Két magyarázatot fűznék az első mondathoz: a chowder egy rendkívül sűrű, nehéz, tejszínes-kagylós leves, ami Amerika-szerte népszerű, de ebben a formában leginkább a nyugati parton.

A másik: néha rám jön, hogy nagyon ennék valamilyen ételt, és olyankor nem lehet megállítani.

Chowdert eddig két helyen ettem, San Franciscóban Mikes javaslatára a Sam's chowderben, ahol egyből megszerettem:

Aztán tavaly ősszel Seattle-ben Varga G. Gábor kollégámmal, akivel mindketten elég sokat tudunk enni, de a teljes tál elfogyasztása után késő estig nem tudtunk újra ételre gondolni. Ez a cucc ugyanis sűrűbb mindennél. Ráadásul kenyérrel eszik. Vajas kenyérrel.

Ha választanom kell, a második ízlett jobban, talán mert az étterem mellett volt a Pike Place, Seattle híres piaca, ahol nemcsak az első Starbucks található meg (ebből a városból indult a lánc), de a chowder összes alapanyaga is egy rakáson, ami étvágygerjesztéshez kiváló.

Szóval eldöntöttem, hogy chowdert akarok enni. Még a nyáron. Volt egy szakmai út, elrepülni Washingtonba meg vissza, talán ha négy órát lettem volna az Egyesült Államokban, rém fárasztónak és kimerítőnek ígérkezett a túra, de majdnem igent mondtam rá, csak hogy ehessek némi chowdert. Itt visszautalnék arra, amit a harmadik bekezdésben írtam.

Aztán döntött a józan ész, és inkább az őszt megvárva letöltöttem egy receptet a netről, hogy megcsináljam itthon magamnak. És képzelhetitek, mennyire megdöbbentem, amikor a neten ráakadtam pontosan annak a díjnyertes chowdernek a receptjére, amit Seattle-ben ettem.

Na ezt fogom most leírni nektek.

Pontosabban ennek egy némiképp módosított változatát, Magyarországon ugyanis lényegében lehetetlen egy kiló Szent Jakab kagylóból készíteni a leves-főzeléket. Egyrészt, mert az 11 ezer forintba kerülne, másrészt mert egy kilót nem is nagyon láttam még itthon egyben.

Szóval cselhez folyamodtam: szereztem sima fekete kagylót, annak használtam fel a felét (fél kiló), és vettem még mellé tíz deka Szent Jakabot, hogy legalább meglegyen az illúzió.

Íme a recept:

0,5 kiló fagyasztott fekete kagyló (eredetiben egy kilót írnak, de ennyi is elég)
10 deka Szent Jakab kagyló
20 deka vöröshagyma apróra szelve
5 deka liszt
1,2 liter tejszín
0,5 kiló krumpli főzve, felszelve
1 paradicsom
2-3 lime
Kapor

Ha mindez megvan, az elkészítés már egyszerű. Kis napraforgóolajon megfuttatod a kagylókat, amíg be nem barnulnak kissé, majd hozzáadod a hagymát és addig tartod a lángon, amíg az üveges nem lesz. Ezután jöhet a liszt és fél liter víz, ezt csomómentesen elkeverjük. Hozzáadjuk az egészhez a tejszínt és a felszeletelt, hámozott, főtt krumplikat, majd 90 Celsius-fokon körülbelül 45 percen keresztül rotyogtatjuk a szörnyet. Ha készen van, hozzáadjuk a felszeletelt paradicsomot és 2-3 lime levét, majd opcionálisan mehet hozzá némi kapor (szerintem nem kell hozzá) és kész. Az eredeti recept sót is ajánl, én azt tapasztaltam, hogy ezekkel az alapanyagokkal nem kell bele.

Az igazán kemény amcsik vajas kenyérrel eszik, én is azzal szoktam, fél tányér estig elég, egy nagy tányér meg már gyilkos.

Jó étvágyat!

Nem ér, lestél!

Szóval évekig a Markusovszky tér mellett laktam, ennek ellenére viszonylag keveset tudtam a névadóról, aki egyébként orvos volt a 19. században és őt tartják a modern magyar egészségügyi oktatás megszervezőjének.

Markusovszkyról nem sokat tudtam, de a térről annál többet: egy tipikus pesti lepukkant gaztenger volt, ahol az egyetlen örömöt az jelentette, ha néha a mértani közepébe tudtad szaratni a kutyádat. Háziállat nélkül nem is nagyon merészkedett oda senki.

Aztán pár éve nekiálltak felújítani, és a tér felét elég hamar be is fejezték, amiről annak idején posztot írtam: egyrészt, hogy milyen jól sikerült, másrészt, hogy biztonsági őrt könyörögjek a parkba, aki majd megvédi a a padokból végbélkúpot gyúró részegektől az értékeket.

Érdemes volt visszanéznem, mert az első írásom óta eltelt lassan két év, ráadásul a felújítást sikerült egészen az Üllői útig elvinni, szóval lényegében befejezni (a murvával leszórt parkolóhoz nem nyúltak, mert az magánterület, hotelt terveznek a helyére, emiatt, és a zöldterületek arányának állandósága miatt kellett lebontani a Kultiplexet a tér másik oldalán, aztán jött a válság, és most se hotel, se szórakozóhely).

Szóval visszamentem megnézni, hogy mi maradt a két évvel ezelőtti felújításból és azt láttam, hogy a tér remek formában van. Egy átlagos hétköznap délután tele volt emberekkel, barátokkal, családokkal, a kisebbek a játszótéren őrjöngtek, a nagyobbak fociztak vagy pingpongoztak, mások beszélgettek, igazi közösségi tér nőtt a kutyaszaros senki földje helyére. Ennél jobb nem is történhetne egy parkkal.

Múlt héten végre elmentünk a helyre és kipróbáltuk az ételt.

Az étterem elég lepukkant helyen van, de ez egy ilyen környék és amúgy sem a Michelin-csillagos minőségért mentünk oda. Ami viszont még a finnyásokat is kárpótolja mindenért, az a kiszolgálás minősége: a tulajdonosok felmenői görögök és őszinte kedvességgel, érdeklődve fogadják a vendéget. Megkérdezik, mi szél hozott, hogy szereted a gyrost, miközben készítik a kajádat, elmesélik, hogy milyen görög bulik szoktak lenni az étteremben, beavatnak a receptekbe és megtömnek kóstolóval.

Persze engem nem lehet ilyen trükkökkel eltéríteni a szándékomtól, szóval a gyrost elég szigorúan vizsgáltam, de így sem tudtam belekötni: a saját fűszerezésű hús már eleve ritka kincs a pesti mezőnyben, a rendes tzatziki meg szinte nem is létezik, a Görögországban kötelező sült krumplit szintén fűszerezik, a zöldséget meg előtted vágják fel, annyira friss. És mindezt 680 forintért.

Kóstolás után már leleplezem magam, amúgy is fotóznom kell, amit ilyen kis helyen nehéz észrevétlenül elvégezni, mire ők még jobb sztorikba kezdenek a náluk összegyűlő görög közösségről (a legjobb ajánlólevél), arról, hogy néhány recept makedóniai vonásokat mutat fel (a görög tartományról és nem a Macedónia-nevű országról beszélünk), és hogy az ő gyrosuk hagyományosabb, mint a legtöbb athéni, mert ők még a szüleiktől, nagyszüleiktől ismerik a receptet, akik vagy hatvan éve hagyták el az anyaföldet. "Bejött egyszer egy athéni fiú, aki hazai módon kérte a gyrost, ami kiderült, hogy tzatziki helyett majonéz-ketchup-keveréket jelentett. Szörnyű volt belegondolni is" - mondja az egyik tulajdonos, és könnyű elhinni neki, hogy tényleg szívből csinálják.

Szóval ha az Oktogon-Király utca környékén jártok, vagy a belvárosban valamerre és ehető gyrost akartok enni, akkor most már a Kyros mellett a Kerkyrát is jó szívvel ajánljuk: inkább náluk egyetek, mint a moslékot adó tucatéttermekben.

Cím: Budapest, Eötvös utca 5.