiemelkedik a hazai mezőnyből, például mert baromi drága: tíz deka, azaz körülbelül tíz darab bonbon közel kétezer forintba kerül, nem is vásárlok itt minden nap, a fontosabb alkalmak előtt viszont mindig ellátogatok hozzájuk. Rózsavölgyit vittem az első randinkra Dórával, az évfordulókra, születésnapokra, vagy akkor, amikor csak nagyon el vagyunk fáradva, és szükségünk van egyetlen falatnyi kikapcsolódásra.

Igazából úgy is gondoltam a helyre, mint egy különleges szentélyre, de amikor legutóbb náluk jártam, kiderült, hogy tévedtem: egymást érték az emberek az apró, Királyi Pál utca üzletben, és a köztük lezajlott párbeszédekből kiderült, hogy sokan mindennap Rózsavölgyit rágcsálnak otthon.

A nagy forgalom miatt elég sokat is kellett várnom, hogy válthassak néhány szót Szabad Zsolttal, az üzlet vezetőjével, a csokoládékat megalkotó Csiszár Katalin férjével.

Amint van rám ideje, elmeséli, hogy Katalinnal körülbelül három éve kezdtek el komolyabban foglalkozni a csokoládéval, akkor döntötték el, hogy életük hátralévő részét inkább egy olyan munkának szentelik, amit szívből tudnak csinálni. Előttük még nem nagyon volt olyan csokoládémanufaktúra az országban, amelyik maga pörkölte volna a kakaóbabot, Katalin és Zsolt azonban úgy döntött, hogy a tökéletes minőség biztosítása érdekében maguk viszik végig a teljes folyamatot.

A végeredmény megkérdőjelezhetetlen. A csokijuk finom, de nem a milkás, bocis értelemben, a Rózsavölgyi egészen más szférában zenél: tökéletesen tisztán érezhető náluk a kakaóbab íze még a legelvetemültebb bonbonokban is, pedig náluk aztán akad a vargányás ízesítéstől a fahéjason át a citromolajos karamellig minden. Ráadásul ezek külön-külön is remekművek, mert érződik rajtuk, hogy a készítőjük nem alkudott meg, és hogy nem volt sem túl büszke, sem túl türelmetlen ahhoz, hogy másoktól tanuljon.

Zsolt elmeséli, hogy Katalin az elhatározás után számos mesterhez elküldte a jelentkezését, akik közül Lionel Gauvin jelentkezett vissza, tőle tanulta meg a csokoládékészítés alapjait. Aztán tovább állt Roberto Catinarihoz, a ZZ Top-hasonmásverseny győzteséhez, a kedves olasz mestertől elsősorban a pralinékészítés és a szerszám alakú csokoládékról tanult Katalin.

Végül jött az amerikai Recchiuti, akihez már egy doboz saját készítésű bonbonnal érkezett a magyar lány, és aki a kóstolás után csak ennyit tudott mondani: It's fucking awsome! Aztán gyorsan hozzátette, hogy már nem nagyon tud újat tanítani a lánynak.

Ezt meg is tudom erősíteni: amikor San Franciscóban jártam, beugrottam Recchiuti Ferry buildingben található boltjába, és vettem pár bonbont. Kiváló volt mindegyik, de nemhogy jobbnak nem éreztem őket a Rózsavölgyi csokoládénál, de kimondottan kevésbé tűntek átütőnek, mint a magyar bonbon.

DE vissza Budapestre: miközben Zsolt mesél, megállás nélkül jönnek a vevők, többségük kis papírtölcsérrel távozik, bennük vagy egy tucat bonbon. Ezek a jó időszakok, az emberek főleg karácsonyhoz közeledve kezdenek el csokoládét vásárolni Zsolt szerint, aki elmeséli azt is, hogy a válság nem különösebben tett be nekik: akik tőlük vásárolnak, azoknak továbbra sincsenek napi megélhetési problémáik.

Megkérdezem, hogy melyik bonbon a kedvenc: állítólag a karamelleseket viszik a legjobban, de Katalin és Zsolt főleg a sima csokoládét szereti, ebben érezhető legtisztábban a kakaóbab íze. És mindketten imádják a zöld teás bonbont is, mert az alapjául szolgáló kínai zöld teának, meg a kevés borsmentának hála állítólag kivételesen jó az íze, és az állagát is nagyon jól eltalálták. 

Legközelebb azt is megkóstolom.

· 1 trackback
süti beállítások módosítása