Régen volt szó zenéről a blogon, ami egyszerűen csak annak köszönhető, hogy mostanában nem nagyon voltunk koncerten. De most végre megtört a jég, a hétvégén a Magashegyi Underground szimfonikusokkal felturbózott koncertjén voltam, pontosabban ott tátottam a számat.

A Müpa hangversenyterménél nehezen tudnék jobb helyszínt elképzelni egy olyan koncertnek, ahol több tucat zenész hangoskodik egyszerre, a tökéletesre faragott akusztika ugyan nem képes csodákra, de azért jól jön ilyenkor.

A színpadra kezdéskor a Harmónia Garden Orchestra lépett először, hangolták a hegedűket, csellókat, megjött a karmester is. Belibbent a Talamba ütőegyüttes, majd a Discantus énekegyüttes is, végül a Magashegyi Underground tagjai ugráltak be, élükön a bolondos dívaként ugráló Bocskor Bíborka. Négy teljes értékű zenekar sorakozott fel tehát, akik egyenként is simán képesek elvinni egy egész estés koncertet. Most egymásra figyelve próbálták megtalálni az egyensúlyt. Izgalmas próbálkozás.

És már az első szám után nyilvánvaló lett, hogy nagyon eltalálták. A zenekar dobosa hatalmas átéléssel és erővel ütötte a szert, de ez nem nyomta el a többi hangszert, a gitár és a basszusgitár is csak annyira volt hangos, hogy a többieket is könnyen hallani és érteni lehessen. A vonósok és a háttérben játszó ütősök teljesen egyenrangú félként kaptak helyet, az egész jelenség lenyűgözött néhány másodperc alatt. A youtube-os videó, meg egyáltalán egy felvétel minősége kevés, hogy ezt átadja, de megpróbálkozhatunk vele:

Az énekesnő Bocskor Bíborka rögtön az első dal után viszont beleütközött az első ellentmondásba. Próbált játszani a közönséggel, de senki nem reagált, nem kiabált vissza, nem adott életjelet. Az ülős koncert eleve magában hordozza ezt a veszélyt, hát még a Müpa hangulata, ahol egyesek estélyiben, mások melegítőben érkeztek, ahol öltönyös emberek tépik le a jegyeket a bejáratnál, és eleve mindenki feszeng egy kicsit. Noha pörgős első számot választottak, nem sikerült megadni a kívánt alaphangulatot.

Engem a harmadik számmal sikerült végképp levenni a lábamról. Bíborka egyetlen hegedűs kíséretében kezdett bele a Zöld erdőben kezdetű népdalba, olyan szépen, hogy az már önmagában is elég lett volna. A ritmust hol nyújtva, hol szaporázva, egyedi felfogásban szólalt meg a dal, aztán egyszercsak belépett a dobos, a zenekar és a többi zenész is. Innentől azt gondolhatnánk, hogy az ütemes ritmus hazavágja a dalt, de ennek épp az ellenkezője történt. A végére azt gondoltam, hogy ez volt a legjobb magyar népdalfeldolgozás, amit valaha hallottam.

A sok-sok hangszer egy metálkoncert vastagságát kölcsönözte az előadásnak, fantasztikus hatást elérve. Hogy a színpadon a főszereplőknél rockzenéhez tartozó hangszerek vannak - meg néhol az elektronikus zenéhez is közelít a Magashegyi -, hogy emellé egy erdélyi, népzenén nevelkedett hangot tettek, klasszikus hangszerekkel megspékelve, fel sem tűnik. Olyan az összhang az ellentmondások, de még inkább a zenészek között, hogy még észrevenni is kár a különbségeket.

Egy hihetetlenül színvonalas előadást raktak le az asztalra tehát, immár másodszor, a tavalyi telt házas koncert utáni ismétlés volt ez. Remélem, játszanak még együtt, mert elvarázsoltak mindenkit, a majdnem két órás előadás felannyinak tűnt, és rongyosra tapsoltuk a kezünket a végén. Nagyon örültem, hogy magyar zenekarok magyar helyszínen ilyen értéket tudnak előállítani, gratulálok nekik.

Ráadásként két kép az előkészületről a zenekar facebookos oldaláról: