Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy ezek nem jó képek. Nem vagyok fotós. Van egy gépem, meg tudom nyomni az exponálógombot, és ennek időnként úgy örülök, mint hülyegyerek, amikor belenyúl a konnektorba.
De a múlt héten a Nemzeti Színház környékén jártunk, ami az idén átadott, Finta Studió tervezte K&H Irodaházzal átmenetileg elnyerte végső formáját (még egy kongresszusi központot és hotelt terveznek ide), és hirtelen annyira magukba szippantottak a különféle geometrikus alakzatok, hogy elkezdtem kattintgatnii, aminek ez lett a vége (legközelebb akadályozzatok meg).
Érdekes, hogy az itt található épületek többsége mennyire unalmas, legalábbis az átlagember szempontjából: biztos vannak olyan szakmai körök, ahol meglátják azokat az apró finomságokat az irodaházakban, de rám egyedül a Müpa képes komoly hatást gyakorolni a környéken, meg még a Castrum ház és a Morgan Stanley Lechner Ödön felőli oldala, a többi nekem merő unalom. Leszámítva persze a Nemzeti Színházat, ami tényleg annyira ronda, hogy minden egyes alkalommal, amikor meglátom, egy újabb borzalmat fedezek fel rajta. Kicsit úgy érzem magam, amikor meglátom, mint Prométheusz, akinek újra és újra kieszik a máját, nem lehet megszokni ezt az érzést, időtálló szörnyűség, az biztos.
Viszont a park az épületek körül és a Nemzeti előtt is nagyon szép, és ha a BKK terveinek megfelelően elkészül az 5-ös metró és a föld alá kerül a HÉV, végre a Dunáig lehet tágítani a teret, ami óriási lehetőség, ráadásul ez a sok unalmas épület így együtt már most is egészen izgalmasan fest. Rengeteg egyenes vonal fut mindenfelé, kicsi odafigyeléssel lehetetlen ezt nem élvezni.
Szóval mielőtt beléptünk volna a Müpába megnézni egy kiállítást, elkezdtem fotózni, aztán kilépés és sötétedés után folytattam az őrületet, abból született ez a rakás fotó, ami talán felkelti az érdeklődéseteket, és egy kellemes, langyos őszi délután ti is kinéztek a Milleniumi Városközpontba, mert a sok szerencsétlenkedés ellenére az egész mégis kezd lassan összeállni valamivé.
