Amikor rádöbbentem, mit kezdtek el nemrég vetíteni a magyar mozik, azonnal rohantam, és vettem jegyet az egyik előadásra. Filmeket szerető embernek ugyanis ünnepnap, ha Wes Anderson neve újra felbukkan egy moziplakáton, az író-rendező ugyanis jó ha két évente kijön egy filmmel. Olykor három év is eltelik. Mivel Wes Anderson viszonylag fiatal, ez azt jelenti, hogy 1996 óta összesen hét filmet készített.

Cserébe minden műve egy Fabergé tojás aprólékosságával kidolgozott, tökéletes, hihetetlenül hangulatos és egyedi. Tényleg nem kell érteni a filmművészethez ahhoz, hogy bárki meg tudja állapítani fél perc után: amit lát, az Wes Anderson műve.

A Holdfény királyság is ilyen. A történet középpontjában Sam és Suzy, két 12 éves gyermek szökése áll, Sam a cserkésztáborból, Suzy az otthonából indul el egy közös kalandra. Mivel egy szigeten vagyunk, túl messzire nem juthatnak, a szülők és a cserkészek vezetője pedig nagy erőkkel keresi a fiatalokat, akik időközben egymásba szeretnek.

Wes Anderson kamaszszerelme pedig nem hasonlítható egy másik ilyen történethez sem. Ebben a világban a gyerekek és a felnőttek között nincsenek nagy különbségek, az előbbiek ugyan itt is tudnak kegyetlenek lenni, de higgadt fejjel tárgyalják meg a tetteiket, míg a felnőttek tanácstalanok, egyáltalán nem lenne meglepő, ha egyszer csak a kis emberek vennék át az irányítást, amibe a nagyok beletörődnének. Ilyen világban a gyerekek szerelme tiszta és tettetés nélküli, a felnőtteké szánalmas és hazug, megszokásból és menekülési vágyból táplálkozik. De mindez egyáltalán nem nyomasztó, Wes Anderson stílusában elmesélve inkább bájos.

Az az érdekes, hogy ezt a keserű-édes humorral működő világot, amit a rendező minden alkalommal elénk vizionál, azonnal magunkénak érezzük. A zene, a részletesen kidolgozott, festményszerű képek egymásutánja mintha átállítaná az agyunkat, és onnantól a film végéig csak bámulunk a vászonra, mint a gyerekek. És érdemes is figyelni, hiszen sokszor olyan mozgalmas a képi világ, hogy a háttérben történnek a fontosabb dolgok, a kamera fókuszán kívül találunk egy-egy poént, vagy - mint a mostani film esetében - valamilyen fontos szimbólumot (egy nyílt mezőn felvett állóképben a háttérben megfordul egy malom). Fontos még a zene is, ami mindig tökéletesen eltalált és évekre beég az ember agyába. A Holdfény királyságban a korábbiakkal ellentétben komolyzenét választottak, ami megmagyarázza, hogy miért más név szerepel a zeneszerző felirat mellett a stáblistán. Kevésbé fülbemászó, de tökéletesen passzol, és igen kifejező.

Bill Murray, aki szinte már kötelező elem egy Wes Anderson-moziban - ismét remekül játszik, de az új résztvevők, Edward Norton és Bruce Willis is értik, érzik ennek a világnak a hangulatát, és remekül belepasszolnak. Bill Murray egy interjúban azt mondta, Willisnek nehezebb volt beilleszkedni ide, mert ő mozisztár, és Andersonnál senki sem kap sztárhoz illő bánásmódot. Itt hátra kell dőlni és relaxálni - így készülnek a relaxálásra alkalmas mozik.

A Wes Anderson-rajongóknak tehát ismét egy kötelező darab, két dolog azonban nekik szokatlan lesz. Egyrészt a karakterek kevésbé kidolgozottak, mint a korábbi filmekben, inkább a cselekmény kap meghatározó szerepet, a többi csak egy skicc marad. A másik, hogy a rendező néhány meglepő, valóságtól elrugaszkodott képet is becsempészett a filmbe, kicsit mintha bent ragadt volna A fantasztikus Róka úr bábvilágában, és onnan pufogtatna még el egy-két töltényt. Szerencsére nem került annyi ilyen a filmbe, hogy zavaró lett volna.

Szóval én nagyon ajánlom mindenkinek a filmet, igazi felüdülés a mostanában látható mozis felhozatalhoz képest, tökéletes kikapcsolódás, egyedi hangulat. Én tegnap este nagyjából tizedmagammal néztem végig a Holdfény királyságot, ezért kicsit szomorú voltam, hiszen nem sokszor láthatunk ilyen kaliberű alkotást a mozikban. Legközelebb kábé 2014-ben. Alig várom.

A végén néhány rövidfilm a készítésről, szintén a rendező stílusában természetesen: