Dani már április vége óta próbál rávenni arra, hogy menjek el vele valamikor a hatodik kerületben található Kínai-Koreai-Ételbárba. Kissé rideg, nem túl szép kockás-terítős hely, ahol azonban fantasztikusan főznek, valami ilyesmit mondott. Valószínűleg inkább azt mondta, hogy kurva jól főznek. Aztán elült a téma, egy ideig békén hagyott, egészen addig, amíg meg nem jelent az írás a Thai nagykövetség ünnepi estjéről és vacsorájáról, amire a következő emailt kaptam:

kis koreaiba mikor mész el?

ne ilyen buzi posh legyen a blog, hanem bányászati.

Dani azt szeretné, ha bányászati lenne a blog, ha lemennénk az utcára és nemcsak a Michelin-csillag közeli helyekről írnánk, hanem az elérhető, megfogható gasztronómiáról is. Ugyanezt akarjuk mi is, ráadásul a hívást tekinthetjük Dani utolsó kívánságának, mielőtt elhagyná az országot, és egy jónevű piackutató cég londoni szakemberévé válna, így a napokban ellátogattunk az étterembe.

Eredetileg még december 22-én akartam írni arról, hogy elértük a mélypontot, és elindultunk, most épp szó szerint, a fény felé, de a poszt valamiért elmaradt. Pedig olyan fordulópontról beszélünk, aminek minden évben közel annyira örülök, mint a karácsonynak, vagy egy születésnapnak, hiszen december 21-én, néha meg 22-én van a téli napforduló, ez legsötétebb nap, amikor a legtovább tart az éjszaka. Ennek önmagában persze nincs még miért örülni, a másnapnak viszont már van, hiszen ha csak egy perccel is, de javul a helyzet, és ez a csodás folyamat június 21-ig (vagy 22-ig), a nyári napfordulóig egy pillanatra sem áll le.

Nem drámai persze a változás, de azért érezhető: még csak kilenc nap telt el az évből, és bár a napkelte három perccel még későbbre tolódott, a napnyugtára 17 perccel később kerül sor, összességében tehát majdnem negyed órát nyertünk.

Egy hét múlva már a napkelte is egy perccel korábban lesz, mint december 21-én, a napnyugta meg már 26 perccel később, ami közel fél óra pluszt jelent. Aztán a folyamat egyre durvább lesz, mához egy hónap múlva már reggel hét körül lesz a napkelte, ami fél órás előnyt jelent, és majdnem ötkor a napnyugta, ami több, mint egy óra haladék: már másfél óránál fogunk járni.

Elfogadom én a telet, a hideget, és mostanában még a sötétséget is, januártól kezdve mégis egyfolytában tudok örülni annak, ahogy nyúlnak a nappalok, bár a közérzetemen igazán nagyot a márciusi óraátállítás fog dobni, amikortól kezdve egészen váratlanul hat óra helyett hétkor megy majd le a Nap. Cserébe persze reggel fél hat helyett fél hétkor kel, de akkoriban még alszom, így többnyire észre sem fogom venni.

Röviden: kitartás, minden nappal egyre jobb lesz.

Folytatódik a Budapest különös arcai fotósorozatunk, a cél továbbra is a minket megmosolyogtató, a napunkat felvidító pillanatok megörökítése. Sajnos ezúttal nem nagyon aktiváltátok magatokat (ejnye), ehhez a részhez olvasói levelet nem kaptunk, így kénytelen voltam magam gyűjtögetni.

Az első fotó igazi kis képrejtvény:

Egy táblát láthatunk, aminek az árnyékát körbefújták fehér festékkel. Meglepő látvány, mert az árnyékra pont nem úgy gondolunk, mint amit csak úgy körbe lehet festeni, persze az éjszakai árnyék más, a fényforrás nincs folyamatos mozgásban. A képen nem annyira jön át, de tényleg meg kell állni egy pillanatra értelmezni a jelenséget.

A második képek a Fogasháznál készültek, ahová egy pálinkatúra keretein belül kerültem, így a cégérek szürreális jegyei kellően felerősödtek:

Itt van egy második világháborúban lebombázott, omladozó ház, gyenge utcai világítás, golyóütötte nyomok a falon, és ezek mellett egy felirat: halkan élünk. Ez persze a Fogasház nevű kulturális intézmény és kocsma mottója is, miszerint nem zavarják az itt lakókat későig tartó hangoskodással, de én pont azokat a dolgokat imádom, amik magyarázat nélkül egészen másnak tűnnek, mint önmagukban vizsgálva. A túl egyértelmű jelenségek lustává tesznek, az ilyenek viszont stimulálják, masszírozzák az agyat.

Láttál te is olyat, ami feldobta a napodat? Volt nálad fényképezőgép, de legalább egy kamerás mobil? Fotózz, a képet pedig küldd ide, hadd mosolyogjunk mi is.

Majd ti megmondjátok, hogy új-e a tábla, vagy csak én vagyok vak és mentem el mellette több tucatszor úgy, hogy nem vettem észre. Mindenesetre én most először láttam ezt az építési tervet, ami korrekten leírja, hogy mettől-meddig lesz szívás a Kálvinon.

A kezdődátum 2006. január, a várható befejezés meg 2012.12.31., ami alapján ugye egyrészt hét évig tart Magyarországon egy nyomorúságos állomás kivájása, másrészt meg még vagy két éven keresztül hadiállapotok uralkodnak Budapest egyik legfontosabb csomópontjában.

Értem én persze, hogy nemcsak állomás készül odalent, a Kálvinon viszik le és ott hozzák fel a munkagépek jelentős részét, így nem nagyon lehet meggyógyítani a sebet, amíg a 4-es metrón valahol (akárhol) dolgoznak a városban. Ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy micsoda egy hülye ötlet volt pont egy ilyen fontos helyszínt elaknásítani évekre, meg hogy mennyi rossz döntés szükséges ahhoz, hogy egy metróvonal miatt hét évre szét legyen túrva a város számos jellegzetes, fontos pontja. Arról nem is beszélve, hogy a jövő szilveszteri befejezés csak egy terv, ami persze még változhat is.

Mindenesetre a Ráday próbálja enyhíteni a károkat, a Kálvin felől érkezve ez a tábla fogadja a turistákat:

Ebből talán megértik, hogy a kerítéssel, rácsokkal lezárt háborús övezet mögött egy szerethető, nyüzsgő utca van és hogy minden előjel ellenére érdemes benézni oda.

Még 2010 utolsó előtti napján elmentünk Dórával és Ádámmal vacsorázni a Maharaja indiai étterembe, amiről posztoltam is akkor egy vészjóslót a Facebookra. Megfenyegettelek titeket, hogy írni fogok az estéről, és hát tessék, itt a poszt, nem vádolhattok azzal, hogy a vakvilágba pufogtatok.