A blogon már számos éttermes kalandunkról beszámoltunk, és ennél még több az, amit átéltünk. Ez pedig sok-sok fogás és még sokkal több falatot jelent. Egyesekre egyáltalán nem emlékszem, másokkal kapcsolatban dereng valami, hogy igen, az jó volt. És mit ettél? Nem tudom pontosan.

És vannak az emlékezetes falatok, amik örökre megmaradnak, a tökéletesség pillanatai, amikor a gasztronómia elérte a célját. A művészet és a közönség egymásra talált, amikor az egész evés folyamatába beköltözött valami kimondhatatlan izgalom és pátosz. A tökéletes falat megszületett, hülyén hangzik, de ilyenkor ez történik. Ahogy visszatekintek az elmúlt évek ételeire, csak néhány ilyen emlékezetes pillanat jut eszembe. Elmesélem az egyiket.

Nem Budapesten történt az eset. Egy Tokajról szóló posztban írtam róla, de csak futva, hiszen annyi élményt bele akartam sűríteni a borvidéken töltött napom elbeszélésébe. És persze igaz, akkor még nem tudtam, hogy az élmény ilyen mélyen bevésődött. Most elmesélem az egész sztorit.

Az én tökéletes falatomat így hívták: libamáj terrine kaláccsal, csirkemellel és zöld almával, erre pedig egy korty Szent Tamás Középhegy félédes 2009-es hárslevelű és furmint házasításából. helyszín: Mádi Udvarház.

A bal oldali sarokban egy összetett versenyző, felül egy réteg borzselé, alatta a máj, majd még egy réteg borzselé, majd egy vékony réteg csirkemell, és megint libamáj. A kalács kifejezetten ízes, édes, a vajtól szinte mélysárga, még meleg, hajszálnyit megpirítva. Jobbra a pohárban ifj. Szepsy István, a legnagyobb tokaji borász fiának kiváló minőségű bora, aminek a cukortartalmát a természet állította be, az erjedés spontán állt le. Egy abszolút egyéniség tehát, aminek önálló elképzelése van a saját sorsáról.

A késsel vágtam egy szeletet a libamáj terrine-ből, amit óvatosan ráhelyeztem a kalácsra. A falat a számba érve gyorsan elkezdte az átalakulást, ahogy a nyelvemmel a szájpadlásomra nyomtam a falatot, a libamáj terrine azonnal szétomlott, a darabkák pedig belefúródtak a kalácsba, ami engedett az erőszaknak, egyesültek. Közben a borzselé nagyjából tartotta magát, az éppen elvárható savanyú ízt adva a kalács és a máj találkozásánál felmerült igényre. A csirkemell pedig a kettő között imbolygott: noha darabjaira omlott, megőrzött a tartásából valamit, de darabos, érdes szerkezetével enyhített a krémességen, pont amennyire kellett.

Ekkor jött a korty a borból. A kalács azonnal nekiesett, felszívta magába a teljes kortyot, nagyon agresszív kis kalács volt ez. A bor savai és ásványos sóssága egy robbanással kitöltötte a szájat, aztán behúzódott a kalácsba a folyadékkal, új rendet állítva be a máj-tészta kombóban, állagra és ízre is megváltozott, összetettebb lett a kép. Aztán a sav hátra húzódásával felülkerekedett a bor cukortartalma, kitöltve a még neki szánt területeket. Röviden pacsizott az édes kalács ízével, szinte azonnal egyesült a térbuborékokat kitöltött májjal, és miután rágni kezdtem, a savanyú zselével.

És ez volt az a pillanat, amikor szinte elmorzsoltam egy könnycseppet. Ennél több kalandot nehéz átélni három másodpercben, és a tökéletes falatok tulajdonsága, hogy tényleg vissza kell nyelni egy szívtájékról indul, sírásra hasonlító kis csuklásféleséget.

Szóval így kilenc hónap távlatából érzem, hogy erre a falatra mindig emlékezni fogok. És nem csak a falatra, az agy különös működése folytán a falat utáni események is sokkal tisztábban vannak meg, mint korábbi vagy a későbbi történések. Ezt a részt a memóriakezelőm - nyilván tudattalan kérésemre - egy bármikor könnyen elérhető polcra raktározta.

Ez az én tökéletes falatom története. És amikor valaki azzal jön, hogy röhej ilyen kis adagokat kihozni egy tányéron, és hogy túlárazott tíz deka valamit kihozni az asztalra (merthogy az tíz deka), annak elmesélem ezt a sztorit. És akkor nincs több kérdés. Vagy eszükbe jut egy-egy ilyen falat, vagy megértik, hogy ők még ilyet nem éltek át, és hogy egy ilyen pillanatot a degeszre tömött gyomor szempontjából vizsgálni olyan, mint a könyvesboltban vastagság alapján válogatni a könyvek közül.