Nemrég Budapestről új célpontként elérhető Lyon városa is repülővel, ezért a Sofitel szállodalánc úgy döntött, kihasználja az alkalmat: Budapestről Lyonba, Lyonból pedig Budapestre küldte el séfjeit, hogy mutassák be a másik ország lakóinak a saját konyhájuk ízeit.

Budapestről Homoki Zoltán és Horváth Ádám utazott ki, hogy a gulyáslevest, a hideg meggylevest, a csirkepaprikást, a marhapörköltet, a brassóit, az Eszterházy szeletet, a dobos tortát és a somlói galuskát bemutassa a lyoniaknak. Meg persze a magyar borokat, a magától értetődő tokaji furmint mellé nem féltek szekszárdi kadarkát választani. Nem finomkodásról volt tehát szó, hanem azokról az ízekről, amit mindannyian ismerünk, egyszerűen elkészítve. Nagyon tetszett állítólag a lyoniaknak az ételsor, Homoki Zoltán szerint a hozzánk képest enyhébb fűszerezésű lyoni ételek után meglepetés volt nekik a magyar ízbomba.

Most a franciákon a sor, hogy megmutassák a hagyományos lyoni konyhát. A budapesti Sofitel éttermében ezen a héten főz Grégory Alamercery, a Sofitel Lyon Bellecour szálloda szakácsa.

Hogy a gasztronómia egyik legfontosabb szentélyével kapcsolatban mire számíthatunk, azt az étterem ajánlója jól összefoglalja:

A 16. században Medici Katalin sok firenzei szakácsot tartott udvarában, hogy finom ételeket készítsenek neki, helyi alapanyagokból. Ez elindított egy egyfajta forradalmat, melynek köszönhetően az alapanyagok minősége egyre jobbá vált, valamint a legjobb és legpraktikusabb dolgokat ellesték a környékbeliektől.  A bresse-i és a charolais-i régiók farmjai, a dombes-i vadhús, a savoy-i tavak halai, a Rhone völgyének és a Forez régiónak a zöldségei, gyümölcsei kéznyújtásnyi távolságban vannak és meghatározó alapanyagai Lyon méltán elhíresült gasztronómiájának, nem beszélve a bortermelésről, mely Burgundiából, Beaujolais-ból és a Rhône völgyéből fakad.  A 19. században a polgárság szakácsai, az úgynevezett „lyoni mamák" maguk mögött hagyták az otthonaikat, és saját vállalkozásba kezdtek, amivel széles körben elterjesztették a lyoni konyhaművészet hagyományait. A huszadik században ez a fajta konyhaművészet egyet jelentett az egyszerűség és nagyszerűség elvével, és lassan mindenhol megismerték a világon. Fő jellemzőit a felső középosztály ételeiből és a tipikus „bouchon" konyhából nyeri. Lyonban a legmagasabb az egy főre jutó éttermek száma Franciaországban, és megtalálhatjuk egymás mellett a bouchon éttermeket, valamint azokat is, amelyek Michelin csillagos séfek kezében vannak, ezek közül talán a legismertebb a Paul Bocuse.

De nemcsak a gasztronómia fővárosaként, hanem a szalámik földjeként is hivatkoznak a városra, ezért nem lepődtünk meg, hogy a sajtóbemutatón az asztalon ezekkel találkoztunk:

Nézegetem reggel a Budapesttel kapcsolatos híreket és egyszer csak azt látom, hogy Bruce Willis Romániában forgat. Ezt ígérte legalábbis a Daily Mail cikkének a címe:

Viszonylag ritkán akad a kezembe olyan szakácskönyv, amit használni tudok. Ajándékba unalmas, ötlettelen receptek összegyűjtő, leárazott könyveket szoktam kapni. Aztán vannak a Michelin-csillagos sztárszakácsok könyvei, de ezekben kizárólag olyan alapanyagokat emlegetnek, amikről még az életben nem hallottam.

Ismét egy híres lépcsőházba látogattam el. Régóta foglalkoztatott, milyen is belülről a Magyar Szecesszió Házának otthont adó épület, így amikor az egyik nap arra jártam, a megszokott módon kezdtem toporogni a bejárat előtt, várva egy lakó kapunyitására.

Egy hölgy ült pár méterrel arrébb, a kávéház bejárata melletti asztalnál, és feltűnően vizsgált. Szinte tapintani lehetett a gyanakvást, a betörésgyanút, bizalmatlanságot, amit a lépcsőháztúráimon a lakók felől rendszeresen árad felém. Ezért aztán inkább megelőztem a kérdést, és megkérdeztem, hogy ha itt lakik, beengedne-e. Ha szépen megkérem, beenged. Szépen megkértem, beengedett.

Ebben az ügyben csak vesztesek lehetnek. Nem arathat totális győzelmet az, aki nekitámad az egyháznak, amiért az védi, ami az övé. De azt is simán lehet támadni, aki szerint normális dolog a világvárossá váló Budapest közepén egy közpénzből felújított tér fontos részét elzárni az emberek elől. A főtemplom előtti lépcsőn ücsörgés, beszélgetés, piálás a világ összes fontos nagyvárosának állandó díszítőeleme, hangulatfokozó, ami jobbá, és nem rosszabbá teszi a hétköznapokat. Kár ezt a folyamatot akadályozni.

Visszatérve az eredeti gondolatra nyilván mindenki érti a problémát, reggelente arra ébredt az egyház, hogy valakik összehugyozták, borral telelocsolták, szeméthalmokkal temették be a Bazilika lépcsőjét és ez bizony annak ellenére sem jó, hogy a világon máshol sem történt volna ez másképp. A világ többi pontján viszont vette volna magának a fáradtságot az önkormányzat, és kora reggelente nagynyomású mosókkal meg szemétszedőkkel lepte volna el a környéket, hogy a kecske is, meg a káposzta is, ugye, tegye a dolgát.

Mindegy, lényeg, hogy nálunk másképp történt és elkezdték szétbontani a Bazilika környékét, hogy kerítést húzzanak fel köré. De ez csak az egyik pofon volt. A másik, és ez már sokkal idegesítőbbnek tűnt: az a bejelentés, hogy szeptemberig tartanak majd a munkák. Szóval az egész nyarat, turistaszezont átdolgozzák a gusztustalan kordonokkal körbevett Bazilika főlépcsőjénél.

Az ügy nem zárult minden elemében megnyugtatóan, de két jó hírem mindenképp van.

Az első, hogy a munkálatok láthatóan a végükhöz közelednek, a leborított lépcsőket helyreállították, a kerítések a helyükre kerültek, már csak a kapukat kell felszerelni. Szóval szeptemberig biztos nem kell várni:

A másik jó hír az, hogy ha már a funkciójukkal nem is értünk egyet, az esztétikájukkal nem lehet problémánk: a kerítések szépek.

Ráadásul ha tágra nyitják a kapukat, akkor a késő esti órákig továbbra is lehet majd ücsörögni a Bazilika lépcsőjénél. Persze a nyár esti borozgatásnak ezzel is véget vetettek, de az alsó négy sorba, a kerítések alá szorulva még azért szövődhetnek életre szóló borbarátságok.