Bajban vagyok, ha a Széll Kálmán tér közelében kell egy gyors, beülős, kajálós-kávézós találkozót szerveznem. Elég kevés a lehetőség a környéken, az á table túl kicsi, az Arany Kaviár meg túl nagyszabású.

Nem állítom, hogy megvan a megoldás, de az á table méretében találtam egy másik helyet, ahol ráadásul rábukkantam egy rejtett kincsre is.

Egy szendvicsre. Pontosabban egy szószra.

A Chez le francais szintén egy francia kezdeményezés, azonban sokban különbözik az á table-tól. Itt az üzlet jellemzően tágas, a teret még asztalokkal sem nagyon törik meg - így aztán fogalmunk sincs, hogy tulajdonképpen egy boltba vagy egy vendéglátóipari egységbe léptünk be. Francia borok, alatta pástétomok, sütik, alatta sajtok, mellette sonkák. Hátul szeletelőgép, sütő, kávégép, elöl bagettek. Konzervek a polcokon. Minden van tehát, hivalkodás nélkül. A minőségi cuccok szerényen sorakoznak egymás mellett, francia módra.

Szerencsére a kínálat nem hozott zavarba, hiszen azt a tippet kaptam a Dizájnmenza szerzőjétől, Beától, hogy kérjek egy Savoyai sonkás szendvicset. Egyszerű volt a feladatom, azt kértem. Az eladó nem értette, franciául visszakérdezett, aztán angollal próbálkozott. Szerencsére épp az üzletben volt egy magyar barátja, és elkezdtünk alkudozni. Savoyai sonka van, de mit kérek még a szendvicsbe? Fogalmam sincs, barátom, nem neked kellene tudni? - akartam visszakérdezni, de aztán inkább rákérdeztem a sajtokra. Comté, szerinte az jó lesz. Szerintem is, kérem azzal. Az, akivel a találkozót megbeszéltem, látva a kínlódásunkat, mutatta, hogy akkor kettőt mindenből.

Kiültünk a bolt mellé letett asztalok egyikére.

Nemsokára megjött a szendvics:

A bagett elég jó, nem aranyérmes, de rendben van. A saláta saláta, semmi említésre méltó, viszont a sonka remek. Gyönyörű a színe, pont megfelelő benne a zsírtartalom, egyetlen hiba van vele: túl vastagra szeletelték. Hajszálvékony szeletekből lett volna jó kétszeres réteg, és akkor tökéletes, így kicsit küzdős volt.

A comté sajt is zseniális összetevő volt, és ugyanúgy nem is spórolták ki, ahogy a sonkát sem. Az eset óta nagyon megkedveltem ezt a sajtfélét, kicsit az édeskés-ementális irány, mégis jó adag krémességet és sós ízeket megőrizve, félkemény kivitelben. Ideális szendvicsbe.

Ez így még csak egy jó alapanyagokból összerakott, csaknem kifogástalan szendvics lenne, amit bárki összeállíthat otthon. De a meglepetés nem ez, hanem az az összetevő, ami az egészet összekovácsolja egy élménnyé, a titkos plusz. A házi vinaigrette.

Az intenzív ízű öntet összetevőit nem sikerült megfejtenem, pedig nagyon akartam, mert zseniálisra sikerült. Mustár és borecet mindenképpen van benne, én meg mertem volna esküdni, hogy sóska is került bele, de pult mögött a francia emberke tagadott mosolyogva. De igaza is van, én is titkolóznék, emiatt eszik a vendég legközelebb is itt, ha erre jár. A többi miatt nem ismételnék én sem, de emiatt megérte a 950 forintos szendvics.

Szóval a hideg szendvicsek rajongóinak mindenképpen ajánlom a helyet egy próbára, de a jóféle francia alapanyagok beszerzéséhez is javasolt hely a Chez le francais. Még akkor is, ha nem veszik a fáradtságot, hogy magyarul szólítsanak meg.

Augusztus 14-én nyitnak, jelenleg zárva vannak.

Többször terveztem már, hogy ellátogatunk a Vár a Speizbe, de eddig mindig elbukott a projekt. Volt, hogy csak megbeszéltünk oda egy randevút Dórával, aztán másként döntöttünk. Olyan is előfordult, hogy a bejárattól fordultunk vissza: rájöttünk, hogy valójában nem is vagyunk éhesek. Most viszont a tervből elhatározás született: tudni akartam végre, hogy milyenek a Speiz legendás rántott szeletei.

Két előzményt hadd meséljek el: az egyikhez Bécsbe kell utaznunk, pontosabban az osztrák főváros egyik legendás étterméhez, a Figlmullerhez. Arról lehet megismerni, hogy rendszerint mindig sor áll előtte, és a bécsiek többsége hosszasan tud mesélni az 1905 óta árult rántott húsról. Az a specialitása, hogy nem borjúból, hanem sertésből készült. Bécsben. Kicsit olyan ez, mintha vasárnap félelőttönként népszerű sátánista szeánszokat rendeznének a Vatikánban (belépés 2 euró). A Figlmuller ennek ellenére működik: remek a hús, remek a köret, mindenkinek megér egy 15-20 eurós kitérőt az étterem.

Szóval a bécsi példából már tudtam, hogy milyennek képzelik odaát a jó bécsi szeletet. És néhány hete én is készítettem itthon a családnak kiváló borjúhúsból, házi prézlit használva, vajban kisütve. Így együtt állatian drága volt egy rántott húshoz képest, de annyira ropogós, egyszersmind szaftos lett a végeredmény, hogy az ebéd elfogyasztása után mindannyian tudtuk: ezentúl így kell csinálni a rántott húst.

Ilyen előzményekkel értünk fel a várba. Jó hangulatban érkeztünk, az első házassági évfordulónkat ünnepeltük, a kislányunkra a nagymama vigyázott otthon, a taxis végig semleges témákkal tartotta életben az érdeklődésünket, de fizetés után azzal búcsúzott, hogy imádja az Attraktort, és sose hagyjuk abba a forgatást, szóval: jó kedvvel léptünk be az étterembe.

A hangulat odabent is megmaradt, bár a pincérek a szükségesnél talán valamivel közvetlenebben voltak, és mintha néhány viccesnek szánt bazmeg is elhangzott volna közöttük. Értem én, hogy rajtunk kívül mindenki külföldi volt az étteremben, ők meg nem értik (bár ha tudnak valamit magyarul, a bazmeg biztos szerepel a szókincsükben), de egy olyan éttermeben, ahol 3-4 ezertől indulnak az előételek, és 1000 forinttól a borok (per deci) ez talán túlzás.

Én fokhagymás, petrezselymes, vajas, mangoldos, csibekrémes csigával kezdtem, ügyes, bár kissé talán nehéz és íztelen volt volt a szósz, de nem volt sokkal rosszabb ez a fogás, mint amit Párizsban ettem, pedig ott aztán értenek a csigákhoz, ugye.

Dóra libamájat kért málnazselével, azt is kapott, ami 3900 forintos árával nálam már egyértelműen a húazanyja kategória, de tény, hogy a libamáj hibátlan volt, amihez remekül passzoltak az édes köretek.

Ezek után jöttek a húsok. Dóra 240 grammos bécsi búrjőszeletet kért, amit 4300 forintért adtak:

Én meg sertés aranypecsenyét, ez 3100 volt.

Dóra borjú bécsije hatalmas adag volt, ami azért is meglepő, mert általában minél drágább az étterem, annál kisebbek a falatok. Itt viszont a magas ár negyed kiló hússal járt. A fogás egyébként rendben volt. Nem tűnt mondjuk más dimenziónak, mint a Figlmuller rántott szelete, talán valamivel szárazabb annál, cserébe nem kell 240 kilométert utazni érte.

Az aranypecsenye nekem jobban bejött. Ez a fogás a fledermaus (bőregér), tehát a sertés hátsó combjának belső felületéről lefejthető lédús, puha részéből készült, ennek megfelelően sokkal intenzívebb, mint a borjú bécsi. A panír nekem ennél is kissé száraznak tűnt, amin nem segített a köretként tálalt, chipsnek nevezett chips sem, ellenben a paradicsomsaláta remek kiegészítő volt.

Levezetésként Dóra panna cottát kért, amit úgy jellemzett, hogy "finom, de semmi küli":

Én meg rávetettem magam a klasszikus túrótortára eperfagylalttal, ami viszont kiváló desszertnek bizonyult, jöhetne belőle még kettő.

Végül a kötelező szervizdíjjal együtt 25 ezer forintot fizettünk, ami sok. Nagyon.

Ennyiért még Párizsban is csak nagy erőfeszítések árán tudtunk vacsorázni olyan helyeken, amiket a Michelin is ajánlott, itthon meg alig akad néhány olyan étterem, ahol ekkora összeget ki tudunk fizetni. A vacsora jó volt, viszont az árhoz képest nincsenek intenzív emlékeim, nem leszek öngyilkos, ha arra gondolok, hogy többet nem ehetek a Vár a Speizben.

Ezzel együtt ha valaki kiváló rántott húsra vágyik, és nem akar sem otthon bénázni, sem 240 kilométert utazni érte, az biztos nem jár rosszul, ha felugrik a várba, csak győzze kifizetni.

Tegnap hulla fáradtan érkeztünk vissza Ádám vidéki esküvőjéről, és beláttuk, hogy két választásunk van: vagy bezuhanunk az ágyba aludni, és akkor oda az egész napunk, vagy összeszedjünk magunkat és sétálni indulunk.

Nem fogom elsírni magam.

Tényleg nem.

Ebben a lépcsőházban az az egyik különlegesség, hogy általában tárva-nyitva áll, bárki bemehet.

Nem véletlenül.

Egyrészt a falakon leírást találhatunk Ferencvárosról és annak nevezetességeiről, az Iparművészeti Múzeumról, a vsárcsarnokról, a Ráday utcáról, ráadásul korabeli fotókat is találunk ezekről a kerületi büszkeségekről. Mint egy mini kiállítás a kapualjban.

De nem ez vonzza be az embereket. Attila kíváncsiságát sem ez keltette fel, mielőtt megírta volna nekünk, hogy feltétlenül látogassunk el ide. A mágneses teret az udvar adja, a közepén egy korsós lánnyal. Szinte vonzza a tekintetet.