A blog és a Cserpes Sajtműhely kapcsolata rendkívül szórakoztató. Sokáig szerettem a cég termékeit, aztán csalódtam a cheddarjukban, amit meg is írtam. A meglepő nem ez volt, hanem a válasz: maga Mr Cserpestől, azaz Cserpes Istvántól kaptam levelet, aki biztosított arról, hogy a minőség náluk mindennél fontosabb, és hogy utána néznek a sajtügynek. Nem sokkal később meghívást kaptunk tőlük a sajtgyárba, ahol forgattunk egy videót, egyúttal megnyugtattak minket a cheddar-kérdésben is, szóval igazi happy enddel zárult a történet. Aki nem látta a videót, annak jó szórakozást:

Azóta nem beszéltünk egymással, és cserpesékre jellemző az a szakmai szerénység, hogy eszükbe sem jutott első budapesti tejivójuk megnyitásakor sajtótájékoztatót csapni, esetleg megkérni minket, hogy valamilyen módon promózzuk a helyet, csendben megnyitottak és elkezdek dolgozni. Egyszerűen nem élnek vissza a helyzettel.

Egészen véletlenül tudtam meg, hogy új vállalkozásba kezdtek (valaki a facebookos oldalunkon megosztotta a helyet), ennek örömére két napja felkerestem a Tejivót, hogy megnézzem, mit hoztak ki a Cserpes-alapokból. Hogy néz ki egy étterem, ha az a Kapuváron megismert családias, de profi filozófiára épül.

Amikor 10-15 éves voltam, rendszeresen kikészültem azon, hogy az akkor negyvenes szüleim nem ismerték a toplistás előadókat. Fogalmuk sem volt arról, ki az a Snow, Dr. Dre, a Naughty By Nature, 2Pac, meg a többiek.

A folyamat szerintem felgyorsult, mert még csak 30 vagyok, de már most nem tudom, kik énekelnek a rádióban. Lövésem sincs, kik ezek a kamera előtt ugráló majmok. Bezzeg régen még anyag volt az énekesekben. Igazi hangszereket használtak! Akkor még tudtak játszani a DX100-talkbox-kombón!

Lényeg: életemben nem hallottam még Jamie Woonról. Valószínűleg ő sem rólam. Budapestről azonban biztosan tud a fickó, ugyanis a BBC szerint az egyik legígéretesebb tehetségnek számító, meglehetősen jó kritikákat kapó Woon Budapesten vette fel debütáló albumához a Mirrorwritinghoz a videóklippet.

Hogy egészen konkrét legyek, a Lady Luck című nótához, ami főleg Belgiumban és Dániában lett sikeres. Woon egyébként a klip legnagyobb részében különféle járművekben, villamosban, metróban, taxiban búsong a budapesti tömegközlekedés sanyarú helyzetén és azon, hogy a lány, akit kinézett magának, marxista.

Köszönjük Serfőző Margarétának a találatot!

A hosszú hétvége vasárnapján a pihenős szombat miatt alig bírtunk reggel felkelni Dórával, így azt gyakorlatilag azonnal beláttuk, hogy főzésre nincs esély. El kellett volna menni bevásárolni, de legfeljebb kő-papír-ollóval tudtuk volna eldönteni, hogy melyikünk vágjon neki a bezárt boltok közt zajló esélytelen túrának. Ráadásul a főzéshez sem lett volna erőnk, szóval úgy döntöttünk, elmegyünk egy étterembe.

Szépen sütött a nap, valami kellemes, kiülős, de új helyet akartunk kipróbálni (ekkor még nem sejtettük, hogy az ebéd végén rohanunk majd az eső elől), így esett a választásunk a budai Horváth-kertre. Több érv is szólt mellette: egy ismerős ajánlásán kívül (ő déli menüt evett) semmit sem tudtam róla, szóval volt az ügyben némi izgalom. Aztán megnéztem a facebookos oldalukat és kiderült, hogy épp új szolgáltatást vezettek be a helyen: a kültéri grillteraszt. Szóval nagy nehezen összekapartuk magunkat és elautóztunk Budára.

A Horváth-kert amúgy menő helyen van, hiszen alig pár ugrásnyira innen van a Déryné, mondjuk az még menőbb környezetben, de magasabb árakkal.

A grillterasz hangulata elsőre nem különösebben megkapó: a zárt rész egy kicsit hideg, a nyitott meg felülről üveggel fedett, ami a zavaró napfényt ugyan átengedi, de esély sincs lebarnulni alatta. Éppen ezért mi a zárt és kvázi-zárt pavilon közti teljesen nyitott helyre ültünk le. Idő volt, amíg megszoktuk a park körüli autós forgalmat és azt, hogy a hely egyáltalán nem tűnt otthonosnak, a számtalan apró részletnek volt köszönhető, hogy az ebéd végére tökéletesen komfortosan éreztük magunkat és végtelenül barátságosnak tartottuk a környezetet.

Óriási, és viszonylag ritka erény például a kiváló személyzet: itt olyan kedvesek, segítőkészek és a szükséges mértékben barátságosak, lazák a pincérek, mint kevés budapesti helyszínen. Az ebéd végére már-már az asztaltársasághoz tartozott a séf is, aki kedvesen mászkált a grillező és a vendégek között, ha kellett, mesélt a fogásokról és a koncepcióról (az embereknek nyáron csak egy jó grillhús, mellé szósz és némi köret kell, nem szabad ezt túlbonyolítani, foglalta össze).

És persze ott voltak az ételek, amik azért mégis a legfontosabbak egy étteremben. Előételnek tapaszokat kértünk. Ezek nem nagyon olcsók, sőt, megkérik az árukat (950-1450 forintba kerülnek), de néhány lépéssel arrébb ugye még többet kell fizetnünk a hasonló fogásokért, ráadásul itt a legtöbb egészen kiválóan sikerült.

Négy tapaszt kértük ki.

Volt forró levegőn szárított tepertő chips, házi pácolású füstöt kacsamell szezámos grissinivel, chilis mangó chutney-val és sonkás-tejfölös ricotta medvehagymával:

Valamint aszalt paradicsomos tapenade sajtkrémmel:

A tepertőt imádta Dóra, én kevésbé lettem lelkes tőle. A kacsamell viszont brutális volt, pontosabban nem is a kacsamell, mert az csak szép, hanem a chilis mangó chutney: ebben tényleg chili és tényleg mangó van, betyárosan csípős-édes a köret a kacsa mellé. A ricotta ehhez képest kellemesen lágy tunkolni való, a tapenade meg kötelező kör mindenkinek, aki a Horváth-kertbe látogat. Most is tudnék enni belőle akármennyit.

Folytatásnak jöhettek a húsok, ekkor már egy barátunk is csatlakozott hozzánk, szóval a fél étlapot végigkóstoltuk. Na jó, a negyedét. A fogások ára a bélszínt leszámítva 1990-2490 forint közt mozog, ami körettel és dippel (tunkolni való) együtt egészen baráti ár Budán.

Én sertés flekkent kértem, ami egész jó volt, bár a legkevésbé meggyőző a három rostlapos fogás közül. Jó volt a fűszerezés, szép volt a hús, de már kezdett szárazba és langyosba hajlani (sajnos a valódi színek nem jönnek ki a piros napernyő miatt)

A lazac ezzel szemben kifogástalan volt, barátságos, szépen sütött, kicsit sem száraz étel érkezett az asztalra:

A világbajnok azonban a rozéra sült kacsamell volt, amin csodálatos zsírdarabok is voltak, egyszerűen nem lehetett kifogást találni ezen a tányéron. A húsok mellé remek köretek kerültek, és tök jó ötlet a rengeteg féle dip is.

Ebéd közben persze fogyott a bor is, jöttek desszertek (a fagyi remek, a sajttorta ha nem is Ring-magasság, de már majdnem), a pincérnők folyton foglalkoztak az igényeinkkel és tele is tömtük magunkat, így az ebéd végére a kissé hideg környezet ellenére is tökéletesen otthonosan éreztük magunkat, és az elmúlt egy-két hónap egyik legszórakoztatóbb kajálós élményével távoztunk a helyről.

Hogy mást ne mondjak, közel két és fél órát töltöttünk a Horváth-kertben a szokásos egy-egy és negyed órával szemben, ami az egyik legjobb mutatója nálunk a jólérzemmagam-faktornak.

Amikor rádöbbentem, mit kezdtek el nemrég vetíteni a magyar mozik, azonnal rohantam, és vettem jegyet az egyik előadásra. Filmeket szerető embernek ugyanis ünnepnap, ha Wes Anderson neve újra felbukkan egy moziplakáton, az író-rendező ugyanis jó ha két évente kijön egy filmmel. Olykor három év is eltelik. Mivel Wes Anderson viszonylag fiatal, ez azt jelenti, hogy 1996 óta összesen hét filmet készített.

Cserébe minden műve egy Fabergé tojás aprólékosságával kidolgozott, tökéletes, hihetetlenül hangulatos és egyedi. Tényleg nem kell érteni a filmművészethez ahhoz, hogy bárki meg tudja állapítani fél perc után: amit lát, az Wes Anderson műve.

A Holdfény királyság is ilyen. A történet középpontjában Sam és Suzy, két 12 éves gyermek szökése áll, Sam a cserkésztáborból, Suzy az otthonából indul el egy közös kalandra. Mivel egy szigeten vagyunk, túl messzire nem juthatnak, a szülők és a cserkészek vezetője pedig nagy erőkkel keresi a fiatalokat, akik időközben egymásba szeretnek.

Wes Anderson kamaszszerelme pedig nem hasonlítható egy másik ilyen történethez sem. Ebben a világban a gyerekek és a felnőttek között nincsenek nagy különbségek, az előbbiek ugyan itt is tudnak kegyetlenek lenni, de higgadt fejjel tárgyalják meg a tetteiket, míg a felnőttek tanácstalanok, egyáltalán nem lenne meglepő, ha egyszer csak a kis emberek vennék át az irányítást, amibe a nagyok beletörődnének. Ilyen világban a gyerekek szerelme tiszta és tettetés nélküli, a felnőtteké szánalmas és hazug, megszokásból és menekülési vágyból táplálkozik. De mindez egyáltalán nem nyomasztó, Wes Anderson stílusában elmesélve inkább bájos.

Az az érdekes, hogy ezt a keserű-édes humorral működő világot, amit a rendező minden alkalommal elénk vizionál, azonnal magunkénak érezzük. A zene, a részletesen kidolgozott, festményszerű képek egymásutánja mintha átállítaná az agyunkat, és onnantól a film végéig csak bámulunk a vászonra, mint a gyerekek. És érdemes is figyelni, hiszen sokszor olyan mozgalmas a képi világ, hogy a háttérben történnek a fontosabb dolgok, a kamera fókuszán kívül találunk egy-egy poént, vagy - mint a mostani film esetében - valamilyen fontos szimbólumot (egy nyílt mezőn felvett állóképben a háttérben megfordul egy malom). Fontos még a zene is, ami mindig tökéletesen eltalált és évekre beég az ember agyába. A Holdfény királyságban a korábbiakkal ellentétben komolyzenét választottak, ami megmagyarázza, hogy miért más név szerepel a zeneszerző felirat mellett a stáblistán. Kevésbé fülbemászó, de tökéletesen passzol, és igen kifejező.

Bill Murray, aki szinte már kötelező elem egy Wes Anderson-moziban - ismét remekül játszik, de az új résztvevők, Edward Norton és Bruce Willis is értik, érzik ennek a világnak a hangulatát, és remekül belepasszolnak. Bill Murray egy interjúban azt mondta, Willisnek nehezebb volt beilleszkedni ide, mert ő mozisztár, és Andersonnál senki sem kap sztárhoz illő bánásmódot. Itt hátra kell dőlni és relaxálni - így készülnek a relaxálásra alkalmas mozik.

A Wes Anderson-rajongóknak tehát ismét egy kötelező darab, két dolog azonban nekik szokatlan lesz. Egyrészt a karakterek kevésbé kidolgozottak, mint a korábbi filmekben, inkább a cselekmény kap meghatározó szerepet, a többi csak egy skicc marad. A másik, hogy a rendező néhány meglepő, valóságtól elrugaszkodott képet is becsempészett a filmbe, kicsit mintha bent ragadt volna A fantasztikus Róka úr bábvilágában, és onnan pufogtatna még el egy-két töltényt. Szerencsére nem került annyi ilyen a filmbe, hogy zavaró lett volna.

Szóval én nagyon ajánlom mindenkinek a filmet, igazi felüdülés a mostanában látható mozis felhozatalhoz képest, tökéletes kikapcsolódás, egyedi hangulat. Én tegnap este nagyjából tizedmagammal néztem végig a Holdfény királyságot, ezért kicsit szomorú voltam, hiszen nem sokszor láthatunk ilyen kaliberű alkotást a mozikban. Legközelebb kábé 2014-ben. Alig várom.

A végén néhány rövidfilm a készítésről, szintén a rendező stílusában természetesen:

Tegnap sokat gyalogoltam a városban. Végigkóstoltam ugyanis a bortúránk borait öt helyszínen, és azt kell mondanom: remek nedűket ihattok, nagyon felkészült sommelier-vel kísérve, izgalmas helyszíneken, ha jelentkeztek a legújabb angol nyelvű túránkra. Ennyit az önvállveregetésről, más miatt kezdtem bele a történetbe.

Ugyanis amikor a Lánchídon sétáltam át, megpillantottam ezt:

A masszív pihenőhelyeket aznap avatta fel a Danube Flow – Hív a Duna! szervezet, akiknek célja a város lakói és a folyó kapcsolatának erősítése, és akik már korábban is megörvendeztettek minket néhány ingyenes programlehetőséggel.

Tegnap viszont ezeket a jópofa padokat készítették elő nekünk, amin már inkább feküdni lehet, mint ülni, nézve a folyót, a DUNA feliratot pedig nem akárkik festették fel:

Többek között Für Anikó, Scherer Péter, és a szimfonikus koncertjük óta legújabb kedvencem, a Magashegyi Underground énekesnője, Bocskor Bíborka festettek bőszen, kamerák kereszttüzében.

Egy újabb állomásához érkezett tehát a Duna Tanösvény. A Lánchíd pesti oldalán, a déli oldalon irodalmi pontot is kialakítottak, klasszikus és kortárs írók Dunával kapcsolatos műveiből olvashatunk részleteket, és saját gondolatainkat is felírhatjuk egy krétatáblára. A Vigadó téri hajóállomás közelében a gyerekeket egy raklapokból készült, speciális, színes libikóka várja, míg a Lánchíd és a Parlament között egy interaktív terepasztalt lehet kipróbálni. Michaela Grass, a Bécsi Képzőművészeti Egyetem hallgatója egy úgynevezett streamtable-t épített, ahol a játékos kedvű látogatók pancsolhatnak a vízzel, és maguk alakíthatják ki a domborzatot formáló folyókanyarulatokat.

A tervek szerint pedig június 13-án itt, a Lánchíd pesti oldalán, nem messze az új padoktól rendezik meg a II. Amatőr Pétanque Bajnokságot.