Annyian javasoltátok, hogy az Etele térre érdemes elzarándokolni, ha kiváló fagyit akarok nyalni, hogy bevágtam magam az autóba, és ellátogattam a Erdős és Fiai cukrászdába.

Te atya-úr-isten.

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Pihi, nagy levegő. A sarkon megpillantjuk az üzletet, a madarak csivitelnek, az emberek tölcsérrel a kezükben jönnek szembe. Mi is beállunk a sorba, kivárjuk, kérünk egy csokit, meg amit sokan szeretnek, legyen mondjuk az epres sajttorta. Abból baj nem lehet.

Eleve a kiszolgálás nagyon bejött. Mosolygós fiatal kiszolgáló kente a tölcsérbe a méretes adagokat a fagyiból, és annyira magától értetődően közvetlen volt, ami ritkaság. Büszke volt a fagyira, hogy adhatja az embereknek. Saját magunk készítjük, Budaörsön van a műhely, onnan hozzuk ide - mondja.

Nagy műgonddal haraptam egyet a csokiból, de ahogy megpróbáltam volna koncentrálni a kakaóra, valami visszatartott. Valami nagyobb figyelmet követelt magának, egy olyan tényező, amivel eddig nem kellett ilyen mennyiségben számolni. A krémesség.

Ebben a fagyiban a krémesség korábban nem ismert mértékben üt arcon. Ez a 100 százalék. Vagy az origó. A fagyi állaga ettől olyan selymes lesz, hogy ha történetesen egyetlen ízt sem érzékelnék, akkor is élvezném.

Pedig az íz is kiváló. Mondtam itt már olyanokat a csokifagyikra, hogy milkás, meg cote d'or-os, hogy mindenki érezze a különbséget - ha ezt akarnám jellemezni, egy adag bonbont mondanék. Kézműves bonbont, jófajtát, rózsavölgyit mondjuk.

A sajttorta meg egyenesen eszméletlen. A kekszdarabkák, amiket belecsempésztek a fent leírt krémességbe, tökéletesen állnak ellen a fogaknak, roppannak is, mállnak is. A sajt csak olyan mértékben van jelen, mint a sajttortákban egyébként, nem kell érett camembert-t vizionálni, csak a lágyságot adja, ráadásul a gyümölcsök benne tovább lágyítják, gazdagítják az ízt. Mutatok valamit, amire jó ránézni fagyizás közben:

Kikukucskált a gyümölcs.

Még nem végeztem az adagommal, már visszamentem, és vettem vagy fél kilót mindenféle fagyiból, és siettem haza vele. Évi nagy Vári cukrászda-rajongó - én is -, de ezt meg kellett mutatnom neki. Mert nálam átvette az első helyet.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy 210 forint egy gombóc (pontosabban kenés), ami Budapesten alacsonynak számít, a kézműves fagyik piacán meg főleg, akkor érezzük, hogy kibillen a mérleg. Az előny serpenyője koppant az asztalon.

Tényleg, kóstoljátok meg. Utazzatok, megéri. Ha meg Győr felől jöttök vonattal, itt szálljatok le.

Pár nappal később a sütijüket is megkóstoltam, a fagyihoz méltó minőség, a minőségez képest kifejezetten olcsón. A kedvencem lett ez az ezerlapos krémes 250 forintért, zseniális. Rajongó lettem!

A legjobb budapesti fagyi nyomában 2 nagyobb térképen való megjelenítése

update: Kiemelnék egy kommentet. Remélem mindenkinek bejött a tipp:)

Emlékeztek még az Angyal utcai lépcsőházról szóló posztomra? Abban írtam, hogy mennyire tetszik nekem ez a ferencvárosi tömb a maga mediterrán hangulatával. És hogy mennyire nem tudom elképzelni, hogy itt villamossínek húzódtak végig, miközben most a legbájosabb utcák egyike:

Aztán szembejött velem. Egyik hétvégén az Erzsébet téren a WAMP vásárban sétálgattam, és Hajtmanszki Zoltán standjánál kezdtem el nézegetni a fotókat. Találtam is az Angyal utcáról képet, amit a művész 1986 januárjában kapott le, és amit megosztott velünk, mert szépen kértem:

Egy másik kép ugyaninnen, 1993-ból:

Hát csak ezt szerettem volna megmutatni nektek. Köszönjük Hajtmanszki Zoltánnak a fotókat.

A németek egyik legfontosabb turisztikai magazinja a GEO Saison, ami közel 100 ezres példányszámban jelenik meg: sok város szeretne bekerülni a lapba, mert a német turista nemcsak utazik, költ is. Éppen ezért remek hír, hogy az újság egyik szerzője, Harald Braun elég bátor volt a néhány száz kilométeres út megtételéhez és ahhoz, hogy alaposabban szétnézzen a magyar fővárosban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt nem saját elhatározására tette, hanem a Magyar Turizmus Zrt. bíztatására, a németországi képviselet ugyanis lényegében elhozta Braunt Magyarországra. Nézzen már szét, hátha nem fogja megenni senki.

És így is történt. Braun a rólunk élő előítéleteknek próbált utána járni és örömmel konstatálta, hogy azok tévesek: nem egy kopott, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó provinciális fővárost talált, hanem a nyüzsgő, élő, szerethető Budapestet. A szerző megemlítette, hogy bár a történelem minden sarkon tapintható, alapvetően minden a jelenről szól: a romkocsmákról, a dizájn várásokról, az Erzsébet térről, a Liszt Ferenc térről, a remek éttermekről, beülős helyekről.

Braun meglátása szerint nálunk mindig történik valami újszerű, miközben a háttérben díszletnek ott van a csodálatos történelmi belváros, amit muszáj folyamatosan lefotózni.

Köszönjük Kaffka Borbálának a hír megtalálását!

Csak egy gyors poszt a balatonszemesi Kistücsökről, egész egyszerűen azért, mert még sosem írtam róluk, pedig nagyon megérdemelnék. És akik még nem hallottak az étteremről, de a Balaton környékén akarnak ebédelni, vacsorázni, azoknak meg hasznos lehet ez a pár sor a déli part legjobb étterméről.

Ami semmivel sem drágább, mint bármelyik lehúzós hely, az adagok sem kisebbek a megszokottnál, viszont a minőség bőven versenyben van a budapesti toplistásokéval - más választás nekem a környéken nem is nagyon jöhet szóba.

Esetleg még egy jól elkészített lángos.

Szóval Kistücsök. Dórát ide vittem az egyik első randevúnkon és ez egyáltalán nem szokatlan: néhány éve még szinte teljesen hiányzott Budapestről a megfizethető minőség, és sokan ugrottak le a balatonszemesi étterembe enni egy jót. Azóta sokat javult a fővárosban a helyzet, de a Kistücsök is tartotta a minőségét, és az árat is: a mai napig a 2,5-3 ezer forintos tartományban mozog a főételek átlagára, ami tipikusnak mondható a Balaton-parton.

Nemrég egyébként átépítették az éttermet, amitől mondjuk szerintem kissé rideggé vált a belső tér, viszont a hely most elnyert eleganciája illik az ételekéhez, meg jó időben úgyis mindenki a barátságos teraszon ücsörög.

Persze amikor legutóbb ott jártam, szakadt az eső, vihar volt, szóval a belső térbe kényszerültünk.

Lássuk röviden.

Gulyáslevessel kezdtem, nem spóroltak, szép nagy tányérral adnak, ami elég ritkán fordul elő a színvonalas helyeken. A recept hagyományos, nem akarták megújítani, mint annak idején a Borssóban, viszont minden alapanyag annyira friss, olyan szépen eltalálták az arányokat, hogy ha külföldi ismerőseinknek akarjuk bemutatni a gulyáslevest, ide vigyük pket. Főleg a Balaton környékén, mert 990-ért ajándék az ilyesmi.

A következő fogás fűszeres sertéstarja volt hagymás törtkrumpli-lepényen. Ezt nem én ettem, csak kóstoltam, a hús hibátlan volt, szaftos, puha, de a lepény töménységét nem tudta ellensúlyozni. Valamivel több pecsenyelével erősebben ütne.

Az én harcsapaprikásom túrós csuszával viszont ugyanazt hozta, mint a gulyásleves: amikor elképzeljük ezt az ételt, valami ilyesmi jelenik meg előttünk, de csak a legritkább esetben találkozunk hasonló minőséggel az éttermekben. Főleg a Balaton partján. Remek a harcsa, beszarás a pörc, ezt az ételt csak így volna szabad elkészíteni.

Röviden ennyi: aki a környéken jár, és étteremben akar enni, annak kötelező itt kezdenie. Ha valamiért csalódik, akkor próbálkozzon a többi hellyel.

És búcsúzóul egy kis videó a Kistücsökről, amit pár hete találtam Jókuti blogján (ha jól láttam, rajta is van a felvételen), és ami tökéletesen visszaadja, mitől olyan szerethető ez az étterem.

"Amióta megjelent az írás, olyan fantasztikus dolog történt velünk, hogy szinte leírhatatlan. Olyan sokan jöttek be az üzletbe hullámokban, hogy az egyik törzsvendégünk állt be mosogatni. Az álmunkat teljesítettétek, olyan referencia személyekké váltatok, hogy az már félelmetes."