Tavaly nyáron voltam Münchenben, az út után a blogon is megjelent egy videó a mediterrán német városról, ami több mint tízezren néztetek meg. A jó hír az, hogy az akkori felvételnek van két folytatása is, amit végre sikerült készre vágnom, szóval aki úgy tervezi, hogy Németországba utazik a nyáron, az elég sokat megtudhat a blogon legalábbis Bajorországról. 

A legutóbbi, a várost bemutató videó után ugyanis most itt van a BMW Weltet és Museumot bemutató anyag: előbbiben a legújabb típusokat állítják ki, ám szemét módon csak az olcsóbb modellekbe lehet beszállni, utóbbiban meg a márka teljes történelmét lehet megnézni az első repülőgépmotortól az elmúlt évtizedek legmenőbb sportautóin át a legizgalmasabb fejlesztésekig. A következő, záróepizódban egyébként a repteret csekkoljuk majd a világ egyetlen olyan sörfőzdéjével, ami repülőtér mellett van. 

Jó tanács: a lejátszást állítsátok át 720p-re a videó jobb alsó sarkában található fogaskerékkel, ha a Youtube már nem teszi meg magától!

Múlt héten Budapesten járt El Wayqui, a perui mesemondó, akivel a tavalyi, első Holnemvolt Mesemondó Fesztiválon barátkoztam össze. Ha pedig már itt járt, el is mondott nekünk néhányat az utánozhatatlan stílusú és tisztaságú perui történetekből, amik közül néhányat sikerült felvennem (sajnos nagyon visszhangzott a terem, remélem értitek a fordítást).

Egy perui mese arról, miért ugatnak a kutyák:

Egy afrikai mese arról, melyik a legerősebb lény a Földön:

Egy földműves történet, kék kavicsokkal:

Áprilisban egyébként már a második Holnemvolt Fesztivált rendezték meg, természetesen én is ott voltam, hiszen a tavalyi rendezvény hangulata teljesen elvarázsolt. Nálunk még csak ilyen gyerekcipőben jár az újra feltalált műfaj, amit régen mesélésnek hívtak, most pedig storytelling néven ismerkedünk vele, és egy kis frissítésen esett át. Vannak olyan helyei a világnak, ahol el sem felejtették a közösségi mesélés élményét, máshol viszont teljesen újra kell tanulni ezt. Hogy miért ülünk a földre bamba vigyorral az arcunkon, egy mesemondó lábai elé, és bámulunk fel úgy, mint a gyerekek, és hogy ez milyen jó.

Tavaly norvég, osztrák, erdélyi, perui és egyesült államokbeli mesemondókat, idén olasz, görög, New York-i és persze magyar meséket hallgattam a kétnapos fesztiválon. A hangulat idén is nagyon családias volt, miután Berecz András lesétált a színpadról, elvegyült a beszélgetők között, én majdnem nekiszaladtam, zavaromban kezitcsókolomot köszöntem neki (most már én is igazolom, hogy a rajongók válogatott hülyeségeket képesek művelni), a Kossuth-díjas folklórkutató, mesemondó meg jókedvűen lapogatta a vállamat. Semmi baj.

Idén úgy döntöttek, havonta egy mesemondót külön is lehívnak, így Wayquihoz hasonlóan mások is érkeznek majd, hogy a "storytelling" ne csak évente egyszer legyen jelen Budapesten. Sok sikert nekik hozzá, én ott leszek az első sorban.

És a facebookos oldalunkon nektek is elküldöm az időpontokat.

Ez a fotó landolt a postaládánkban:

A virágágyást, amit egy térkő-foghíjba ültetett valaki, a Déli pályaudvarnál fotózta le Ábel. Ráadásul ez a kis "gerillakert" pontosan oda készült, ahol a város bőre felszakadt, így az alkotás egyetlen lépéssel teszi a legszebbé azt, aminek józan ész szerint a legcsúnyábbnak kellene lennie. Eszembe jut erről az a szólás, hogy ha az élet megdob citrommal, készíts belőle limonádét.

Legutóbb a lufik, most meg ez. Éljenek, akik nem sajnálják a fáradtságot, hogy mosolyt csaljanak az arcunkra.

A napokban volt a Chernobyl Diaries premierje. A filmben néhány amerikai fiatal megunja a szokásos európai turistaútvonalakat, és úgy dönt, meglátogatja Csernobilt egy extrém túra keretében (ahelyett, hogy inkább az Egy nap a városban tökéletes napját választották volna). Az ilyen körút Ukrajnában szervezetten történik, van idegenvezető, sugárzásmérő, minden, amire szükség lehet. A túraautó azonban lerohad, így a csapat a zónában reked éjszakára is, amikor előkerülnek a mutánsok és elkezdik levadászni a csapatot.

A blogon nem ezért, hanem Jesse McCartney nyilatkozata miatt írunk a filmről. A főszereplő ugyanis a hollywoodi premieren beszélt a budapesti forgatásról, és azt nyilatkozta, hogy az egészben a nálunk töltött napok voltak a legizgalmasabbak.

"Az tetszett a legjobban, hogy eltölthettünk egy kis időt Magyarországon, Budapesten, ami fantasztikus hely. Szórakoztatóbb volt bárminél, de persze volt néhány ijesztő pillanat is, hiszen lényegében számunkra ismeretlen helyen forgattunk" - mondta.

Az nem derült ki, hogy McCartney mitől ijedt meg, talán a szintén nálunk forgató és még mindig nagyon félelmetes Bruce Willistől, de az mindenesetre örömteli, hogy egyre több külföldi híresség áradozik a nálunk töltött időről.

Gondoljunk csak Alice Cooperre, vagy mondjunk Jeremy Ironsra.

Köszönjük Szabolcsi Richárdnak a találatot!

Ha nem érted, mit esznek a külföldiek Budapesten és rá szeretnél csodálkozni a városra úgy, ahogy csak egy turista tud, miközben az angolod egy nap alatt többet fejlődik, mint azt valaha is remélted, jelentkezz az Egy nap a városban blog egynapos túrájára.

Kedvenc anekdotám úgy kezdődik, hogy Dús László, "A" Dús László, a hetvenes éveiben járó magyar képzőművész, akinek még a New York-i Metropolitan Museumban is vannak képei, átjött hozzánk és elkezdett matatni a táskájában. Miközben keresgélt, azt mondta, hogy olyat mutat nekem, amitől eldobom az agyam.

Rövid kutatás után előhúzott egy vékony, A4-es méretű, finom textíliába csomagolt tárgyat, majd kicsomagolta azt és diadalittasan felmutatta, akár Mózes a kőtáblát: "Láttál már iPadet?" - kérdezte.

Nevettem egy kicsit a kérdésen, hiszen az Egy nap a városban blog mellett az Appleblogot is írjuk Ádámmal, és az Apple-nek pont az iPad az egyik legfontosabb terméke, szóval igen, láttam. Dúst ez nem zavarta meg, lelkesen kezdett magyarázni nekem a funkciókról, kialakításról és arról, hogy a tablet a modern informatika: hogy egy számítógépnek így kell kinéznie, és ő soha többé nem akar laptoppal meg asztali géppel bajlódni. És így is lett. Eltelt két év, és azóta is csak az iPadet használja, igaz, már a harmadik generációt.

Például Ádám is a képen:

Ez a történet ugrott be akkor is, amikor a közelmúltban néhány T-Mobile-os ismerőssel beszélgetve arra jutottunk, hogy az emberek többsége még mindig nem tudja, mi az a tablet. Tőlünk függetlenül ugyanerre jutott a T-Mobile is, indítottak is egy kampányt a termékcsoport népszerűsítésére. Ez két részből áll: egyrészt megkértek néhány bloggert, hogy írjon a témáról felvilágosító jelleggel, másrészt létrehozták a 101elmeny.hu oldalt, ahol felhasználási ötleteket adnak a vásárlóknak, akiknek fogalmuk sincs, mihez kezdjenek a készülékkel. Hogy az mire jó.

Eddig körülbelül százmillió táblagép fogyott világszerte, sokan mégsem találkoztak vele. Anyósom is mindig meglepődik, amikor átjön hozzánk, lapozgat a vékony, alig 9,5 milliméter vastag készülék kijelzőjén, és szinte nem telik el úgy találkozás, hogy rá ne kérdezne: ez tényleg egy számítógép?

Tényleg az. Méghozzá olyan fajta, ami jelentősen különbözik az összes többitől, amit eddig használtunk, és ezért lehet téma itt az Egy nap a városban blogon is.

A tablet ugyanis szerethető. Majdnem tök mindegy, hogy ki gyártja, melyik cég, úgy találták ki, hogy divatos, könnyed, mindenki által használható legyen. Előzmény nélkül született egy olyan korban, amikor már minden informatikai eszközzel szemben az volt az elvárás, hogy lehessen szeretni.

A személyi számítógép ezzel szemben úgy született, hogy néhány szakértő igényét próbálta meg kielégíteni. Az elmúlt évtizedekben sokat fejlődött a felhasználói élmény, de a pc le sem tagadhatná gyökereit: a rendszer működésének, lehetőségeinek 98 százaléka tökéletesen érthetetlen az átlagos felhasználó előtt, ezért könnyen el is tudja rontani azt.

A tabletet ezzel szemben úgy alkották meg, hogy lenyestek mindent a pc-ről, ami az átlagos felhasználónak nem kellett, és csak azt a két százalékot hagyták meg, amire a többségünknek naponta szüksége van. A tablettel is lehet levelezni, böngészni, filmet nézni, zenét hallgatni, szöveget és kiadványt szerkeszteni, youtube-ozni, játszani, csak mindezt sokkal egyszerűbben, mint a számítógépen.

Nincs ugyanis például mit beállítani. Csak elindítjuk a tableten található programot, vagy egy kattintással letöltünk rá egyet az úgynevezett alkalmazásboltokból, és elkezdjük használni. Nincs olyan, hogy a letöltött program nem indul el. Hogy elrontunk valamit a beállításokon. Hogy lassan, nehézkesen működik a tablet. Hogy kifagy. A táblagépek ugyanis annyira le vannak egyszerűsítve, annyira kezelhetők, hogy amit letöltünk rá, az működik, méghozzá szerethetőbben, mint egy pc-n valaha.

Például azért, mert ezeket a számítógépeket az ujjunkkal irányítjuk, nincs szükség egérre meg billentyűzetre. A tartalom és a felhasználó kicsit össze is kötődik, hiszen nincs közvetítő közeg, a testünkkel, az ujjainkkal vezéreljük a rendszert, pontosabban az egész tabletet, hiszen egy kijelzőn kívül nem is nagyon látunk mást az egészből. Esetleg egy hátlapot, ha megfordítjuk.

És akkor ott van a méret meg a súly kérdése: ebben is a "csak szükséges"-elve érvényesül. A kijelzőn kívül ugye semmi sem foglal helyet, így nagyon könnyűek ezek a gépek, jellemzően fél kiló körüliek, aminél egy átlagos laptop hatszor nehezebb. Könnyű kézbe fogni, a kanapén ücsörögve felkapjuk, mint egy nagyobb távirányítót és átnézzük a leveleinket, legfrissebb híreket, megnézzük a kedvenc fotóinkat.

Ráadásul ezt a városban bárhol meg tudjuk tenni, hiszen egy feltöltéssel a legtöbb tablet akár 10 órán keresztül is üzemképes marad. Számos közülük simán tudja használni a mobilhálózatokat, amik olyan gyorsan fejlődnek, hogy már az otthoni internettel is versenyképesek. Pont a T-Mobile-nál vezetik be mostanában a negyedik generációs mobilhálózatot olyan sávszélességgel, hogy várakozás nélkül el tudunk kezdeni nézni egy neten található nagyfelbontású videót. Annál több nem is kell.

Ezek tehát az alapok.

Tablet = menő, könnyű, szerethető számítógép.

A következő részben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen olyan tartalmakat lehet letölteni a tabletekre, amik könnyebbé teszik az életünket, a harmadik epizódban pedig éles bevetésben teszteljük, hogy miként telik táblagéppel Egy nap a városban.

Az írást a T-Mobile támogatta.