Mint egy korábbi posztomban már utaltam rá, a Kulturális Örökség Napjain én Budára, a Kiss János Altábornyagy utca 59-be kaptam meghívást. Azért mentem, hogy megnézzem, milyen egy összetartó lakóközösség.
A ház, pontosabban annak közös képviselője, Szilágyi Erzsébet 2003 óta szervezi meg a Ház napját az itt található, három tömböt magában foglaló társasházban. Egy évvel az első ünnepség után megkeresték őket az Örökségnapok szervezői, hogy inkább tartsák egy héttel korábban az ünnepséget, és akkor egy országos rendezvény részei lehetnek. Azóta akkor tartják.
Sokan segítenek a rendezvényben. A ház lakói sütiket sütnek, bort hozatnak, amit aztán együtt esznek-isznak meg. Kedves kis kiállítást hoznak létre, ahol a ház múltjából származó fotókat, újságkivágásokat lehet olvasgatni, idén még egy jurtát is építettek az udvarra, ahol nemeztakarókat, ülőkéket aggattak a falra, terítettek a földre.
(A fenti nemezruha ismerős lehet, itt találkoztunk vele korábban)
A legkedvesebb volt a kiállításon az idősebb lakók visszaemlékezései a falon, köztük Dr. Scultéty László (80 éves él itt, négy éves kora óta) írása arról, hogyan bújtak el a háború alatt a pincében, hogyan élték túl a megpróbáltatásokat, a legjobb lesz, ha egy az egyben beteszem ide, és aki akarja, elolvassa (a minőségért elnézést, nem mindenhol olvasható):
Épp arról beszélgettünk Csabával, mi a különbség a gourmand és a gourmet között. Hogy a köznyelv sokszor összemossa a két fogalmat, pedig óriási az eltérés: míg előbbi a féktelen evés szerelmese, egy hedonista, nemcsak ízlelni, hanem ízlelni és fogyasztani is szeret, addig utóbbi az ízek gazdagságát és harmóniáját keresi kifinomult érzékekkel, csukott szemmel, aprólékos tisztelettel.
Ekkor odavetettem Csabának, hogy te mindenképp egy gourmand vagy. Fél másodperc gondolkozás után válaszolt: de te is. Bólintottam. El kellett ismernem, igaza van.
Még tovább gondolva azonban rájöttem, hogy ez nem a teljes igazság. A gourmet és gourmand nem feltétlenül egy-egy ember, inkább egy-egy állapot. Valaki beleeshet egyikbe, aztán a másikba. Az, hogy megszemélyesítjük az állapotot, abból eredhet, hogy szeretjük nemcsak a külvilágot, de saját magukat is kategóriákba sorolni, és benne ragadni akár hosszabb időre egy kulináris állapotban. Valójában évszakonként, éttermenként, sőt akár étkezésenként is lehet váltogatni ezeket az élvezeteket. Egyszer egy féktelen bécsiszelet-zabáláshoz van kedved, aztán eléd tesznek egy kifogástalan falatot, egy pillanat alatt átváltozol.
De hogy tartósan átváltozz, hogy benne maradj egyik vagy másik állapotban, ahhoz kitartóbbnak kell lenni.
Az én életemben különösen fontos ez a váltás. Néhány évente megtörténik, hogy átkattan ez a kapcsoló a fejemben, és a fenti analógia alapján gourmandból gourmet-vá válok. Megtelek étellel, nincs kedvem többet táplálkozni. Falatozni legfeljebb, táplálkozni nem. Általában ezzel egyidőben kezd csökkenni a derékméretem, elkezdem jobban érezni magam a bőrömben, és szétvet az energia. Mindezt úgy, hogy nagyon keveset eszem.
Az én szemszögemből a két állapot között egy nagyon fontos különbség: gourmandként az étkezés szépségét bálványozom, gourmet-ként a falatét. Sokkal jobban kezdem tisztelni a falatot, a falat harmóniáját, legyen az a legszebben megkomponált haute cuisine fogás, vagy egy nyers zöldség, gyümölcs természetes íze. A falatnak hirtelen lesz eleje, közepe, vége. Felfigyelsz az íz apró változásaira, és megpróbálsz minél több részeltet felfogni. Többet rágsz, lassabban eszel, ezáltal gyorsabban jóllaksz. Mivel odafigyelsz, mit eszel, a kiválasztott ételek tápértéke is magasabb, ezáltal még gyorsabban. A gyomor pár nap alatt összeszűkül.
Ez egy kellemes, de kényes egyensúly. Ahogy elsétálsz egy ház ablaka előtt, és megérzed a sült szalonna illatát, vagy egy étteremben a kedvenc ételedből raknak eléd egy kisebb hegyomlásnyit, azonnal érzed, ahogy a megfékezett gourmand mocorog benned. Jobb esetben ellenállsz, rosszabb esetben benne találod magad a korábbi állapotban.
Segíthet, hogy szakítasz a korábbi étkezési szokásokkal, és újakat keresel. Az alapkoncepció tehát: a falat tisztelete, a falat tökéletessége. A gyakorlottabbak rögtön rávágják: ez a szusi világa.
Igen, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem a szusi, a pehelykönnyű, falatnak készített étel iránt. Régen unalmasnak találtam a szusit, aztán a Nobuban volt alkalmam néhány kitűnő példányt kóstolni az utóbbi években, egyre inkább közelebb éreztem magamhoz. Most pedig hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem a nyers hal és a rizs tökéletes egymásra találására.
Vannak olyan filmek, könyvek, amiket egészen véletlenül pont akkor nézünk meg, olvasunk el, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Pont amikor a fenti folyamat lezajlott bennem, került elém Jiro - Dreams of sushi című film, ami a világ legjobb szusimesterének kikiáltott Jiro Onóról és művészetéről szól.
Jiro éttermét a tokiói metróban találjuk. Alacsony a mennyezet, alig van hely, egy sorba tíz embert tud leültetni. Nem kínál semmi mást, csak szusit, nagyjából 20 darabot per fő. A menüár legalább 80-90 ezer forint, egy évvel korábban kell foglalni asztalt. Ő a világ legidősebb három Michelin-csillagos séfje.
A filmben az ékszerként is kiállítható szusik képe váltakozik azzal a hihetetlen energiával és alázattal, ami körüllengi az éttermet, és ami az ott dolgozók nyilatkozataiból árad. A 86 éves Jiro egy igazi kung-fu mester, ugyanazt a mozdulatsort gyakorolja évtizedek óta. Mindig egy kicsit változtat, mindig jobb és jobb szusit készít, és sosem elégedett. De mindennap dolgozik, elvégzi ugyanazt a műveletsort, megpróbál nem hibázni, és elégedetten alszik el.
Kihívás volt egy egész estés filmet gyártani a témából, hiszen az alapfilozófia egyszerű. A jó szusi: a hal és a rizs egyensúlya. Jiro célja: minél tökéletesebb szusit készíteni. Minden más mellékes, szócséplés. A film nagy hatással volt rám, és nemcsak a szusit, de ezt a szellemiséget is meg akartam hirtelen kóstolni. Az élmény megerősített a falat tiszteletében, és még közelebb éreztem magam a szusihoz, a tökéletes falathoz.
A Nobuba mentem ismét, de a szusi ezúttal nem volt olyan jó, mint vártam. A rizs a tekercs szélein száraz volt, nem éreztem az egyensúlyt, sem az egyszerű ízeknek azt a mélységét, amit kerestem, és amit korábban, ha ritkán is, de megtaláltam.
Így aztán most új feladatot tűztem ki magam elé. Egyelőre nem látogatok ki Japánba, hogy a világ legjobb szusiélményét éljem át, előtte edzem magam egy kicsit. Elkezdem felkeresni Budapest japán éttermeit, és megkóstolom a szusikat. A Jiro étteremhez fogható élményt nem várok persze, hiszen itt még az alapanyag sem áll rendelkezésre ehhez, mégis elkezdek keresni egy olyan helyet, ahol ugyanúgy tisztelik a falatot, mint ahogy én szeretném. Első állomásom a Okuyama-no suchi lesz a Kolosy téren, mert már sok jót hallottam róla. A többinél majd improvizálok, ehhez a ti segítségeteket is kérem. Adjatok tippeket, akár szusira, akár más olyan ételre, ami a falatot állítja középpontba, és segíti a gormet-vá avanzsálásomat, ezt a törékeny, időleges, különös fogyókúrát.
Na, a mai feladványra kíváncsi leszek, hányan találjátok el. Nem részletet mutatok az épületből, hanem a teljes képet megkapjátok. Nekem Török András mutatta meg a New York-i Vasalóházra hasonlító különlegességet, ami mellett rengetegszer elhaladtam, de ez a látvány pont kimaradt:
Kérdés: hol járunk?
Nehézség: 4/5
A válasszal ez a poszt frissül majd estefelé.
Válasz: az épület az MKB irodaház, a XIII. kerületben, Lőportár utca 24. szám alatt található, nem messze a Váci úttól. Vezető tervező Bálint Imre.
Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy ezek nem jó képek. Nem vagyok fotós. Van egy gépem, meg tudom nyomni az exponálógombot, és ennek időnként úgy örülök, mint hülyegyerek, amikor belenyúl a konnektorba.
De a múlt héten a Nemzeti Színház környékén jártunk, ami az idén átadott, Finta Studió tervezte K&H Irodaházzal átmenetileg elnyerte végső formáját (még egy kongresszusi központot és hotelt terveznek ide), és hirtelen annyira magukba szippantottak a különféle geometrikus alakzatok, hogy elkezdtem kattintgatnii, aminek ez lett a vége (legközelebb akadályozzatok meg).
Érdekes, hogy az itt található épületek többsége mennyire unalmas, legalábbis az átlagember szempontjából: biztos vannak olyan szakmai körök, ahol meglátják azokat az apró finomságokat az irodaházakban, de rám egyedül a Müpa képes komoly hatást gyakorolni a környéken, meg még a Castrum ház és a Morgan Stanley Lechner Ödön felőli oldala, a többi nekem merő unalom. Leszámítva persze a Nemzeti Színházat, ami tényleg annyira ronda, hogy minden egyes alkalommal, amikor meglátom, egy újabb borzalmat fedezek fel rajta. Kicsit úgy érzem magam, amikor meglátom, mint Prométheusz, akinek újra és újra kieszik a máját, nem lehet megszokni ezt az érzést, időtálló szörnyűség, az biztos.
Viszont a park az épületek körül és a Nemzeti előtt is nagyon szép, és ha a BKK terveinek megfelelően elkészül az 5-ös metró és a föld alá kerül a HÉV, végre a Dunáig lehet tágítani a teret, ami óriási lehetőség, ráadásul ez a sok unalmas épület így együtt már most is egészen izgalmasan fest. Rengeteg egyenes vonal fut mindenfelé, kicsi odafigyeléssel lehetetlen ezt nem élvezni.
Szóval mielőtt beléptünk volna a Müpába megnézni egy kiállítást, elkezdtem fotózni, aztán kilépés és sötétedés után folytattam az őrületet, abból született ez a rakás fotó, ami talán felkelti az érdeklődéseteket, és egy kellemes, langyos őszi délután ti is kinéztek a Milleniumi Városközpontba, mert a sok szerencsétlenkedés ellenére az egész mégis kezd lassan összeállni valamivé.
Visszavonhatatlanul eljött az ősz, ami nálam a séták időszaka. Felveszem a kabátomat, nyakam köré tekerek egy vékonyabb sálat, és megyek avart rugdosni.
Van néhány kedvenc helyem a városban, ahol jól esik a gyaloglás. Ezek közül sokat majdnem mindenki ismer, másokat kevesebben. Utóbbiak közé tartozik a Gül Baba utca is. Ez az utca nekem olyan, mint egy időutazás. Mint egy titkos időutazás, hogy pontos legyek. Aki nem ismerné, annak megpróbálom lefesteni a hangulatát.
Először felülről közelítettem meg az utcácskát, teljesen véletlenül. Ment le a nap, a Vérhalom utcán néztem meg a hirdetőtábla szerint még mindig 2008-as átadást váró Excelsior Spa épületcsontvázat, amit sikerült olyan helyre építeni, hogy a városból feltekintve fájdalmasan sok helyről látni a leginkább elhagyatott parkolóháznak tűnő monstrumot.
Aztán továbbmentem, az utca egyre szűkült, egyre jobban kanyargott, majd egy lépcsőt kínált fel balra. Ez vezetett a Gül Baba utcába.
Ahogy az ember először rálép a macskakövekre, valami különös hangulat keríti hatalmába. Végignéztem az aprócska házak során, amik a budapesti házakhoz képest jócskán lekicsinyített arányokkal úgy festettek, mint a manók otthonai. Ilyen utcákról csak olvasni szoktunk a Tabánról szóló történelmi könyvekben, már-már keressük a borkimérést valamelyik kapualjban, az úton átfutva egy-két baromfit, harapós kutyát vizionálunk. De csend van, sehol senki.
