Visszavonhatatlanul eljött az ősz, ami nálam a séták időszaka. Felveszem a kabátomat, nyakam köré tekerek egy vékonyabb sálat, és megyek avart rugdosni.
Van néhány kedvenc helyem a városban, ahol jól esik a gyaloglás. Ezek közül sokat majdnem mindenki ismer, másokat kevesebben. Utóbbiak közé tartozik a Gül Baba utca is. Ez az utca nekem olyan, mint egy időutazás. Mint egy titkos időutazás, hogy pontos legyek. Aki nem ismerné, annak megpróbálom lefesteni a hangulatát.
Először felülről közelítettem meg az utcácskát, teljesen véletlenül. Ment le a nap, a Vérhalom utcán néztem meg a hirdetőtábla szerint még mindig 2008-as átadást váró Excelsior Spa épületcsontvázat, amit sikerült olyan helyre építeni, hogy a városból feltekintve fájdalmasan sok helyről látni a leginkább elhagyatott parkolóháznak tűnő monstrumot.
Aztán továbbmentem, az utca egyre szűkült, egyre jobban kanyargott, majd egy lépcsőt kínált fel balra. Ez vezetett a Gül Baba utcába.
Ahogy az ember először rálép a macskakövekre, valami különös hangulat keríti hatalmába. Végignéztem az aprócska házak során, amik a budapesti házakhoz képest jócskán lekicsinyített arányokkal úgy festettek, mint a manók otthonai. Ilyen utcákról csak olvasni szoktunk a Tabánról szóló történelmi könyvekben, már-már keressük a borkimérést valamelyik kapualjban, az úton átfutva egy-két baromfit, harapós kutyát vizionálunk. De csend van, sehol senki.
Olyan, mintha az utca összes háza egy másik, a Gül Babával párhuzamos utcára nyitotta volna a bejáratát, és ez csak valamilyen hátsó kert lenne, ahová legfeljebb teregetik a ruhákat. Nyugodtan tehetnék, hiszen autó alig jár erre: a macskakő úgy besüllyedt az utca egész hosszában, hogy terepjáróval is nehéz lenne felevickélni rajta. Még biciklivel sem vágnék neki. Gyalog is nagyon kell vigyázni.
És mint ahogy egy jólnevelt hátsó udvarhoz illik, titkos bejáratot, kukucskálási lehetőséget ad a házakhoz: az egyik kis épület felső szintjéről, a nyitott ablakon át sütés-főzés zaja hallatszott. Az egyik asszony megfeddte a lányát, mert az valamit nem jól csinált. Távoli zajok szűrődtek át a falakon, és úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki olyan helyre bújt, ahol senki sem látja. Pedig az utca közepén sétáltam.
Az ablakokon nem hajolt ki ember, az ajtók sem nyíltak. Félúton jobbra egy lépcső vezet fel Gül Baba türbéjéhez, a 16. században épült török sírkápolnához. Érdekes ez az emlékmű is: Gül baba harcos muszlim szerzetes pont 1541-ben, Buda elfoglalásának hálaadó ünnepén halt meg. Sírját a törökök emelték, tiszteletére nevezték el Rózsadombnak ezt a helyet (Gül baba jelentése: Rózsák Atyja). A sír fölé a türbét később a 3. budai pasa emelte. A fürdőkkel, a rózsákkal együtt itt maradt nekünk tehát ez az emlék is a török megszállásról, nem dobtuk ki, nem romboltuk le - az én olvasatomban a megbékélésnek az egyik szép emlékműve. Most épp ismét felújítják, ami azért jó, mert ingyenes a belépés a minden nap este hatig nyitva lévő emlékműnél.
Tovább ereszkedve már jönnek felfelé fiatalok, akik megállítanak: babagul? babagul? Turisták keresik a világ legészakibb iszlám zarándokhelyét. Mutatom az utat, de hozzáteszem, hogy már csak kívülről lehet megnézni, hét óra lesz nemsokára. Csalódottak.
Az egyik falon emléktábla hirdeti, hogy 1945-től haláláig itt élt és dolgozott Ránki György (1907-1992), Kossuth-díjas zeneszerző. Meg is tudom érten, mármint hogy miért nem költözött el 47 évig. Ha ahhoz volt kedve, lassan leereszkedett a városba, a Török utcába, onnan a Margit körútra. Ha meg sétálni akart, felfelé kezdett kaptatni, a is házak között.
Ha máshol, mondjuk Prága belvárosában lenne ez az utca, a házakat kipofoznák, vastagon lefestenék, kétoldalara árusok telepednének, és képeslapot, kitűzőket meg hímzést árulnának. Itt meg nincs senki, üres az utca, és nekem pont ezért tetszik. Képtelenség Budapest szépségét és változatosságát mindenhol árulni, becsomagolni és ránk tukmálni - meg kell érte küzdeni, hogy megtaláljuk. Ezért izgalmas a város.