A hosszú hétvége vasárnapján a pihenős szombat miatt alig bírtunk reggel felkelni Dórával, így azt gyakorlatilag azonnal beláttuk, hogy főzésre nincs esély. El kellett volna menni bevásárolni, de legfeljebb kő-papír-ollóval tudtuk volna eldönteni, hogy melyikünk vágjon neki a bezárt boltok közt zajló esélytelen túrának. Ráadásul a főzéshez sem lett volna erőnk, szóval úgy döntöttünk, elmegyünk egy étterembe.

Szépen sütött a nap, valami kellemes, kiülős, de új helyet akartunk kipróbálni (ekkor még nem sejtettük, hogy az ebéd végén rohanunk majd az eső elől), így esett a választásunk a budai Horváth-kertre. Több érv is szólt mellette: egy ismerős ajánlásán kívül (ő déli menüt evett) semmit sem tudtam róla, szóval volt az ügyben némi izgalom. Aztán megnéztem a facebookos oldalukat és kiderült, hogy épp új szolgáltatást vezettek be a helyen: a kültéri grillteraszt. Szóval nagy nehezen összekapartuk magunkat és elautóztunk Budára.

A Horváth-kert amúgy menő helyen van, hiszen alig pár ugrásnyira innen van a Déryné, mondjuk az még menőbb környezetben, de magasabb árakkal.

A grillterasz hangulata elsőre nem különösebben megkapó: a zárt rész egy kicsit hideg, a nyitott meg felülről üveggel fedett, ami a zavaró napfényt ugyan átengedi, de esély sincs lebarnulni alatta. Éppen ezért mi a zárt és kvázi-zárt pavilon közti teljesen nyitott helyre ültünk le. Idő volt, amíg megszoktuk a park körüli autós forgalmat és azt, hogy a hely egyáltalán nem tűnt otthonosnak, a számtalan apró részletnek volt köszönhető, hogy az ebéd végére tökéletesen komfortosan éreztük magunkat és végtelenül barátságosnak tartottuk a környezetet.

Óriási, és viszonylag ritka erény például a kiváló személyzet: itt olyan kedvesek, segítőkészek és a szükséges mértékben barátságosak, lazák a pincérek, mint kevés budapesti helyszínen. Az ebéd végére már-már az asztaltársasághoz tartozott a séf is, aki kedvesen mászkált a grillező és a vendégek között, ha kellett, mesélt a fogásokról és a koncepcióról (az embereknek nyáron csak egy jó grillhús, mellé szósz és némi köret kell, nem szabad ezt túlbonyolítani, foglalta össze).

És persze ott voltak az ételek, amik azért mégis a legfontosabbak egy étteremben. Előételnek tapaszokat kértünk. Ezek nem nagyon olcsók, sőt, megkérik az árukat (950-1450 forintba kerülnek), de néhány lépéssel arrébb ugye még többet kell fizetnünk a hasonló fogásokért, ráadásul itt a legtöbb egészen kiválóan sikerült.

Négy tapaszt kértük ki.

Volt forró levegőn szárított tepertő chips, házi pácolású füstöt kacsamell szezámos grissinivel, chilis mangó chutney-val és sonkás-tejfölös ricotta medvehagymával:

Valamint aszalt paradicsomos tapenade sajtkrémmel:

A tepertőt imádta Dóra, én kevésbé lettem lelkes tőle. A kacsamell viszont brutális volt, pontosabban nem is a kacsamell, mert az csak szép, hanem a chilis mangó chutney: ebben tényleg chili és tényleg mangó van, betyárosan csípős-édes a köret a kacsa mellé. A ricotta ehhez képest kellemesen lágy tunkolni való, a tapenade meg kötelező kör mindenkinek, aki a Horváth-kertbe látogat. Most is tudnék enni belőle akármennyit.

Folytatásnak jöhettek a húsok, ekkor már egy barátunk is csatlakozott hozzánk, szóval a fél étlapot végigkóstoltuk. Na jó, a negyedét. A fogások ára a bélszínt leszámítva 1990-2490 forint közt mozog, ami körettel és dippel (tunkolni való) együtt egészen baráti ár Budán.

Én sertés flekkent kértem, ami egész jó volt, bár a legkevésbé meggyőző a három rostlapos fogás közül. Jó volt a fűszerezés, szép volt a hús, de már kezdett szárazba és langyosba hajlani (sajnos a valódi színek nem jönnek ki a piros napernyő miatt)

A lazac ezzel szemben kifogástalan volt, barátságos, szépen sütött, kicsit sem száraz étel érkezett az asztalra:

A világbajnok azonban a rozéra sült kacsamell volt, amin csodálatos zsírdarabok is voltak, egyszerűen nem lehetett kifogást találni ezen a tányéron. A húsok mellé remek köretek kerültek, és tök jó ötlet a rengeteg féle dip is.

Ebéd közben persze fogyott a bor is, jöttek desszertek (a fagyi remek, a sajttorta ha nem is Ring-magasság, de már majdnem), a pincérnők folyton foglalkoztak az igényeinkkel és tele is tömtük magunkat, így az ebéd végére a kissé hideg környezet ellenére is tökéletesen otthonosan éreztük magunkat, és az elmúlt egy-két hónap egyik legszórakoztatóbb kajálós élményével távoztunk a helyről.

Hogy mást ne mondjak, közel két és fél órát töltöttünk a Horváth-kertben a szokásos egy-egy és negyed órával szemben, ami az egyik legjobb mutatója nálunk a jólérzemmagam-faktornak.